Szentpéteri Nagy Richard: A magyar glóbusz
Egyszer megkérdezték az egykori pápát, hogy az ő imája miben különbözik a többi ember imájától (hiszen valamennyien imádkozunk valamennyire, nemde). A szent emlékezetű II. János Pál azt felelte, hogy a pápa imájának mindennap körül kell ölelnie az egész Földet.
2020-ban mindannyiunk imája a pápai fohászkodásokhoz lett hasonló.
A Föld összes lakója ugyanazzal a problémával szembesült: a koronavírus egyként sújtotta valamennyi kontinens minden népét és nemzetét, Grönlandtól a Zöld-foki-szigetekig. A világ egyetlen hatalmas faluközösséggé zsugorodott, amelynek közös a sorsa, és testvérré kellett válnia minden embernek a bajban.
A probléma már-már világkormányért kiáltott, a globalizáció elkerülhetetlennek látszó velejárójáért, a hatékony világválság-kezelés intézményeinek kiépüléséért, a béke előidézésének eszközeiért, és ez a most elköszönő óév mégis minden tekintetben ó volt, régi és lassú, nehézkes és tanácstalan.
Amikor az év elején még az ausztrál erdőtüzekért és a klímavédelem lomha, mindig meg-megtorpanó ügyéért kellett aggódni, még nem éreztük igazán az emberiség egységes voltának tragikusan szép – és tragikus gyengeségében is megmutatkozó – erejét. Aztán az év második hónapjában meghallottuk a furcsa járvány különös nevét, és a harmadik hónapban már velünk volt a szörnyű betegség, közvetlen szomszédainknál szedve áldozatait.
A világ természetesen bezárkózással, leállással válaszolt a kihívásra, és sokkal több ötlete lényegében azóta se nagyon lehetett, ha meg akart maradni. A vakcina esélye azonban újra kinyitja immár a határokat, és a nemzetek egyként járulnak majd az oltást végző pontok elé, hogy a közös problémára közös megoldással reagáljanak.
Ha majd a járvány elmúltával – vagy csillapodásával – az emberiség újra kilép a fénybe, és a családok újra meg merik majd fogni egymás kezét, arra emlékezhetnek, hogy a most búcsúzó évben, a bezárkózás hónapjaiban nemcsak házaikba, hanem a hazáikba is bezárkóztak, és a Földet ismét határok szabdalták, amelyeken alig lehetett átjárni egymáshoz.
E bezárkózás ugyanakkor mindenekelőtt fizikai elzárkózást jelentett, nem lelki bezárulást. A lélek e nehéz helyzetben is kitört, utat talált magának a világhálón, virtuálisan találkozott a rokonlelkekkel, és jelképesen kezet fogtak az ideák, cserélődtek és újraéledtek a gondolatok, élt a világ, forrt bús tengere, és az eszmecsere minden rangon és szinten életteljesen kavargott és virult. 2020-ban könnyebb volt megismerni a másikat – a másik népet, a másik kultúrát, a másik civilizációt –, mint korábban, mert ahogy becsukódott, úgy ki is nyílt a világ.
És ez idő alatt, míg a világtudat leszűkült egy kicsiny képernyőre, amelyen megnyílott, kitárulkozott és megmutatta magát, hisszük vagy sem, az emberiség körében egyre híresebb lett a mi országunk is. Ezekben az időkben – akármilyen furcsán hangzik is – a Föld számos pontján élő nem magyarok egy része is megtanulta, kik azok a magyarok. Nem az elfogultság, nem az aránytévesztés, nem a nemzeti vakság mondatja velünk, hogy hazánk valóban ismertebb lett, mint egykoron volt.
Csakhogy nem a jó hír repítette szárnyra e kis ország nevét,
hanem a negatív hivatkozás. Magyarország általános mintaország lett, valóságos referencianemzet, mint a nemzeti bezárkózás példája. Olyan országé, amely a világjárványt is a hatalomkoncentráló, nacionalista fordulat továbbvitelére használta fel.
És ennek az ismertté lett országnak a miniszterelnöke ugyancsak sütkérezhetett a kétes dicsőségben, mert az országot az ő szelleme tette népszerűvé, általa lett híres e föld. Állott hát bátran a vártán az általa kavart harcokban egy gazdasági szempontból jelentéktelen, kis lakosságú, de nagy kultúrájú és nagy büszkeségű ország kormányfője, egy országé, amely a történelem során – nem túlzás – mindig a rossz oldalon állt, s melynek immorális története minden szempontból vesztes történelem.
