Vásárhelyi Mária: Elnökök és csicskák
1989 nyarán jó ötletnek tűnt az SZDSZ népszavazási kezdeményezése arról, hogy a köztársasági elnököt csak az 1990-es első szabad parlament megalakulása után válasszák meg. Akkor ugyanis az volt a helyzet, hogy egy országos választáson semmiféle esélyük nem lett volna a még csak akkortájt alakult demokratikus pártok jószerivel ismeretlen jelöltjeinek. Az MSZP jelöltje, Pozsgay Imre, az állampárt vezető funkcionáriusa viszont már évtizedek óta közismert és népszerű politikai vezető volt. Ráadásul a tömegtájékoztatási eszközök is az utódpárt, elsősorban éppen Pozsgay informális irányítása alatt álltak, így az ellenzéki jelölteknek arra sem lett volna lehetőségük, hogy legalább a kampány során azonos eséllyel indulhassanak a versenyben. A „négyigenes” népszavazás valódi tétje ennek a kérdésnek az eldöntése volt. Nem véletlen, hogy a másik három kérdés, a munkásőrség megszüntetése, a pártok munkahelyekről történő kivonulása és az állampárt vagyonával való elszámolás esetében az igenek elsöprő többséggel győztek, a köztársasági elnök választásának kérdésében azonban nagyon is rezgett a léc. Az azóta eltelt harminc évben példátlan módon, mindössze az összes szavazatok 0,14 százaléka döntötte el a kérdést az SZDSZ és a hozzá csatlakozó Fidesz javára. Ez volt a formálódó demokratikus Magyarország első látványos győzelme a pártállam felett. Soha nem feledhető, fantasztikus érzés volt. Életünkben először éltük át a demokrácia győzelmének mámorító érzését.
Arról, hogy a köztársasági elnököt ne a nép, hanem a parlament válassza meg, már nem a népszavazás, hanem az úgynevezett MDF–SZDSZ-paktum döntött, akkor méltányolható érvek alapján. Ugyanez a paktum határozta meg a köztársasági elnök jogköreit is.
Azután 1990 nyarán újra nekigyűrközött az MSZP és Pozsgay Imre, újabb népszavazást kezdeményezve a közvetlen elnökválasztás ügyében. Azt szerették volna, ha a népszavazást az ősszel esedékes helyhatósági választásokkal együtt tartják meg, abban bízva, hogy ez biztosítja az érvényességhez szükséges részvételi arányt. Ebbe a csapdába azonban a többi párt nem sétált bele. A voksolás nyáron történt, és teljes érdektelenségbe fulladt, mindössze a jogosultak 14 százaléka adta le szavazatát.
A rendszerváltás idején így dőlt el Magyarországon, hogy a köztársasági elnököt nem közvetlenül a nép, hanem a parlament választja meg. Ennek a méltányos kiegyezésnek az eredményeként lett a Magyar Köztársaság első és mind a mai napig legnépszerűbb elnöke Göncz Árpád. Ő volt az első és utolsó olyan elnök, akit kikezdhetetlen politikai múltja, tisztessége, szerénysége, szociálisan érzékeny személyisége és autonómiája alkalmassá tett arra, hogy valóban a nemzet egységét testesítse meg. Tízéves elnöki tevékenysége végén népszerűségi indexe még mindig 75-80 százalék körül mozgott. Nem volt nála elfogadottabb politikus a rendszerváltás harminc éve alatt, és ez visszamenőleg is igazolja, hogy akkor és ott helyes volt az MDF–SZDSZ-paktumot megkötni.
Azóta azonban harminc év telt el, és a politikai közélet színvonalának rohamos romlásával lépést tartott a köztársasági elnök intézményének tekintélyvesztése is. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a 2005-ös szégyenteljes, a demokráciát megcsúfoló elnökválasztás is, amelyben a főszerepet a mai köztársasági elnök, Áder János játszotta. Persze ne bagatellizáljuk az MSZP felelősségét sem mindabban, ami történt, hiszen a történelemben egyedülálló módon a parlamenti többségnek sikerült hatalomba juttatnia a kisebbség jelöltjét. Mindezt annak a Szili Katalinnak a minden alapot nélkülöző, nagyravágyó ambíciói miatt, aki a kudarc után Orbán Viktor szekértolójának szegődött. Ez pedig utólagosan is igazolta az SZDSZ akkori döntését, hogy nem volt hajlandó Szili elnökségét támogatni.
Az egymást követő köztársasági elnökök egyre kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy megfeleljenek a köztársasági elnök alkotmányban rögzített szerepkörének, 2010 óta pedig teljesen kiüresedett ez a funkció. A mai rendszerben a köztársasági elnöknek éppen akkora súlya van a politikai közélet alakításában, mint amennyi a pártállami időkben az Elnöki Tanács elnökeinek, Dobi Istvánnak vagy Losonczi Pálnak volt. Vagyis semekkora. Schmitt Pált a köznyelv a nemzet golyóstollának becézte, Áder János közszájon forgó és gyakran hangosan skandált gúnyneve pedig nemcsak róla, hanem az általa betöltött hivatal tekintélyéről is mindent elmond. És ebben meggyőződésem szerint fontos szerepe van a köztársaságielnök-választás módjának is.
Nem a „nép bölcsességére” apellálok akkor, amikor azt állítom, hogy régen megérett az idő arra, hogy a többi környező országhoz hasonlóan Magyarország is áttérjen a közvetlen elnökválasztásra. Amint a környezetünkben lévő országok példája mutatja, ez elsülhet jól és rosszul is. Csehországban a nép választotta meg egymás után kétszer az Orbán Viktorhoz kísértetiesen hasonlító, korrupt, populista, Brüsszel-ellenes, gyűlölködő Milos Zemant, Szlovákiában viszont a közvetlen elnökválasztás segítette hatalomba az első női elnököt, a korrupció ellen harcoló, bátor és becsületes demokratát, Zuzana Caputovát, ezzel talán új, biztató fejezetet nyitva Szlovákia történetében.
Nincs tehát garancia arra, hogy a nép jobban fog választani, mint a parlament. Arra azonban esélyt jelenthet, hogy a nép által, közvetlenül választott köztársasági elnök nem lesz ugyanúgy a kormányfő csicskája, ahogyan ez 2010 óta nálunk történik.
