A polypore-állam

2018. szeptember 13. 14:13 - szerző: Pető Andrea

Mit gondolhat az a magát feministának tartó kolléga, aki egy olyan új, társadalmi nemekkel foglalkozó szakmai Facebook-csoportba jelentkezik tagnak, ahol a három adminisztrátorból kettőt már korábban letiltott, azaz ők semmiképpen sem látják majd a posztjait a csoportban? A társadalmi nemekkel foglalkozó magyar szakmát nemrég olyan hullámok rázták meg, amelyek régóta ott voltak a mélyben, és amelyek most felszínre hozták a feminista politika politikai kihívásait.

Az eset első ránézésre nem kapcsolódik ahhoz, hogyan lehetséges, hogy a Fidesz–KDNP sorozatban harmadszor nyert választást Magyarországon, méghozzá úgy, hogy a szavazói számát az előző választásokhoz képest még 440 ezerrel növelni is tudta. A választási győzelem okainak megértése pedig ebből a szempontból nagyon is fontos, hiszen a kormányt erős nemzetközi bírálatok érték a jogállamiság lebontása, a média szabadságának támadása, a női jogok nem kellő tiszteletben tartása, az uniós pénzek felhasználásának módja és még sorolhatnánk, mi miatt.

A külföldön megfogalmazott kritikák itthon visszafelé sültek el. Megerősítették a kormányzati retorikát, miszerint „Brüsszel” és persze „Soros György” hadjáratot visel Magyarország ellen, mert felhatalmazás nélkül beleszólnak a magyar belpolitikába. Másfelől, míg az ellenzéki aktivisták a külföldi sajtóban adtak interjúkat, meghallgatásokra és informális vacsorákra jártak, addig a kormányzati pénzekkel megtámogatott választási kampányban a kormánypárt a vidéki szavazókat személyesen mobilizálta, gyakran zsarolással vagy kisebb-nagyobb ajándékokkal. Hogyan kapcsolódik tehát a Facebookon lezajlott vihar, amely szétverte a társadalmi nemek tudományával foglalkozó legnagyobb és legrégibb magyar nyelvű csoportot, a Fidesz harmadik választási győzelméhez és a most beígért kultúrharchoz? Mennyire mutatja ez az eset a feminista politizálás helyzetét és korlátait akkor, amikor erre a politizálásra nagy szükség lenne?

A csatát a feministák a Facebookon vívták. Fegyvereik a letiltások, kizárások, baráti bejelölések visszavonásai voltak. Az, hogy egy tanszék egyik dolgozója úgy posztolt, hogy a másik, szintén ott dolgozó, ugyanabban a témában kutató ne lássa, a kommunikációs válság és a bizalomhiány jele. A virtuális és egyben zárt tér helyettesítette a valódi politikai aktivizmust és az érdemi vitákat. Tünete ez a progresszív politika általános válságának is.

Mindennek több oka van, közülük most csak eggyel foglalkozom. Azt állítom, hogy az elmúlt időszakban a Fidesz–KDNP egy újfajta, minőségileg más államot épített ki. A politológusok között definíciós vitát váltott ki, hogy ezt az illiberális állam, a demokratikus autoritarianizmus vagy a maffiaállam írja-e le jobban. Weronika Grzebalskával a polypore-állam meghatározását javasoltuk. A polypore-az a gomba, amely a fa törzsén élősködik, és semmi mást nem hoz létre, mint újabb polypore-t, nincs önálló léte. A fa törzséből kivonja, amire szüksége van, és azt betonbiztosan csak saját magának biztosítja.

A polypore-állam működésével kapcsolatban három tényezőt határoztunk meg. Mind a három fontos a társadalmi nemek szempontjából, mind a három alig említődött vagy kimaradt a hagyományos politikai elemzésekből és főleg a választási stratégiák megfogalmazásából, ami tragikus következményekkel járt.