Ennek a gyorsan szerzett népszerűségnek a szóban forgó miniszterelnök szép számú hazai hívei minden bizonnyal örülnek – minden jel erre mutat –, de talán megengedhető, hogy a magunk aggódó öröme ne legyen felhőtlen. Sokakat ismerünk – és mindannyian ismerhetünk –, akik ez örömöt nem képesek őszintén élvezni, a hírt nem tudják boldogan osztani, mert inkább takargatják, rejtegetnék, sőt egyenesen szégyellik e miniszterelnököt, ki a világnak nem e nép szebbik arcát mutatja, ki nem egy közülük, nem őket képviseli, nem az ő nyelvükön és nem az ő nevükben beszél.
És 2020 hozott egy másik fordulatot is:
ezek a magyarok ma már többen vannak, mint a kormányfő ájultan tisztelgő hívei.
Nem sokkal többen, nem elsöprően és nem is magától értetődően, de 2020 utolsó napjaiban azok kerültek többségbe, akik elutasítják e populista kormányfő kártékony rendszerét.
A most letűnő év ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a miniszterelnök szurkolói és ellendrukkerei továbbra sem képesek tartósan megférni egymással e közös hazában. 2020 minden egyszerűségével, minden kárhozatos fejleményével és tragédiájával ugyancsak demonstrálta azt a tényt, hogy valójában két Magyarország él a térképnek azon a mákszemnyi pontján, mely egyetlen országnak is kevés.
Mármost ennek a szembenállásnak ugyancsak maga a miniszterelnök az oka és az okozója is. Láthattuk már, hogy neki így jó, mert az utóbbi évek több más országban is felszínre hozták azt a politikatörténeti felismerést – az új autokráciák szellemi újítását –, hogy egy fél ország hangos támogatása – és szavazatokban megnyilvánuló elégedettsége – bőven elég az államhatalom megszerzéséhez és megtartásához.
Ezért van az, hogy az ilyen rendszer a saját fegyverével győzhető le. 2020 második fele azt is megmutatta – aminthogy ezt mindig is mondtuk –, hogy nem a választási rendszer többségi jellegén kell siránkozni, hanem a választási rendszer többségi voltának felhasználásával és kihasználásával kell majd megdönteni a rendszert – a többségi társadalmi támogatás meglétében.
A rendszerrel szembeni többség immár kialakult – de elveszíthető. 2021 ebben a tekintetben sok eseményt fog hozni, a választásokra való felkészülés sok fejleménnyel fog járni,
de a majoritás most mindenesetre megvan, a társadalom a változás igénye mellé kezdett vonzódni, és ebből a tényből – ugyebár – mégiscsak ki lehet indulni.
A rendszerellenes társadalmi többség kialakulásához nyilvánvalóan mindenekelőtt az járult hozzá, hogy a politikai ellenzék most végre-valahára viszonylag egységesen – és egyre egységesebben – lép fel és nyilvánul meg. Hogy ennek az állapotnak az eléréséhez miért kellett kereken tíz év, az elsősorban az ellenzéki kontraszelekciós rekrutáció, a politikai tehetségtelenség és a – mondjuk most így – megvezetett megvettség számlájára írható, márpedig e tények és jelenségek továbbra is fenn fognak állni, vagyis a megszerzett társadalmi többség szemmel láthatóan – finoman szólva is – törékeny.
Mindenesetre az a tény, hogy a kárhoztatott politikai rendszer, melyben élnünk adatott, idestova tíz éve fennáll, nagyban köszönhető annak a körülménynek, hogy az ellenzék az elmúlt évtizedben olyan volt, amilyen, és hogy az egész dísztelen társaság – ideértve az ellenzékhez közel állott civil szervezeti önjelölt politikai nímandokat is – képtelen volt kitermelni akárcsak néhány talentumos tényezőt is, nem szólva egy virtusos politikai vezetőről. Olyanról, aki akart is volna vezetni.
