Amikor politikai mikiegerek voltunk

2013. október 8. 09:20

Annak idején, 1989–90-ben, a változás euforikus hangulatában kitört a „párbeszédkényszer”. A 168 Óra című közéleti hetilap első évfolyamában egymás mellett fejtegette nézeteit Németh Miklós és Kis János, Pozsgay és Demszky, Orbán Viktor és Magyar Bálint, Torgyán és Tőkés, Berecz János és Bihari Mihály, Petri György és Petrasovits Anna, Sütő András és Heller Ágnes, Kosáry Domokos, Für Lajos, Szabad György és Berend T. Iván, Csengey, Csurka, Horn, Kónya, Kövér, Szűrös, Szájer, Wittner Mária. (Így együtt azóta sem, sehol.)

Ezekben a távlatos hetekben a lendkerekes lelkiismeretűek is kénytelenek voltak önvizsgálatot tartani, tükörbe nézni, bűnöket bánni, penitenciázni. S közben kívül kicsiket vedleni. (Ha a kígyónak lehet, embernek miért ne? – kérdezte Pozsgay Imre.)

1992-re aztán a kormányzó politika – belejővén a hatalom gyakorlásába – úgy vélte, egyszerűbb lesz a dolga, ha „az erő nyelvén beszél”. Annál is kézenfekvőbb volt meghozni ezt a döntést, mert addigra már a „kamikazekormány” (copyright by Antall József) tagjait is felhorzsolta, megsértette a politika (a taxisblokád meg a többi). Látniuk kellett, hogy nem mindenki honorálja törekvéseiket, erőfeszítéseiket. („Jézusmária, győztünk...” – írta egy MDF-es államtitkár.) A kompenzációt célzó hatalmi gőg verbálisan is megnyilvánult. Sajnos maga a miniszterelnök kezdett el „politikai mikiegerekről, törpe Luciferekről, elhanyagolható minoritásról” beszélni, s az elemzők némelyikét megkísérelte bíróságon elítéltetni! A közbeszéd tehát igencsak lezüllött, és – sajnos – további lealacsonyító beszédek mintájául szolgált. Így később Kövér László is bátran beszélhetett az egy tábor egy zászlaja alá be nem álló Dávid Ibolya „borotválkozótükréről”, s nem rítt ki a sorból a nagy léptékű Kosztolányi Dénes véleménye sem, legfeljebb rejtélyességével: „Ismét dögevő firkászok lepték el [...] a baloldali lapokat, akik minden mértéket elveszítve támadják a kormányt.” (Azt már tudjuk e bájos és bajos mondatból, hogy képviselő úr szerint kik a dögevők. De vajon ki a dög?)

Tegyük hozzá, felvilágosodott uralkodónak már jó kétszáz éve sem illett megsértődni a kritikákon:
„A bírálatot, amennyiben nem gyalázkodó jellegű, érintsen az ország fejedelmétől az alattvalóig bárkit, és kiváltképpen, ha szerzője odanyomtatta a nevét, ekként állva jót szavai igazságáért, semminemű tilalom nem sújtja, mivel az igazság minden barátjának csak örömére kell, hogy szolgáljon, ha a fenti körülmények között ilyennel illetik. – II. József, a császár.”

1992 a hatalom stabilizálásának az éve volt, s egyúttal az ellenzéki sajtóhangok elfojtásáé. Az uralkodó pártkoalíció cseppet sem restellkedve mondta ki egy 1974-es (!), Kádár-kori minisztertanácsi rendeletre hivatkozva, hogy a rádió és a televízió a kormány felügyelete alatt áll. (Oszt jó napot!) Vagyis szó sincs már független közszolgálatról, szakmáról, véleménynyilvánítási pluralizmusról. (Így éltünk.)

1992. február 1-jétől a 168 óra című rádióműsort leszorították a jó minőségben szóló URH-ról (FM), és csak középhullámon engedték sugározni. (Igaz, az emberek többsége ezt hallgatta.) Az adás elhangzásával egy időben („vele szemben”, ahogy akkor „rádiósul” mondtuk)

a hallgatókat átcsábítgatták volna a hajdani tiltott gyümölccsel, az Amerika hangja műsorával. Farkas Zoltán szerint „tizenhat éve, amióta itt dolgozom, a Magyar Rádió szüntelenül ostromállapotban él. Ma már alig hihető, de korábban a kommunisták akarták bevenni”.

1992. március 15-én „bizonyos ’56-osok” a médiaháború jegyében tomboltak egyet a Szabadság téren, a Televízió előtt „igaz magyar médiákat” követelve. Azt kiabálták: „Ezután nemzeti hősként akarunk élni!” (Oh, ha ezt szegény Petőfi megérte volna!)

