Buják Atila: A számok tükre

2020. november 20. 07:00 - szerző: Buják Attila

A teszt egyébként lótúrót sem ér, csak akkor, ha a fertőzött kontrollszemélyt kiemelik a közösségből. Határzár van, de csak módjával, néha jönnek a csehszlovákok, hébe-hóba a lengyelek, s mindenütt jó, de legjobb otthon, védekezésben világelsők a magyarok. A németek ezt másképp látják. Magyarországon kőkemény járvány dúl, írják, jobb kerülni ezt az országot.

6449 vagy 7000 friss fertőzött? Komoly dilemma. Minden nap történik valami, és az ember káosz kavarta ködben a biztos fogódzókat keresi. Például szilárd pont a Covid. Fertőzések, halálozások száma. Azzal indul és záródik a nap.

– Fáradt vagyok – mondja a trafikoslány. – Hazamegyek. Húzza már föl azt az izét. Az orra fölé. Megbüntetnek.

Elbizonytalanodik.

– Lehet, hogy nincs ez az egész? Valami tévedés? – mondja, és hangja kaparós, majdnem sírós.

– Lehet – mondom leverten. – Annyi mindent beszélnek.

A sajtóhang maga a káosz. Egyrészt még annyi jótanácsot, parancsot, késztetést, unszolást, utasítást, bátorítást és megrovást az életben nem kaptunk, mint az utóbbi nyolc hónapban. A bársonyosan nyugtató államvezetői duruzsolástól a kegyetlenségig szikár élettanászi elemzésig, a sokkoló statisztikáig, az érzelgős bazsalygásig, az anyáskodó bátorításig, a katonai bikkfanyelvig („vegye má’ fel, jóember”) terjed a kommunikációs skála. A finálé a szűkszavú gyászhír. Mennyivel egyszerűbb a helyzet a türkmén–üzbég régióban, ahol elnöki rendeletre az állami televízió kihirdette: márpedig járvány nincsen, mindenki seperje az utcát, énekeljen, a hangszórókból zene szól. Ez is megoldás. A mi helyzetünk összetettebb.

Tegnap például azt hallottam, hogy a műsorvezető sztárkutyája kiszimatolta a bajt, az asszony fölé hajolt lágyan, és orrcimpái kitágultak. A kutya ugyanis ilyen. Szagról is megérzi a bajt. Maszkismertetőben is részesültünk, legjobb a dupla bélésű, szilikon, mosni nem kell, megfékezi a cseppeket, oda-vissza szigetel. Terjedőben a kalocsai magyaros, hazafias a háromszínű maszk, a macis maszk családias. Kutyát az utcán nyolc után pisiltetni a háztól ötszáz méterre nem tilos, veszélyben vannak az ápolónők, hetente tesztelik a pedagógusokat. Közülük heten el is hunytak, más forrás szerint mindenki jól van. A teszt egyébként lótúrót sem ér, csak akkor, ha a fertőzött kontrollszemélyt kiemelik a közösségből. Határzár van, de csak módjával, néha jönnek a csehszlovákok, hébe-hóba a lengyelek, s mindenütt jó, de legjobb otthon, védekezésben világelsők a magyarok. A németek ezt másképp látják. Magyarországon kőkemény járvány dúl, írják, jobb kerülni ezt az országot. Az olaszok bőbeszédűek, permetezik a fertőzött cseppeket, a spanyolok fegyelmezetlenek, a franciák különcök, azért franciák, a svédek, mint mindig, túl lazák.

A kommunikációs szétesés totális.

A kilátás egyrészt maga az apokalipszis. Bibliai méretű éhínség, tömegháború várható, másrészt – mondja a humán etológus – a glóbuszon hetente egymillió ember hal meg. Mi ehhez képest pár ezer covidos?

Az ember attól szorong, ami van, mégsem látható. A fekete halál idején az észak-olasz városokban 1357-ben a sírokban szardíniaként egymásra fektetve hevertek a holtak, tetemek töltötték meg a félig ásott kutakat. A hullákat az ebek reggelre kikaparták, maradványokkal töltve meg az utcát.

A vírus itt van, mégsem látható, csak a félelem kitapintható, statisztikákban szublimálható. A reggeli friss számokban. Ami a számokon túl van, értelmetlen, zavaros információ. Ömlik a szó minden csatornán. Az ablak előtt kavarog a hó.