Bánhidi Ferenc: Made in China

A Szovjetunió fokozódó elszigetelődése a hetvenes és nyolcvanas években, majd gazdasági összeomlása a kilencvenesekben olyan tanulságokat hordoz a mai Kína számára, amelyeket, úgy tűnik, a politikai döntéshozók talán nem érzékelnek kellőképpen. Pedig könnyen hasonló helyzetben találhatják magukat.

A szovjetek nemzetközi elszigetelődésének két kulcsdátuma volt. 1968-ban a csehszlovákiai bevonulással reménytelenül maguk ellen fordították Nyugat-Európát, az értelmiséget és az üzleti köröket is. A fejlett országok ezen a ponton végleg leírták a szocialista országokat mint lehetséges gazdasági partnereket. 1979-ben az afganisztáni bevonulással pedig a harmadik világban halványult el a szovjetek befolyása. A nyolcvanas években már nem volt nehéz dolga Ronald Reagannek, hogy az embargós lista szigorításával és a csillagháborús versennyel a földre vigye a gyengélkedő szovjet gazdaságot.

Kína mostani problémái 2009-re nyúlnak vissza, amikor a pártelit meghatározó része egyoldalúan értékelte az akkori pénzügyi világválságot, és nem megfelelő következtetésekre jutott. Egyik oldalon azt vetítették előre, hogy szerepük a világgazdaságban hosszú távon olyan meghatározó lesz, mint 2009-ben éppen volt, amikor a világ GDP-növekményének harmadát adták. Elhitették magukkal, hogy az új korszakban vége lesz a világ gazdasági szabályaihoz való folyamatos alkalmazkodás kényszerének, és már megengedhetik maguknak, hogy határozottabban lépjenek fel saját érdekeik védelmében. Másik következtetésük az volt, hogy a korlátozások nélküli piacgazdaság modellje megbukott, ezért a fenntartható gazdasági fejlődés csak erőteljes állami szerepvállalással, állami programokkal, az állami tulajdonú vállalatok előnyben részesítésével biztosítható. 2012-ig, az új pártvezetés megválasztásáig a politikai életet élénk viták jellemezték. A különböző csoportok a tömegmédiában is kifejtették álláspontjukat. A fenti koncepciót a leghatározottabban Po Hszi-laj csoportja képviselte, de őt 2012 elején, a pártválasztások előtt kiszorították a vezetésből. Nézetrendszere azonban tovább élt, és az új vezető, Hszi Csin-ping mögött álló csoportok sem tudták kivonni magukat a hatása alól.

2009 volt az az év, amikor megkezdődött a gazdaság „újraállamosítása”. 2013-ban úgy tűnt, hogy a folyamat megáll, határozatot hoztak a piaci reformok felgyorsításáról. A gyakorlatba való átültetés azonban elmaradt, s folytatódott az állami szektor térnyerése. Újabb és újabb strukturális programokat hirdettek meg emellett, amelyek fokozták a piac működésébe való állami beavatkozásokat. A folyamatok hatására Kínának a fejlett országok üzleti köreivel való kapcsolatai fokozatosan romlottak, és ez független volt attól, hogy az adott külföldi cég anyaországa milyen kapcsolatot ápolt a kínai vezetéssel. A külföldi vállalatok azt még elfogadták volna, hogy a velük azonos feltételekkel működő hazai magáncégek teret nyernek velük szemben, de az állami vállalatokkal való versenyt nem fogadták el tisztességesnek. Az úgynevezett Made in China 2025 programot a fejlett országok elemzői eleinte észre sem vették, de az elmúlt két évben már az érintett országok kormányai kezdtek tiltakozni, miután a Kínában működő vállalataik erre felhívták a figyelmüket.

A 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezés fő célja az volt, hogy Kínának a fejlődő világgal való kapcsolatát erősítse. Az első néhány évet a nagyszabású infrastrukturális projektek megtervezése és új intézmények felállítása jellemezte. Amikor azonban eljött volna a megvalósítás, egyre láthatóbbakká váltak a 2009 óta követett irány gyenge pontjai. A döntéshozók a konkrét projekteknél elsősorban a saját geopolitikai és gazdasági érdekeiket nézték, és nem voltak tekintettel a fogadó országok közvéleményének érzékenységére. Színezi még a képet, hogy több esetben is olyan állami vállalatokat próbálták piachoz juttatni, amelyek idegenül mozogtak a nemzetközi közegben, és gyakran az egyébként életképes elképzeléseket sem megfelelően hajtották végre. Nem véletlen, hogy öt évvel meghirdetése után a program eredményei legalábbis megkérdőjelezhetők.

Az elmúlt hónapok fejleményei, az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi háború, a konfliktusok az EU-val azzal a reális kockázattal járhatnak, hogy Kína a Szovjetunióhoz hasonlóan szigetelődik el a világban, és véget érhet a külgazdasági nyitás politikája. A kínai döntéshozók között és a közvéleményben is az a felfogás uralkodik, hogy a konfliktusok azért alakultak ki, mert a nyugati országok politikusainak és közvéleményének jelentős része nem tudja elfogadni Kína felemelkedésének következményeit. Véleményem szerint ez az igazságnak csak az egyik oldala. Fontos szerepet játszott azonban az is, hogy 2009-től a pártelit túlbecsülte a saját lehetőségeit, és gyakran aránytalan módon próbált érvényt szerezni az érdekeinek. Ahogy a Brezsnyev-féle vezetés nem mérte fel és nem is értette, hogy a nemzetközi közvélemény miért reagált olyan negatívan a csehszlovákiai vagy az afganisztáni bevonulásra, úgy a kínai vezetés a 2009-es pénzügyi válságot nem értékelte megfelelően.

Természetesen minden történelmi analógia erőltetett és ezért pontatlan. A kínai vezetés tudatában lehet annak, hogy a volt szocialista országok bukásához alapvetően nem belső okok vezettek, hanem a külvilág „nyomása”, s egy ilyen változás elkerülése az ország alapvető érdeke. Bármilyen gyorsan fejlődik azonban egy ország, ha a külgazdasági nyitottságot választotta, akkor a nemzetközi folyamatokhoz, együttműködési szabályokhoz való alkalmazkodást nem kerülheti meg. A reform első harminc évében a kínai vezetés ebben egyébként jó példát mutatott. Úgy tűnik azonban, hogy 2009 után már nem találták el a mértéket. Ugyancsak fontos szempont az önmérséklet a nemzetközi tárgyalásokon. Kína gyakorlatából erre is van jó példa. 1999-ban a Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozáskor egy olyan megállapodást tudtak kötni, amelyben a rövid távú alkalmazkodási kényszereket képesek voltak jól kiegyensúlyozni a hosszú távon várható előnyökkel.

Az amerikaiakkal folytatott kereskedelmi tárgyalások még hetekig folytatódnak, és megkezdődött a kompromisszumok keresése az európai vállalatok panaszaira, illetve az Övezet és Út Kezdeményezés túlhajtásaira is. A reform negyvenéves története a folyamatos útkeresés és tanulás időszaka volt. Bármennyire furcsának tűnik is, a mostani problémák kezelésében sokat segíthet a szovjet önhittség példájából levonható tanulságok elemzése is.