Április végén pedig kitört a Harag Napja. „Itt a magyar nép vonul fel, és a nép nem lehet szélsőséges” – mondta riporterünknek dr. találékony Torgyán. (És ha valakinek ismerős az Orbán-mondat, hogy „a haza nem lehet ellenzékben” – lám, itt a magja!) S amíg ezt megbeszéltük a jogász Torgyánnal, az utca népe háttérzenélt: „Ütött az órátok, piszkos kommunisták, népnyúzók. Halál rátok!” (A Nép aztán lelökte a kukáról a Fekete Doboz operatőrét. Biztos, ami biztos!)

Augusztus 20-án a Magyar Fórumban megjelent a hírhedtté vált Csurka-tanulmány. A legnagyobb kormánypárt alelnöke felszólította a beteg miniszterelnököt, hogy mondjon le, teremtse meg a magyar „életteret”, és vesse be a rendőrséget a rádió és a televízió vezetői ellen. Ezenközben a szerző támadta az IMF-et (no lám!), a köztársaság elnökét pedig „tel-avivi ügynökként” aposztrofálta. „Komplett náci alapvetés” – mondta az írásról az MDF-es képviselő Debreczeni József. „Politikai terrorakció” – véleményezte a dolgozatot Deutsch Tamás. Tom Lantos pedig az amerikai törvényhozásban egyenesen „fasiszta kiáltványnak” bélyegezte. Ám a még mindig reménykedő Antall szemérmesen csupán a drámaíró „irodalmi munkásságának részeként” kívánta értékelni a dolgozatot. (Hisz mégiscsak jobb lenne a békesség...)

A politika szinte naponta hangot adott a rádióműsorokkal kapcsolatos elégedetlenségeinek. A Reggeli krónika lapszemléjét telefonon akarták „átszerkeszteni”, mondván: a kiegyensúlyozás érdekében legyen több Új Magyarország, Pesti Hírlap és Magyar Fórum, ám kevesebb Népszava és Népszabadság. Az ismétlődő vegzálás nyomán aktuális főszerkesztőnk négytagú bizottságot hozott létre, hogy ők ellenőrizzék, dekázzák, strigulázzák az újságokból átvett idézetek számát. Hiába mondta a redaktor, hogy a lapokból aktuális közérdekűségük szerint válogat, szigorúan a szakma szabályai szerint, nem pedig pártszimpátiák, távbeszélőn sugallt/kikövetelt preferenciák alapján. A politika beavatkozása teljességgel szakmaiatlan volt. (Igaz, ekkoriban hangoztatta nagy bátran Csurka azt, hogy „a szakmázás bolsevik trükk”. Ha ezt a kései feldicsérést a hajdani, tanulatlan egypárti káderek megérhették volna!) Az akkor még liberális Fidesz-frakció leszögezte: elfogadhatatlannak és veszélyesnek tartja, hogy bármely politikai erő, társadalmi szervezet vagy egyház maga szerkesszen műsorokat a független közszolgálati rádióban és televízióban. (Telefonon vagy anélkül.)

A rádió és televízió „egyenirányúsítását”, propagandaeszközként való felhasználását jó néhány író, zenész, művész ellenezte, s éppen ezért közülük száznál többen tiltották meg műveik műsorra tűzését, közreadását. (Őróluk szólt a „Kedves hallgatóink” szövegű címlapunk.)

És bár a konfliktusok eszkalálódtak, ez még mindig csak a vég kezdete volt.

1993. december 31-ével erős fenyegetőzések közepette eltiltotta a 168 óra és a Gondolat-Jel adásban elhangzott szövegek közreadásától e célra alapított lapunkat Szíjártó István, a Magyar Rádió harcias gazdasági igazgatója. Szerkesztőnket, Erőss Zoltánt be sem engedték a portán, így csupán a közeli Múzeum kávéházban tudott dolgozni. A letiltás és hirtelen szerződésbontás miatt 1994 elejétől „hang nélkül”, vagyis rádióműsor nélkül, önálló anyagokkal kellett megjelennünk. Az ellehetetlenítési kísérlet nyomán a VI. évfolyam 1. számára azt írtuk: „Ezt a lapot az újságírói szolidaritás működteti.” A Népszabadságé, a Népszaváé, a Magyar Hírlapé, a Kuríré, az Élet és Irodalomé, a Kritikáé, a Figyelőé, a Magyar Narancsé, a Tallózóé és a Hócipőé. (Mert a kurzus végórájában produkált kitagadás egyáltalán nem jelentett kiközösítést. Sőt!) Így éltük túl.

Eltiltásunk nem maradt visszhang és következmények nélkül. „Drága Csúcs Úr! – írta levelezőnk Esztergomból –, köszönöm Önnek, hogy megduplázta a 168 Órát. (Egy rádióműsor + egy újság.)” Értesített bennünket egy ismeretlen: a rádiós 168 órát és a Gondolat-Jelet ezután magnón rögzíti, és szamizdatban kiadja.