Ráadásul ennek a politikai helyzetnek a kialakítását és fenntartását válogatott politikai – és politikán túli, nemtelen – eszközökkel segítette a hatalom, amelynek semmi sem volt drága (közpénzen). Így aztán a 2014-es és a 2018-as parlamenti választások sem úgy sikerültek, ahogyan sikerülhettek volna, tekintve, hogy a baloldal mindkét választásnak olyan konstrukcióban ment neki, amely eleve megnehezítette – hovatovább ellehetetlenítette – a sikeres szereplést (mellesleg a rossz konstrukció a 2010-es választásokra is jellemző volt).
Csakhogy a pártszerkezet alapvetően megváltozott a rendszer indulásához képest (a változás már 2017-ben bekövetkezett, de az ellenzék nem tudta a változáshoz hangolni a választásra való felállását, jellemzően), és most, 2020-ra a gyümölcs végérvényesen megérett, le kell szakítani és megenni – 2022-ben. Ez a feladat. Nemcsak közös lista, a közös egyéni jelöltek teljes sora és a közös miniszterelnök-jelölt szükséges, hanem a pártoknak már-már a pártfúzióval egyenértékű egymáshoz közeledése is kell, mert különben nem lesz győzelem.
Hangosan jegyezzük meg, hogy ezt az egyetlen kívánandó célt nem szolgálja jól az előválasztás intézménye, márpedig a jövő év – ha megérjük – annyi előválasztást fog hozni, hogy számolni se fogjuk majd tudni, nemhogy tisztességesen lebonyolítani, és lehet, hogy a 2020-ra megnyílt esély olyan gyorsan elillan majd jövőre, mintha soha nem is lett volna. Ez bizony nagyon könnyen megtörténhetik.
Ha így lesz – és egyéb tényezők is segítik –, akkor a fent nevezett miniszterelnök átlépi majd az egyhuzamban legtöbbet hatalomban volt miniszterelnök hivatali idejét is. Mint tudvalevő, összessé- gében az idén döntötte meg azt a rekordot, amelyet az eddig súlyosan alulértékelt, pedig zseniálisnak tartható Tisza Kálmán állított fel 1875 és 1890 között, mint a leghosszabban hivatalban volt miniszterelnök (sokat elmond a jelen rendszerről, hogy nem Tisza Kálmán kormányzásának hagyományaihoz megy vissza – e sorok írója is hiába reklámozta annyiszor a nagy kormányfő tetteit –, hanem a két háború közötti fél-ellenzék tarthatatlan és őrült tradícióihoz).
Ezeknek a körülményeknek – és számos más (ismert) tényezőnek – tudható be, hogy a rendszer szilárd, mint a szikla – és jól-rosszul, de működik –, és nem pedig annak a ténynek, hogy a rezsim felismerte a magyar néplélek sajátosságait, és annak megfelelő ideológiai és hatalmi apparátust épített fel. E megállapításnak ugyanis semmi értelme; a rendszernek semmi köze a magyar néplélekhez (ahogy – mondjuk – a belaruszhoz sincs), és valójában egyszerű, mint a kő, hiába állítják ennek ellenkezőjét sokszor még ellenzékinek tartott nagyokos értetlenkedők is, feleslegesen.
E jellegzetességek figyelembevételével mindent összevetve azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar politikai rendszer tízéves fennállása óta egyelőre semmit sem vesztett a stabilitásából, a határozottságából és a tartalékaiból, de 2020-ban sokat vesztett az elfogadottságából, és lehet, hogy ennek lesz következménye 2021-22-ben és tovább, de az is könnyen meglehet, hogy nem.
A majdani változások esélyét mindazonáltal nagyban növeli az a fejlemény, hogy a magyar gazdaság teljesítménye jelentősen leromlott az idén. A nemzetgazdaság tíz hosszú éven át szinte példátlanul kedvező számokat produkált sok fronton és alrendszerben (köszönhetően mindenekelőtt az ország EU-tagságának), de 2020-ban a fejlődés megtorpant, a növekedés recesszióba fordult, és beütött a krach, a súlyos gazdasági válság. Tekintve, hogy a megelőző évek jó adatai sokkal jobbak is lehettek volna a rendszerszintű közlopás és korrupció nélkül, e krízis most nemcsak gazdaságinak, hanem társadalminak és erkölcsinek is látszik, és ebbe már nem csak a politikai rendszer rokkanhat bele.
A nemzet általános állapota – túl azon, hogy már százhetven éve siralmas – az utóbbi években (ideértve e legutóbbi évet is) jottányit sem javult.
