Ceglédi Zoltán: Harangokat kongatni

2019. május 21. 06:04 - szerző: Ceglédi Zoltán

Az elmúlt években Orbán Viktor kinyitotta és nemzetközivé tette a magyar politikát. A partikuláris, háztáji ügyeinkről folytatott viták helyét stratégiai témák vették át, megye kettő cserepadosok helyett valódi európai politikusok tetteiről mondunk véleményt.

Szerintem azonban ezekben a vitákban Orbán Viktornak nincs igaza. Helyes, hogy dobbantottunk a rezsicsökkentés és tizenharmadik havi nyugdíj témáitól az Európa jövőjéről szóló vitákhoz, és roppant helytelen, amit e vitákban a magyar kormányfő képvisel.

Azzal, hogy a kormánypárt az utóbbi évtizedben nagyságrendi belföldi ellenfél nélkül maradt, logikus továbblépési igénye lett Orbán Viktornak, hogy geopolitikai súlyát növelje. Kezére játszott a világválság, amely megroggyantotta a hagyományos pártstruktúrákat és azok ideológiai fundamentumait, időben vette észre a populista áramlatot, mely előbb az újbaloldali, majd egy modern szélsőjobboldali hullámmal igyekszik átcsapni az európai polgárok feje felett. Mifelénk ennek kerete az illiberálisnak mondott állam lenne.

A magyar politikai csaták rádiuszát növelve a korábban évtizedes nyugiban, mintegy deponálva dolgozgató magyar EP-képviselők hirtelen főszereplői lettek itthoni küzdelmeinknek. Ujhelyi István is kiment Strasbourgba, erre jól utánament a magyar politika. Minap a kormányfő is, csak ő azt hitte, Brüsszelbe megy. Legalább tudjuk, hogy rá is hatnak a plakátjai. A nemzetközivé lett magyar politikai csaták EP-képviselők szavazatain, New Yorkban élő magyar üzletember meg luxemburgi konzervatív politikus oktrojált „tervén”, nemzetek feletti szervezetek tevékenységén súlyoznak. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, és lécci, legyünk, hogy mindez miként alakult ki, arra kiváló forrás Ujhelyi most megjelent könyve. Az illiberális államot meghirdető tusványosi beszéd után kezdett bele heti leveleibe, melyeket mindig ugyanazzal a fordulattal zár, miszerint „kongatom a harangokat”.

Az elemző persze keresi a sormintát, a szabályszerűségeket. Én háromféle filccel dolgoztam, ennyifelé érdemes szétdobni, amit a levelekben olvasunk. Mi történt ezen évek alatt Európával, mi Magyarországgal, és személyesen magával a képviselővel.

A 2014-ben világgá ment Ujhelyi friss EP-képviselőként egy épp átalakuló Európát próbál felfedezni. Hiába null kilométeres odakint, tapasztalt társai is új kihívásokkal szembesülnek. Az európai terrormerényletek, a menekültválság, a belső migráció vagy épp a lopakodó, majd berobbanó Brexit kezelésére a vén rókáknak sincs több vagy jobb receptjük. Jól látszik, miként lesz egyre komfortosabb és hatékonyabb az új világban, és emeli be az uniós kezelést igénylő témákat a levelekbe, legyen az a roaming, az Erasmus-generáció kihívásai, ráérezve arra, amit ekkor a háttérben már építget a Momentum, a Brexit-károsult magyarok helyzete. Mindennek koronája a saját projekt, a Szabad Európa Kártya, amely az egyik „legeurópaiuniósabb” ügy, ami elképzelhető. Thrilleres gyanútlansággal csodálkozik rá Erdogan elaljasulására vagy az internet cenzúrázását célzó fals tervekre, ugyanakkor sokak előtt jelzi, hogy a releváns európai intézmények vezetői immár évtizede konzervatívok, ergo az elégedetlenségből a baloldalnak kellene profitálnia, nem a szélsőjobbnak. Időben kezdte el piszkálni a Néppártot is, hogy amit Orbán csinál, az mióta számít kereszténydemokrata politikának.

A legszomorúbb talán a Magyarország helyzetéről szóló futam. Itt az agresszív, szándékolt bunkóságra épülő magyar vérdiplomácia kiépülését figyelhetjük meg, Szijjártó Péter a könyv elején ül a magyar külpolitika tetejére. A szerző regisztrálja a tudatosan szétszakított magyar társadalom tragédiáját, megdöbben, hogy tényleg, diák, szülő és tanári kar se számít, ha saját kádert akarnak az iskola élére a döntéshozók. Vannak elbukott kommunikációs projektek, mint az e-útdíj bevezetése elleni tiltakozás, meg nem hallgatott próféciák, mint a menekültellenes népszavazás irrelevanciájáról szóló, és sajnos a saját belföldi politikai közössége által is felülírt, holott valódi baloldali kiállás, mint a menekültek ügyében az emberséget hangsúlyozó. Leveléből jut eszembe az is, hogy jaj, tényleg, hát Lázár és Rogán annak idején a halálbüntetés bevezetésével hakniztak, de az is, milyen régóta folyik már a vita arról, hogy a szocialisták összefogócskázzanak-e a Jobbikkal.

Ujhelyi nem magáról ír, de a levelek hangvétele, perspektívája, témaválasztása akkor is orientál. Tudod, hol tarthat épp, mész vele a hullámvasúton. Ahogy fölöslegesen keresi a „régi” Orbánt, ahogy időről időre beleütközik a régi-új MSZP-be, és ahogy lebeszélhetetlennek tűnik a rossz szóviccekről, pedig a „trumpli” meg a „Hazaváró – Haza-váró” fordulatok egyaránt a köztéri megvesszőzés mint régi európai hagyomány felelevenítése melletti érvek.

Azt meg majd öt év múlva, egy újabb bevezetőben vizsgáljuk meg, kiért szólt a harang. 

(A cikk Ujhelyi István Neki harangoztak című könyvéhez írt előszó szerkesztett változata.)