Almási Miklós: Freud és a snowboard

2019. augusztus 15. 06:00 - szerző: Almási Miklós

Egy „bátor” srác 84 méter magas szikláról ugrott a tengeröbölbe. Túlélte. Társa szétfröccsent egy kiálló sziklán, amelyet nem vett számításba. Ha nem fejessel érkezik a magasból, hanem a hasára vagy a hátára zuhan, ugyancsak eltávozik e földi világból, a víz felszíni feszültsége és a gravitáció ereje akkora, hogy a beleeső embert általában széttépi. Egy másik az Alpokban a szinte 90 fokos lejtőn, kétezer méter magasságban, több száz métert snowbordozott lefelé. Megúszta. A Mount Everestről BMX biciklin akart leszáguldani valaki, neki viszont nem sikerült. Szárnyas ruhás repülés a La Manche felett – mentőhajó volt a szerencséje. Egyre több ilyen önmutogató őrült száguld és hal meg, mintha sorsuk az extrém sportok és a halálvágy valamiféle keveréke lenne. Freudra gondolok, amikor a 98 százalékig vak síelő nekivág a lejtőnek, segítőjétől fülhallgatón kapja a parancsokat. Túlélte. És ez még nagy PR-eseménye lett az 5G mobiltechnológiának is, mert a vak síelő azon kapta az utasításokat.

Miért hívják ki a sorsot maguk ellen? Tényleg meg akarnak halni? Vagy azt akarják bizonyítani, hogy ők a halált is le tudják győzni? A tévébe többnyire a győztesek kerülnek be, az itt-ott elvérzőket humanitárius okokból nem teszik adásba, talán nem is tudnak róluk. Freudig azt hittük, hogy az életösztön mindenek felett áll, és lehetetlenné teszi az ilyen „véletlen” halálokat. Tőle tudjuk, hogy létezik halálösztön is. De az extrém sportok új hullámánál bizonyosan nem erről van szó. Aki kitalál valami halálos játékot, az valahogy az elsők között akar az első lenni, mindenki feletti, ember, aki nemcsak magát, de a halált is legyőzte. Vagy veszített, de akkor meg legalább hősi halált halt.

Fotó: MTI/Mohai Balázs

A halálvágy és a feltűnési mánia között van egy hajszálnyi rés, azt hiszem, ezt használják ki az extrém sport minden határon átlépő divatozói. Mindenképp bekerülnek a tévébe, a lapokba, a képes híradókba, a többiért meg fájjon a jónép anyukájának a feje.

Nekem ez már nem sport. Valamikor testedzésként, játékos küzdelemként csináltuk, ma meg már szinte csak pénzért, méghozzá nagy pénzért, reklámarcért, tévéhírnévért. A világbajnoki sorozat pénzes, a kerékpáros körversenyek tele vannak csalással, doppinggal, a fogadók pénzével, mi meg nézzük ezt a bohóckodást, meg olykor egy-egy tömegbukás áldozatait. De nem csak az extrém elágazásokba lehet belehalni. Legutóbb két bokszoló is a sírban végezte, mindketten közvetlenül a profi mérkőzés után. A ketrecharcot nem szeretem, mert szörnyű goromba, de ott egyelőre még nincs hulla. Nem legyenek kétségeink: lesz.

Játék a halállal, „hihi, én erősebb vagyok”. Pedig csak a véletlen segít túlélni egy-egy iszonyatos kockázatot. Szerintem már a Föld-körüli magányos vitorlázás is üti az elviselhetőség felső határát. Ellen MacArthur 2004–2005-ben nőként javította meg a Föld-körüli szingli vitorlázó-világrekordot. Egy viharban a fővitorlája elszakadt, a jeges felhőszakadásban kellett felmásznia a húszméteres árbócra, hogy lecserélje a 170 kilós rongyot. De az életveszély mellé társul valami még rémesebb: Ellen MacArthur teljesítményében nemcsak a halál előli futás volt a kihívás, hanem a lelki gyötrelem is. A hetvenegy napos kaland közepe táján elfogta a depresszió, hiszen napokon át, ahogy kinézett a fedélzetről, csak a végtelen, haragos tengert látta, magányosan állt az elemekkel szemben. De hősiesen kiküzdötte magát, naplója, amelyet közreadott, tanúsítja a rettenetes küzdelmet a viharral, kívül és belül egyaránt.

Példájával csak azt akartam jelezni, hogy az extrém sportoknak van traumatikus oldaluk is. Nemcsak fizikai erővel és lélekjelenléttel kell bírni, hanem el kell viselni azt is, hogy csak magadra számíthatsz, akár két-három hónap is eltelhet a magányban. A lassú halállal játszanak. Ha baj van, ha törik az árbóc, ha borul a hajó, mire odaér a segítség, vége a játszmának. Nehéz megtalálni a határt. A tömeges Himalája-mászás oxigénmaszk nélkül, a háromszoros szaltó gördeszkával, amikor ki tudja, hol ér földet, nekem már túl van az elviselhetőn. Mert igenis követik a laikusok, akik azonnal belehalnának bármely „produkcióba”, meg a dilettánsok is. A halállal való szembenézés csábítása akkora, hogy divattá vált, egyre terjed, így egyre többen is fognak belehalni.

Értelmetlen halál.

