Ceglédi Zoltán: Politika és mosópor

2019. június 20. 08:08 - szerző: Ceglédi Zoltán

A politikáról folytatott nyilvános vitákban a legjobban a félreértett közhelyeket rühellem. Amikor valaki mellét kidüllesztve meghivatkozik egy elemet a közös féltudásból, a konszenzuális félreértésből. Ilyen például Bibótól a nem félős demokrata.

Szegény egyáltalán nem azt mondta, hogy demokratának lenni annyit tesz, mint fütyörészve korzózni éjszaka a Hős utcában vagy megenni tíz deka CBA-s parizert, nem valamiféle „generális nem félés” szerepel nála.

A Bibó-idézet úgy folytatódik, hogy „nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.” Ez azért nem a bajonettel birkafejet plasztiktányérba faragó honvédelmi államtitkár löttyös indulata, igaz-e?

 

De most egy másik, hasonlóan félremagyarázott toposzt hoznék ide. Megboldogult Wermer András állítása volt, hogy a politikát ugyanúgy el kell adni, mint a mosóport. Több interjúban több verziót olvastunk erről, néha politikust, néha politikai pártot adott el, úgymond, de a lényegen ez nem változtat. A mosóporpélda szemléletes, elsőre a nyilvánvaló külső párhuzamok okán, miszerint elnevezés, csomagolás, reklámfelületek, tényleg ilyen élmények és üzenetek viszik át mindkettőnél az ingerküszöböt. Wermer példájának van azonban egy másik, megkerülhetetlen eleme is, amit csak a sikertelen politika negligál. Azt, hogy mire eljutottam odáig, hogy el akarom adni a mosóport, azaz a fehér dobozt kicsicsázni, a tartalmát hangzatosan elnevezni, köréje történetet építeni rőt szakállú ravasz rókával vagy túlrajzolt családdal, már van egy kész, stabil fizikai magja mindennek.

A mosópor maga, barátaim. Amiért az egészet csináljuk.

Ott van már a kilónyi fehér por, amit a gyártó legjobb tudása szerint kifejlesztett, legyártott, tesztelt, és most azt mondja, hogy ez a válaszom a koszos ruha problémájára, ez a tőlem telhető legjobb ajánlat az embereknek. Gyere, kommunikációs és reklámszakember, nevezd el, öltöztesd fel, add el. Csak ezután indul a folyamat, ahol megpróbáljuk a célcsoportnak megmutatni, hogy nézd, te csinos huszonéves egyetemista lány, ezzel a mosóporral pont a te farmershortodat kell mosni, nézd, ötvenes apuka, a három gyereked összekent cuccaihoz pont ez való, nézze, cégvezető asszony, ettől fog csak világítani a fehér blúz az értekezleten, nézd, Mamó, ez fogja kivenni a pörköltszaftot a nagy-nagy terítődből. Oké, tudom, a helyi pirospaprika megfogja örökre, de akkor is.

Úgy kell eladni, mint a mosóport, igen. Ott van a fehér, még dísztelen dobozban. Nem sütőpor és nem Kazinczy-kokain, nem krétapor és pláne nem légüres tér.

A legtöbb „azt kéne kommunikálni” meg „az embereknek azt kéne mondani” kezdetű tanács abból indul ki, hogy az emberek annyira hülyék, hogy csicsás, de üres dobozt akarnak vásárolni, amibe majd beleképzelik, amit akarnak. Nem. Az emberek mosni akarnak. Még mosási programot is olvasnak.

Én pedig képes vagyok igényeket keletkeztetni és befolyásolni, rábeszélni őket mosódióra meg színfogó kendőre, ó, a kampány csodálatos eszköz, de a zérus akkor is maga a termék. Ha pedig valaki politikával akar foglalkozni, akkor szintúgy a terméket tegye le először az asztalra. Érdektelen bármilyen valós vagy relatív győzelem, ha önmagáért való, ha otthon, kinyitva üres a doboz. Kezdd itt: ez vagyok, ezt akarom, ezt tudom. A politikát ugyanis nem a kampányért, nem is a választásokért csináljuk, hanem arra tekintettel, amikor kinyílik a doboz, és elkezdünk mosni. Munkaruhát, ünneplőt, terítőt. Csak ennek van értelme, és csak így tisztességes.