Az első jellegzetesség az államilag finanszírozott párhuzamos civil szervezetek kiépítése. Finanszírozza azokat a jogállásuk szerint civil szervezeteket, amelyek látszólag ugyanazokat a célokat tűzik ki, mint az emberi jogi szekuláris szervezetek. Ilyen például a munka és a család összeegyeztetése, az anyák visszatérése a munkaerőpiacra, a kisgyerekes anyák segítése. Történik azonban mindez egészen más ideológiai keretben. A pénzügyi támogatás megszerzésének feltétele a feltétlen kormányhűség, s hogy nem kérdőjelezik meg a férfiuralmú politikai rendszert, annak intézményeit és képviselőit. Így egyrészt az Európai Parlament nőjogi bizottságának látogatásakor vagy az ENSZ a nők elleni diszkrimináció felszámolására létrehozott bizottsága (CEDAW) jelentésében a magyar kormány virágzó és tevékeny civil szervezetekről számolhatott be, másrészt ez a politika teljesen kiszárította a nem kormányhű nem kormányzati szervezetek, az NGO-k és aktivisták pénzforrásait. Az eddig is projektről projektre élő szervezetek munkájának ez volt a végső döfés, egzisztenciák lehetetlenültek el, irodákat kellett becsukni. A szó legszorosabb értelmében megszűnt a működés fizikai tere. A szegénységben és a szűkülő piacon az évtizedek alatt felépített szaktudás és kapcsolati rendszer értéktelenedett el, vezetett véres marakodáshoz és konkurenciaharchoz az internetes térben.

A polypore-állam működési módjának második jellegzetessége a familializmus. Nem nőpolitikája van, hanem családpolitikája. Az állami szociálpolitika is a családokat, azaz a házasságban élő heteroszexuális párokat támogatja. A magyar nőmozgalom szókincse, elvégzendői, cselekvési terve, valamint nemzetközi intézményrendszerbe való beágyazottsága a nők egyetemes jogait védi. A párhuzamos familializmus a nőjogi keretből indult ki, de a nőt mint a szakpolitika célcsoportját helyettesítette a családdal. Ez a fordulat váratlanul és felkészületlenül érte a feministákat. Először is, mert az egyes kormányzati intézkedések, mint például a gyermekgondozási segély melletti munkavégzés lehetősége, amely jelentősen növelte a kisgyermekes nők munkavállalását, széles körben igen népszerűek. A családi adózás, amelynek könyvtárnyi nemzetközi irodalma van arról, hogy mennyire hátrányos hosszú távon a nők számára, szintén népszerű. A jelenség, hogy a szavazók többsége a saját gazdasági érdekei ellen szavaz, új, és ez szükségessé teszi a választói motivációk komplexebb megértését.

Kihívás az is, hogyan lehet szakpolitikát érdekesen, érthetően kommunikálni, amikor ehhez megvan a szaktudás, de az ideológiai és fizikai tér felett a polypore-állam rendelkezik, s oda csak a kormány álláspontját képviselő, agresszíven, nem szakmai alapon érvelő, főleg fiatal férfiakat enged be. Ezzel a kihívással eddig nem sikerült megbirkózni. A kormánypropaganda aláásta a társadalmi nemek tudománya és a civil szervezetben végzett aktivizmus társadalmi legimitációját, ami tovább növelte a pánikot és az elkeseredettséget a szakmában.

Itt érkezünk el a harmadik jellegzetességhez, és ez pedig a biztonságpolitikai diskurzus használata. Minden szakpolitikai kérdés biztonsági kérdéssé vált a kormányzati retorikában, amelyben az éber kormány legyőzi a fenyegetést, amelyet „Brüsszel”, a migránsok, „Soros György”, a „szivárványcsaládok”, a „gender” stb. jelentenek. Ebbe a csoportba kerültek a civil szervezetek, főleg a nőjogi szervezetek, amelyek a kormánypropaganda szerint nemcsak aláássák az úgynevezett hagyományos családmodellt, s ezt külföldi pénzből, illetve megrendelésre teszik. Ez ellen a feminista aktivisták ismét többszörös hátránnyal indultak harcba. Minden észszerű érvelést lenullázott a politizálásban bekövetkező érzelmi fordulat, minden észszerű érv elsuhant a betonegyszerűségű kormányzati mondandó mellett.

A biztonságpolitikai megközelítés az emberi jogi diskurzus jogosságát is megkérdőjelezi. Ez tudománypolitikai fordulatban jelent meg, amely a társadalmi nemek tudományát használja arra, hogy gyűlöletet és félelmet terjesszen. Ezt a tudomány eszközével teszi, mindenféle felmérések kiragadott idézésével ássa alá nemcsak a társadalmi nemek kutatóinak munkáját, annak jelentőségét, tudományos eredményeiket, hanem magának a tudományos kutatásnak az értékét is. Ide tartozik a lex CEU, majd az MTA forrásainak állami ellenőrzése, illetve most az a kormánytervezet, amely kitörölné a társadalmi nemek mesterszakot a felsőoktatási képzési listából.