Aztán itt van egy másik mellbevágó példa: a Free Solo című dokumentumfilm a Yosemite Parkban lévő El Capitan sziklafal megmászójáról szól. Ez függőleges, majdnem sima fal, amely csaknem ezer méteren át nyúlik az égbe. Igaz, Alex Honnold történelmet írt, amikor négy órán belül legyőzte a falat egyedül, segítség és mindenféle védőfelszerelés nélkül. A róla készült film százezreket lelkesített, nem tudván, hogy Alex másfél évig készült a mászásra, negyvenhatszor mászta meg kötéllel, kísérőkkel, biztosításokkal, majd egyre kevesebb biztosítással és egyre kevesebb segítő eszközzel, míg végre szólóban, immáron segítség nélkül próbálkozott. A rákészülésnek ezt a hihetetlen pontossággal kitervelt, megvalósított tréningjét nem látja a tévénéző, és úgy érzi, ezt akár ő is képes lenne megcsinálni. A néző nem tud például olyan apróságról, mint a világ legszigorúbb diétája, amellyel Alex Honnold átalakította testét, nem tud az észbontó tornagyakorlatokról, nem tud a légzés- és az ujjtechnika elsajátításának módszeréről. Ha egy lelkes laikus netán odajutna a Yosemite Parkba vagy valami ehhez hasonló függőleges szikláig, és mászni támad kedve, belehal. Vagyis én a tévédokumentációt sem szeretem, mivel nem tett hangsúlyokat a felkészülés hihetetlen precizitására, napi szintre lebontott, fáradtságot nem ismerő folyamatára, amelynek eredményeként Alex elérte ezt a lehetetlen sikert. Korábban ugyanis voltak halottjai is az El Capitannek, csak az épp nem annyira publikus.

A halálvágyat említettem mozgatórugóként, de van itt egy csak kevesek által ismert lelki tényező is: az eufória. Az emberi teljesítőképesség határa felé, amikor már majdnem úgy érzed, hogy belehalsz az erőfeszítésbe, amikor már minden maximális teljesítményre van kapcsolva a futás, úszás vagy bármely sport közben, akkor belép valami kokszhatáshoz hasonló mámoros lelkiállapot, a boldogság, és repülsz. Olyan érzés ez, amelyet sehol másutt nem lehet megkapni. Ez a titkos drog is ott rejlik az extrém sportokat űzők motívumtérképén.

Akárhogy is, nem csupán egy-egy feltűnést kereső sportoló játszik a halállal, hiszen hatalmas pénz és infrastruktúra van ebben a játékban. Az Ellen MacArthurt szponzoráló céget meg is viselték a kiadások, annyiba került a spéci hajó, annak ezernyi elektronikája, szigetelése, vitorlaanyaga, szállítása, no meg a csapat, amely a hölgy mögött állt és dolgozott. És ez így van az El Capitan megmászója esetében éppúgy, mint – jóval feltűnőbb variánsban – a Tour de France élvonalának versenyzőinél. Egy sportolóra legalább húsz segítő, két teherautó, nyolc pótbicikli, egy szerelőműhely és sok millió euró jut. Vagyis mesélhetek itt a halálvágy pszichológiai furfangjáról, a valóság ennél prózaibb. Nagy üzlet az extrém sport egy-egy kiválóságának futtatása. Amúgy meg az üzlet egyre inkább a magányos extremista felé fordul. Igaz, hogy a futballcsapatokat milliárdokban mérik, de a feltűnést, azaz a reklámhoz szükséges arcot és történetet az egyéni kockáztatók hozzák. Olyanok például, akik magányosan gyalogolják végig az Északi-sarkot, maguk után húzva a sátrat, a kaját, a felszerelést. Akik ott, a sarkkörön dolgoznak, a meteorológiai és titkos lehallgató állomásokon, nem érdekesek. Ők csak érdektelen rabszolgák, mint az aranybányászok Dél-Afrikában. Az, aki egyedül mászik, úszik, fut, látványosan kockáztat, ezért híre, fotója, filmje van, vagyis a reklámjában lehetőség rejlik, tehát jobban fizet. Persze ettől még ő hal meg egy ballépésnél akár a falon, akár a Niagara feletti kötélen táncolás közben.

De nem is e halálösztönre játszó művészekről akarok itt írni, hanem az extrém sportok egyre bővülő körének démoni vonzerejéről, a népbolondításról, a halálkeresés izgalmáról. Mert az is benne van az extrém sportok új hullámának paklijában, hogy akár holtan is híressé válhat az ember, és hülyeségben hősi halált halni is lehet nagy dicsőség.

Az extrém sportok halálkeresésében ott rejlik az élet tiszteletének tagadása is. Miért tisztelnék ma az extrémek saját életüket? Egy olyan korban, amikor Ruandában a hutuk félmillió tuszit mészároltak le, vagy amikor holland békefenntartók lábhoz tett fegyverrel nézték százezrek lemészárlását Srebrenicában, vagy amikor a Bikini-szigeteken még ma is százak halnak meg sugármérgezésben, mert az amcsik ott próbálták ki sorozatban a hidrogénbombát, radioaktívvá téve a tengeri és szárazföldi környezetet, ellehetetlenítve az ott lakók életét. Az önpusztító extrém sportosok csak beállnak abba a 20. és 21. századi sorba, amelyben az emberéletnek már nincs értéke, legfeljebb hír, fotó, sikert hozó reklám lehet a „hős”, ha az önpusztító kísérletből élve vagy halva visszatér.

Amúgy egész életemben sportoltam. Igaz, csak normál futamokban, de nagyon.