Szellemi hidegháború

Washington nem a magyar forradalom alatt vagy után döntött úgy, hogy felhagy a a kommunizmus erőszakos visszaszorításának politikájával. Még 1956 februárjában kelt a Nemzetbiztonsági Tanács memoranduma, amely rögzítette: „Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek belátható időn belül nincs lehetőségük rá, hogy megállítsák a szovjet atomkapacitás erősödését, csökkentsék a szovjet haderőt, s katonai lépéseket e célok érdekében Amerika nem kezdeményezhet. Így a Nyugatnak arra kell törekednie, hogy befolyásolja, változtassa a kommunista rendszerek politikáját.”

Azaz: revolúció helyett csak az evolúcióban lehet reménykedni.

A felismerés alig egy évvel azután született, hogy a Szabad Európa Bizottság még léggömbökről juttatott a felszabadulást hirdető, ígérő röpcédulákat Kelet-Európa fölé.

E balsikerű akciót lefújták, és a SZER mögött álló CIA-nál két intelligens, találékony ifjú ember hasonlíthatatlanul hatékonyabb módszert ötlött ki a korszerű lélektani hadviselésre. Az egyik főszereplő Sam Walker, a Time magazin korábbi szerkesztője volt, a másik George Caputineanu Minden, a kommunista hatalomátvétel után Nyugatra szökött román jogász, angol papával. Az ő ötletük volt, hogy a szellem fegyverét kell bevetni az atombombákkal fenyegetőző ellenséggel szemben. Ha megismertetik a vasfüggöny mögé kényszerült értelmiséggel – beleértve a rendszert kiszolgálókat is –, hogyan gondolkodik, él a Nyugat, annak előbb-utóbb visszafordíthatatlan következményei lesznek. Küldjenek nekik tehát könyveket, folyóiratokat – amennyit csak lehet.

A sajátos ötletet szkepszis fogadta. Ellenezte a CIA vezető kelet-európai tanácsadója, a brit történész Hugh Seton-Watson (egyébként a Monarchiánk felbomlasztásában oly nagy szerepet játszó nevezetes Seton-Watson fia), mondván: kár a pénzért, a kommunista cenzúra úgyis el fogja kobozni a könyveket, lapokat. Sokan gondolhatták így, de a kételkedőknek nem lett igazuk. A program harmincöt esztendeje alatt átlag évi háromszázezer könyvet, folyóiratot juttattak el lengyelekhez, magyarokhoz, csehekhez-szlovákokhoz, románokhoz, bolgárokhoz, a három balti néphez és máshová a Szovjetunióban – s a címzettek negyven százaléka a feladó kérésére írásban visszajelezte, hogy köszönettel vette a küldeményt.

Az amerikaiak rendkívül körültekintően jártak el. Ellentétben a SZER akkori hangvételével, a könyvek, lapok közé (legalábbis az első korszakban) nem kerülhettek harcias antikommunista, szovjetellenes kiadványok. Előnyt kaptak a társadalom- és gazdaságtudományi, történelmi művek, de lehetett kapni mezőgazdasági szakmunkát, lexikont, szótárat, nyelvkönyvet, női magazint. Azzal, hogy ha tetszik, amit kapott, szíveskedjék választani a kiadványok mellékelt listájából. Amelyen sokfajta könyv, folyóirat szerepelt, s az ajánlat fele tudatosan nem volt politikai jellegű.

