Tamás Ervin: Ég a ring

2018. november 24. 06:00 - szerző: Tamás Ervin

Néhány hete már magyar állampolgár az olimpiai ezüstérmes John-Henry Krueger. Az amerikai gyorskorcsolyázó azzal indokolta a döntését, hogy családja csődbe megy, ha amerikai csapatban folytatja a versenyzést, mivel sem az ottani szövetség, sem az olimpiai bizottság nem támogatja anyagilag. Krueger szerint Magyarország ezzel szemben komolyabb támogatást nyújt az eredményes sportolóinak annál, mint amit ő valaha is kért az amerikai szövetségtől. Szüleinek 70 ezer dollárjába került a gyermek sportolói karrierje, az olimpiai felkészülés miatt még hitelt is felvettek. Öccse egyébként már most magyar színekben versenyez. A magyar-kínai testvérpárral így egész pöpec csapatunk lesz.

Miközben azt látjuk, hogy a világvárosok Rómától Calgaryig egymás után mondják vissza a nagy nemzetközi sportesemények rendezési jogát, félve a kiadásoktól, nemkülönben a felépített létesítmények későbbi kihasználatlanságától, Magyarország már a BMX-versenyzők meghívásánál tart, hárommilliárd forinttal támogatja, ha Budapesten rendezik meg a World Urban Gamest. Ez az új generációs multisport gyűjtőhelye, olyan sportágak tartoznak ide, mint a BMX, a görkorcsolya, a gördeszka, a 3x3 kosárlabda, a teqball vagy a breaktánc. Nyilván többek közt ennek kiszolgálására épül meg majd 2022-ig Csepelen a Budapest Xtrém Szabadidő Park. A 16 hektáron, mint a kiírásban szerepel, csupa olyan sportágban szeretnének világviszonylatban is hasonló létesítményeket létrehozni, amelyek bár olimpiai sportágak, a magyarok vagy még sosem indultak, vagy komoly eredményt eddig nem tudtak felmutatni bennük. E program keretében épülne meg még a Dunai Evezős Központ, a Budapesti Atlétikai Stadion, a Budapesti Teniszközpont, a Budapesti Velodrom, a Takács Károly Nemzeti Lövészeti Központ, valamint a Nemzeti Lovas Központ. De kormányfőnk szívesen áldozna néhány millió eurót arra is, hogy Magyarország bekerüljön a tenisz legrangosabb versenynaptárába, az ATP-körbe. Orbán joggal nevezi globális sportfővárosnak Budapestet, hiszen jövőre négy világbajnokságot – asztalitenisz, vívó, öttusa és gyorsasági kajak-kenu – rendezünk, ráadásul 2019-ben Budapest viselheti az Európai Unió által adományozott Európa sportfővárosa címet. Ha ez sem volna elég, kilenc, határon túli futballakadémiát is támogat a magyar kormány.

A Budapesti Atlétikai Stadion látványterve

Több ez mint hóbort. A politikus szerint a sportban egyesül „a legszebb módon a harci szellem, a közösségi érzés és a tisztelet kultúrája”, kiegészítve az alázattal és a lojalitással. Hogy mindez hogyan vezet egyfajta erőkultuszhoz, az egész pályás letámadáshoz, az ellenfelek állandó beméréséhez, nem tudni. Ahogy azt sem, hogy az elvárt tulajdonságok népszerűsítése és honorálása mindennapi életünkben összefügg-e az állandó csatazajjal, a felszított veszélyérzettel, a fokozódó militarizálódással. Mindenesetre egy ország testi és szellemi kondíciója nem kizárólag versenypályákon dől el, még akkor sem, ha erre soha nem látott energiát, anyagi forrásokat koncentrálunk. Persze kapkodhatunk különböző világ- és Európa-bajnokságok után, ezekkel lehet valamekkorát villantani, aktuálisan az ilyen versenyekből „minden idők legnagyobbika” lesz, ahogy a számlából is. A forintokon szárnyaló ambíció vezethette az ökölvívó-szövetség újdonsült vezetőit is, amikor az ifjúsági világbajnokság költségkeretét több száz millióval túllépték, és most ég körülöttük a ring. De hallani laza költekezést és megalomániát más sportszövetségek vidékéről is. Drágán mérik, hogy számolatlanul ömlik hozzájuk a pénz, a külföldi habzsi-dőzsi–belföldi szolgálati autó–irodabérlet Bermuda-háromszögben a tékozlás hordaléka előbb-utóbb a viszály, az egymásnak esés, aminek végül éppen a sportoló, a sportteljesítmény, a csapatszellem látja kárát.

