Demény Péter: Komplexusok
„Nincs időm élni és gondolkodni” – mondta nemrég egykori évfolyamtársam elsős gimnazista lánya, aki egy budapesti iskolában nevelődik erre. Ebből megértettem, hogy sokan még mindig a Vekerdy-komplexusban vergődnek.
Így nevezem azt az ellentmondásos jelenséget, hogy egyfelől a pszichológus nagyon népszerű, rovatai és műsorai vannak, könyvei bestsellernek számítanak, a pedagógusok és a szülők egy része ennek ellenére tovább hajszolja a gyermekét. Tehát sokan szeretik, de nem eléggé asszimilálják azt, amit mond. Ahogy elnézem a magyarországi helyzetet, továbbra sem lesz mindenki Vekerdy Tamás igaz követője, a körülmények azonban itt, Romániában sem vigasztalóbbak: a tanrend szörnyű, tizenhat éves lányom valóságos hátizsákkal megy az iskolába, a reálosokat többre becsülik, mint őt, a humánost, az érettségi körül követhetetlen játszmák zajlanak az eredményesség érdekében.
A másik riasztó jelenség, mely szintén a gyermekeket sújtja, a Kiss Ottó-komplexus. Ez is összefügg Vekerdyvel, hiszen ő hangsúlyozza folyton, hogy a gyermek nem hülye, akinek a fejébe bele kell tölteni a tudást. Egyetértek, és ismét csak úgy tűnik, sokan még. Ennek ellenére a mai napig népszerűbbek a ritmusos gyerekversek, mint svéd típusú társaik. Márpedig ez semmi másnak nem lehet a következménye, mint annak, hogy vannak még elegen, akik úgy érzik, a gyermek kizárólag a száncsengős, kutyatáros, bóbitás és egyéb verseket érti meg, hiszen ezeknek megjegyezhető a ritmusa, egyszerűek a rímei, pattogósak. Milyen is lehetne egy gyerekvers? Kiss Ottónak nagy az olvasótábora, de talán még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy egy óvónő azt érezze, teljesen mindegy, hogy az „Alma, alma, piros alma odafenn a fán” vagy a „Kovács bácsi fent lakik a harmadikon” kezdetű verset mondja el a gyermekeknek. Így aztán felnő sok nemzedék, amely nagyon tudja, mit jelent a vers, ahogy felnő az a sok nemzedék is, amely nagyon tudja, hogy a tanulás hajsza, és a reálos viszi igazán valamire az életben.
Talán – de ezt már félve mondom – nem más ez, mint a felnőttek bosszúja. Emberi dolog, hogy azért is arra neveljük a gyermekeinket, ami nekünk magunknak is kijutott. Abból a tévhitből származhat ez, hogy amíg mi neveljük, addig nem találkozik más igazságokkal, és nem szállhat szembe velünk. Nem akarok amatőr pszichológus lenni, az azonban biztos, hogy egyik leírt jelenséget sem szeretem, és mindkettőtől megóvnám a világ összes gyermekét.