A kérdés az, hogy a társadalmi nemek tudományáról folyó jelenlegi vitában az álláspontok világnézeti különbség alapján alakulnak-e, mint amely mondjuk a konzervatív vagy a liberális politikai filozófia között megtalálható, amelyek egy keretben, egy nyelven, de más helyzetből vitáznak. Vagy a kapcsolat talán inkább úgy írható-e le, mint amilyen a kreacionizmus és az evolúciós biológia között van, vagyis hogy a társadalmi nemek tudományát támadó diskurzus áltudomány, amely ellen a szakma és a tudományosság minden erejével fel kell lépni, mert magát a vita keretét, a tudományt támadja?

Az elmúlt hetek támadásai nem az évszázados antifeminizmushoz tartoznak, nem konzervatív emancipációellenességről van szó. Nem is visszarendeződés az 1968-as mozgalmak politikai sikereire adott konzervatív válaszként. Alapjaiban új jelenség, amely új világrend kialakítását célozza. Hegemóniáért folytatott harc része. A „gender” elleni támadás nacionalista, újkonzervatív válasz a neoliberális globális rend válságára, ezért nemcsak a társadalmi nemek kutatóit érdekli, hanem mindenkit, aki elkötelezett az emberi jogok és a demokrácia iránt. Támadják a liberalizmust és ezzel közvetve a demokráciát is, hiszen a felvilágosodás óta a liberalizmus és a demokrácia összefonódott. Az állam szerepe megváltozik ebben a folyamatban, hiszen az állam nem tekinti értéknek a sokszínűséget, hanem minden eszközével harcol ellene. Szétosztja a lojális alattvalóknak a közjavakat, de a gyengék benne ragadnak a széteső és alulfinanszírozott szolgáltatásokban, mint az oktatás, az egészségügy vagy a közösségi közlekedés.

A tudomány és az áltudomány kapcsolatának kérdése azért is fontos, mert a társadalmi nemek tudománya újraértékelő jellegű, azaz az objektív nézőponttal szemben éppen azt állítja, hogy fontos az, kik és milyen helyzetből beszélnek. Sajátos helyzet, amelyben nehéz lenne úgy vitatkozni, hogy ez „tudománytalan” vagy „nem objektív”. A tudomány újraértékelése folyamatos, átértékelése azonban nem fogadható el. A gender elleni érvelés során tudományosnak tűnő érveket használnak a világnézeti, hegemóniára törekvő mozgalom alátámasztására. És éppen ahogyan ezt teszik, az minősíti az érvelést áltudománynak. Látszólag a hosszú távú, követéses kutatásmódszertan értékeléséről van szó, például a szivárványcsaládok életének kutatásáról, valójában az ezzel szembeni érvelés tudományosnak ható kerete az elutasításáról szól. A kívánt eredmény határozza meg a kutatást. Ráadásul a problémát leegyszerűsítik, veszélyként bélyegzik meg, mert csak így lehet széles körben kommunikálni kutatásmódszertani szakkérdést.

A feminista politikának két feladata van most. Először is önkritikusan választ kell adnia arra, hogy a rendszerváltás óta tartó időszakban miért nem tudott a progresszív politika fősodrába betagozódni, miért maradt meg „mellékletként”. Másrészt képesnek kell lennie a valós társadalmi problémák megfogalmazására érthető nyelven. Az értékharcot a mindennapokban, így a tudományba is beszivárgó pusztító gyakorlatok (árulás, gyávaság, köpönyegforgatás, gyűlölködés, haszonlesés, korrupció) ellenében a mindennapokban kell megnyerni. Csak így remélhető, hogy nem tudja alapjaiban megrengetni a társadalmi nemek iránt érzékeny magyar közösséget egy Facebookon zajló személyeskedő vita, és nem mindössze hétszázan lesznek a csoportban, ahogy most. S a közelgő értékvitának nem szabad a Fidesz által hatékonyan használt érzelmi minősítgetések és gyűlölet nyelvén zajlania. Ez lenne az első lépés ahhoz, hogy 2022-ben majd ne a Fidesz negyedik győzelmét magyarázó cikk jelenjen meg ennek az újságnak a hasábjain. / Pető Andrea