A társadalom egyes szektorainak anyagi megbecsülése, a munka becsülete, a jó élet jutalma napjainkban éppen fordított azzal, ami normális lenne, a hivatalos értékrend a feje tetejére állt, a magyar táradalom híres betegségei egy cseppet sem gyógyultak.
Ráadásul a társadalmi és erkölcsi válság mélyüléséhez sajátosan hozzásegít az a körülmény, hogy a politikai rendszer irányítói – ugyancsak a rendszer természetéből folyóan – lényegében folyamatos hazugságban irányítják az országot, olyan fokú és mérvű önbecsapásra késztetve a társadalmat, amely a történelem legvadabb rezsimjeinek teljesítményével vetekszik. Ennek okait módunk volt már elemezni, ezért itt csak annak leszögezésére szorítkozunk, hogy ezen a téren a rezsim felbecsülhetetlen mértékű, hosszan kiható, mély károkat okoz a magyar közéletben és a néplélekben, amellyel minden jövőbeli rezsimnek – bármikor és bármilyen legyen is majd az – hosszú távon számolnia kell.
E kártételnek sajátos velejárója az is, hogy öregedő társadalmunk fiataljai a közélet területén a létező legrosszabb példákkal találják szembe magukat, és ez a rossz közmagatartás-minta hallatlanul helytelen irányba orientálja őket a pálya-, a karrier- és az erkölcsi mintaválasztás döntő életszakaszaiban, márpedig ez – ha lehet fokozni – a rendszer egyik legkárhozatosabb jelensége. 2020-ban is százával vettek fel olyan fiatalokat a hazugsággyár kormányzati bugyraiba, akik az üzleti, az ipari vagy a szolgáltatói világban morálisan kevésbé megpróbálóbb életutat választhattak volna maguknak.
Az ifjúság meghódítása azonban a hatalom számára a jelek szerint a hatalmas anyagi csábítás dacára sem zökkenőmentes, és a szabadság szelleme a minőség olyan forradalmát láttatta 2020-ban, mint az SZFE (színiakadémia) lázadása, és olyan szánalmas ellenforradalmi kezdeményezés bukását hozta el, mint a fiatalokat megszólítani akaró, a Fidesz mögé besoroltató Pesti tv látványosan színvonaltalan, szinte röhejes erőlködése.
Ezalatt a kormányzás 2020-ban változatlanul látszattevékenységekben merült ki,
amelyeket az indoktrinációra szakosodott kormánymédia a szűk látókörű és kézből etetett ellenzék hathatós közreműködésével csócsált minden napszakban és hullámhosszon, meghatározva a politikai napirendet a felhatalmazási törvénytől az alaptörvény módosításán át az EU-vétóig, melyeket – ha az ég megsegít – egyenként is elemzünk majd az új évben, ha retrospektív visszarévedezésünk érdekes lesz.
Mindenesetre azt a kérdést, hogy összességében végtére is mire fogunk emlékezni 2020-ból, ha majd kellő távlatból tekinthetünk vissza rá, természetesen nem kell megválaszolnunk, hiszen mindig többet számítanak – nehéz időkben pedig különösen többet jelentenek – a családi szféra magánemlékei, mint a közélet visszásságairól elraktározott képek, melyeket a köz-, a kereskedelmi és a közösségi média valósággal belesugároz az emberagyba, pedig ezek pontatlan emlékezete is elenyészik majd az utolsó napon. Marad, mi volt, a puszta lét.
Ám ha csak egyetlen fejleményt kellene kiemelni a távozó év folyamataiból, bizonyosan azt a történéssorozatot illenék megemlítenünk, amely a koronavírus árnyékában Európa magára találásához, kontinensünk további egységesüléséhez, az európai gondolat további fejlődéséhez vezetett 2020-ban, jóllehet e folyamatból keveset láthattunk a magyar közfigyelem felületeinek felszínén, mert hazánk kormánya önhatalmúlag úgy döntött, hogy ebből a kívánatos fejlődésből kimarad – és ezzel ugyancsak történelmi bűnt követett el. Sok van a rovásán, de tudjuk, hogy várhatóan ezután is csak tetézni fogja a bajt.
Mindent egybevetve elég rossz év volt 2020.
Számos vesztesége és sok vesztese között Magyarország is ott van a betegséglistán. Méltó hát, ha év végi imáink hazánkért is szólnak és szállnak – rendületlen bizakodással – a nyughatatlan Föld körül.
A cikk a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.