George Minden – aki a kezdetekről mindvégig óriási szorgalommal és diplomáciai érzékkel irányította a programot – a legjobb neveket tudta a projekt mögé felsorakoztatni. A küldeményeket persze nem a SZER vagy egyéb gyanús szervezet nevében postázták, terjesztették, hanem makulátlan cégérek alatt, Amerikából, Nyugat-Európából s más földrészekről is. A feladók között olyan tekintélyes nevek szerepeltek, mint az Encyclopaedia Britannica, a Harper&Row, a Harvard University Press, a Brookings Intézet, a Macmillan, Németországból a Bertelsmann, a Fischer Verlag, a galloktól a Figaro, a Mercure de France, az Hachette stb. A hatvanas évek elejére több mint háromszáz európai, huszonkét amerikai kiadó, intézmény kapcsolódott be a munkába. A forrásokból nem derül ki, tudták-e, ki fizet könyveikért, lapjaikért, de ez feltehetőleg nem is érdekelte őket különösebben, ha százával vették meg tőlük jó áron kiadványaikat. A megrendelőt egyébként először Nemzetközi Tanácsadó Testületnek, utóbb Nemzetközi Irodalmi Központnak nevezték. A dollármilliókból gazdálkodó cég Libériában volt bejegyezve, irodája New York-i felhőkarcolóban működött.

A könyveknek, lapoknak egyébként csak egy részét postázták, magánszemélyeknek, kutatóintézeteknek, könyvtáraknak, egyéb intézményeknek, a többit közvetlenül adták oda a potenciális olvasóknak, multiplikátoroknak. A legtöbb a lengyeleknek jutott, de a teljes mennyiség jó húsz százaléka a magyaroknak. George Minden elosztóközpontokat állított fel egy sor európai fővárosban. Általában az ügynek megnyert könyvesboltok voltak, amelyekben a kelet-európai (a dolognak persze gyorsan híre ment) ingyen elvihetett pár kötetet. Bécs volt az egyik fontos központ. Az SPÖ, a szocialista párt könyvesboltjaiban, köztük a Grabenen máig működő Frick-féle üzletben s a többiben kaphatta meg a magyar, lengyel vagy cseh turista, amire vágyott: Fischer Weltalmanachot vagy Koestlert, albumot a Guggenheimről, vagy Szolzsenyicint. Hír szerint az érdeklődők között nemritkán voltak vezető pártfunkcionáriusok is: Huszár István, a KSH elnöke például vagy negyven kötettel lett gazdagabb, mutatja a precízen vezetett amerikai kimutatás. Lukács György 1966-ban levélben köszönte meg a Philipp Reclam kiadótól kapott művet, és az ajánlatával élve két további szakmunkát igényelt. Aligha sejthette, ki fizeti a könyveket s a postaköltséget a Belgrád rakparti címre.

Aczél György 1959-ben titkosan kezelt leiratban utasította a kulturális intézmények vezetőit, hogy a kéretlenül kapott „ellenséges” könyveket, lapokat még aznap továbbítsák a Széchényi Könyvtár zárt osztályának. Így odakerültek például a müncheni Új Látóhatár, a bécsi Magyar Híradó és a katolikus Mérleg, a párizsi Magyar Műhely és az Irodalmi Újság elfogott példányai. Ám az amerikaiak e lapokból további több száz példányt is megvettek személyes terjesztésre: osztogatták őket a hajón, busszal érkező turistáknak, tengerészeknek, vasutasoknak, a Világifjúsági Találkozók résztvevőinek, kelet-európai könyvkiállítások látogatóinak. S persze az értelmiségnek: Ausztriában a jeles Alpbachi Fórumon például – vagy éppen az Osztrák Kommunista Párt által az elvtársaknak évente Linzben, a munkásmozgalom történetéről rendezett kongresszuson.

Mark Kramer, a témát régen kutató Harvard-professzor szerint nyílt kérdés, hogy a SZER adásainak, vagy pedig e „szellemi Marshall-tervnek” volt nagyobb szerepe a szovjet típusú rendszerek megbuktatásában. Annál is inkább, mivel a visszhang, a rengeteg levél jelzi: az akció telitalálat volt, a másik oldalon a hatalmon lévők között is sokan keresték a közeledést. A végleges válaszra várni kell, mert a könyvakciók 1971–1991 közötti titkos aktáihoz mindmáig Reisch és Kramer sem férhettek hozzá.