Tudom, hogy Orbán Viktort nem abból a fából faragták, hogy könnyedén leforduljon a szívén viselt tervekről. Hiába számította ki politikusként, hogy nem fut bele egy olimpiarendezésről szóló népszavazásba, mégis az orrunk előtt fekteti le egy jövendő olimpia alapköveit. Beteges nagyzolásnak minősíteni impozáns sportberuházásokat dőreség, mint ahogy demagógia párhuzamba állítani futópályákat nyomorzsákutcákkal, vívótermet kórteremmel, stadionbelakásokat kilakoltatásokkal. Valahol mégis szimbolikus, hogy a nagyváros legszebb részén tartott Red Bull vakmerő fiestája öregbíti Budapest hírnevét, ahhoz pedig komoly számszaki trükkökre van szükség, hogy a nevetséges áron adott területfoglalás ellenére nyereséges vállalkozásként mutassák be a többnapos zaj- és szennyparádét. Akkor már legyen inkább Csepelen BMX-parti. Mindenesetre a sport megkülönböztetett helyének, szerepének is vannak határai. Az aránytévesztés szembeszökő. A túlhajtott központi akarat temérdek pénzre és kivételezett jogszabályokra váltása deformál. Előfordulhat, hogy néhol több lesz a kedvezményezett, mint a szurkoló, és ha a be nem váltott reményeken, a skandalumokon újabb szponzori pénzekkel és még több konok részrehajlással, kedvezménnyel igyekszünk úrrá lenni, kódoltak az újabb botrányok, igazságtalanságok.

Járulékos baj, hogy a hatalom a rendellenességek között kénye-kedvére válogat. Van, ahol elég volna a csavarokon állítani, konkrét eseteket, vétkeseket felmutatni, ám ezekkel nem törődik, beomlasztja a teljes mechanizmust. Ugyanazt viszont háborítatlanul hagyja a hőn szeretett szférában, sőt oda még több kedvezményt, adományt pumpál. A kulturális és sportcélokra fordított taotámogatások esetében a betegség hasonló, kezelése azonban egyértelműen jelzi az elbírálás és a politikai cél különbözőségét. A vállalatok, cégek némileg szuverén kulturális támogatásait nem azért temetik be azonnali hatállyal, mert arra érdemtelenek, fiktív előadások jutottak milliókhoz, hanem azért, mert olyan műhelyekhez is jutott valamekkora pénz, ahová a politikai akarat egy petákot sem küldene. Hogy mit hoz majd magával és hol mozdul a „saját kéz”, azaz kik, hogyan, milyen szempontrendszer mentén és mit osztanak, csak találgatni lehet, de a hiányzó pénzek már most sorban ikszelnek ki művészi kezdeményezéseket, megszeppent nyilatkozók fogalmaznak óvatosan az újítás pártatlanságát illetően. Az eltörlés sürgős, a kidolgozás ráérős, így züllik maga a döntés. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy a békén hagyott sportvilágban az eltékozolt összegek többszöröse landol meg nem szolgált helyeken, zsebekben, a különbségtétel nem súgja, hanem kiabálja, hogy „a mi pályánkon mindent szabad”. Lám, jövőre már a stadionok, csarnokok fenntartása is finanszírozható a taóból. Megy minden, mint a karikacsapás. Minden idők legnagyobb sportrendezvényei várnak ránk. A nemzetközi szövetségek hálás elnökei készíthetik helyi kollégáiknak az ünnepélyesen átadandó díszkardokat, serlegeket, érdemrendeket.