Nincs ember, nincs probléma – Nyolcvan éve zajlott a Nagy Terror

Joszif Sztálinnak tulajdonítják azt a cinikus mondást, hogy „nincs ember – nincs probléma”. Regnálásának három évtizede alatt a szovjet diktátor számos valós, de még inkább csak számára potenciálisnak tűnő „problémát” takarított el az útból: a fehérgárdistákat, a mensevikeket, a nemességet, a nagypolgárságot, a papságot, a kulákságot, a szabotőröket. A harmincas évek közepétől kezdve, majd főként 1937–38-ban azonban a diktátor már az öreg bolsevikokra, azokra a saját elvtársaira kerített sort, akik még emlékeztek rá, hogy Lenin nem őt tekintette utódjának, illetve akik így vagy amúgy helytelenítették a politikáját, és esetleg felléphettek volna ellene.

A korabeli vicc szerint éjjel fogdmegek dörömbölnek egy moszkvai lakás ajtaján: „Itt lakik Ivanov?” „Itt, kérem, Ivanov, a fehérgárdista lakik. Ivanov, a kommunista egy emelettel feljebb.” Egyébként már ennek a viccnek az elmeséléséért is a Gulagra lehetett kerülni.

A harmincas évek elején Sztálin meg­­hirdette a „kulákságnak mint osz­­tálynak” a felszámolását. A kolho­­zo­­sítás során a nagygazdákat megfosztották földjüktől, és száműzték őket (a családtagokkal együtt mintegy hatmillió embert) Szibériába. (A nagy szórásba sok középparaszt is belekerült, mert – ugyancsak a Gazda által kedvelt mondás szerint – „ahol irtják az erdőt, röpködnek a forgácsok”.) A kuláktalanítás természetesen nagy ellenállásba ütközött. Az OGPU, a titkosrendőrség adatai szerint a hadsereg és a belügyi csapatok csupán 1930-ban 176 lázadást és 55 fegyveres felkelést fojtottak el, amelyekben összesen két és fél millió ember vett részt.

Jezsov belügyi népbiztos (jobbra) Vorosilovval, Molotovval és Sztálinnal. Később kiretusálták

A kommunista párt 1934. évi 17. kongresszusát a kanonikus párttörténet „a győztesek kongresszusa” névvel ruházta fel. Ebben az időben tehát már aligha volt logikus az osztályharc éleződéséről beszélni. Sztálin azonban ragaszkodott ehhez a tételhez, és ebből kiindulva az akkor már NKVD néven működő állambiztonsági szervek egyre nagyobb sebességbe kapcsoltak, immár azok terhére, akik másképp képzelték el a szocializmust. Jellemző, hogy szovjetellenes tevékenység, kémkedés címén – többnyire bírósági ítélet nélkül – száműzték, kényszermunkatáborba zárták vagy kivégezték a 17. pártkongresszus küldötteinek, a győzteseknek több mint a felét. A harmincas évek derekán ebbe a szériába került bele többek között a Szovjetunióban menedékre talált magyar és lengyel kommunista emigránsok legnagyobb része is. Ezekről a letartóztatásokról, kivégzésekről akkoriban csak suttogtak az emberek, a sajtó nem számolt be róluk, mint ahogyan arról sem, hogy a „nép ellenségeinek feleségeiről” külön titkos törvény rendelkezett: őket is száműzték vagy a Gulagra, kényszermunkatáborba küldték.

Ezt a terrort koronázták meg 1936–38-ban az úgynevezett moszkvai perek, amelyek viszont a nyilvánosság előtt zajlottak. A vádlottak – a kínzások következtében – beismerték, sőt hangsúlyozottan ki is emelték bűnösségüket, ami a szovjet közvélemény nem kis részét megtévesztette, de sok külföldi megfigyelőt, köztük például Joseph E. Davies amerikai nagykövetet is. A Szovjetunió egykori vezetői, Lenin és Sztálin hajdani harcostársai – Lev Kamenyev, a kommunista párt központi bizottságának volt titkára, Grigorij Zinovjev, a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának volt elnöke, Nyikolaj Buharin volt politikai bizottsági tag, akit Lenin „a párt kedvencének” nevezett, Alekszej Rikov volt kormányfő és mások – egymást már-már túllicitálva ismerték be, hogy az akkor már régen külföldi száműzetésben élő Lev Trockij szekerét tolták, meg akarták gyilkolni Sztálint és így tovább. A vádlottakat halálra vagy súlyos szabadságvesztésre ítélték, de legkésőbb 1941-ben, a háború kezdetekor valamennyiüket kivégezték. Még a háború előtt a katonák kerültek sorra. Marsallok, tábornokok, vezérkari tisztek tömege esett áldozatul a terrornak. Éppen a Vörös Hadsereg lefejezése volt az egyik fő oka annak, hogy a háború első időszakában a németek óriási hadi sikereket érhettek el a Szovjetunió területén.

Ugyanakkor egyes történészek éppen azzal magyarázzák a „tisztogatásokat”, hogy Sztálin számolt a közeli háborúval, és még azt megelőzőleg le akart számolni mindenfajta esetleges belső ellenállással. Ha ez talán részben igaz is, akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni egyre erősödő paranoiáját, de legfőképpen a diktatúra belső logikáját. Hiszen a terror a győztes háború után is folytatódott. Kollektív bűnösként egész népeket, népcsoportokat, így a csecseneket, az ingusokat, a krími tatárokat száműztek szülőföldjükről, másokat, a mingréleket, a zsidókat ténylegesen ellenségnek kiáltottak ki, csaknem az egész leningrádi pártvezetést a Gulagba küldték, kivégezték. Ezek az akciók azonban többnyire megint csak nem voltak „publikusak”, illetve formailag nem egy egész etnikai közösségre terjedtek ki. És mégis, bármennyire paradoxon, de tény, hogy 1953-ban Sztálin halálát a szovjet polgárok tíz-, ha ugyan nem százmilliói fogadták őszinte gyásszal és kétségbeeséssel.

Arra vonatkozóan, hogy a szovjet időszak hét évtizede alatt hány millió ember vált közvetlenül vagy közvetve a terror áldozatává, egyszerűen nincs megbízható adat. A Nagy Terror időszakának mindenesetre elsősorban a nyolc évtizeddel ezelőtti pár esztendőt tekintik. A „jezsovscsina” idején 680 ezer politikai foglyot végeztek ki. Összehasonlításképpen: ugyanezekben az években a hitleri Németországban a Volksgericht, az úgynevezett népbí­­róság kémek, hazaárulók ügyében összesen 85 halálos ítéletet hozott. A kommunista párt 1956. évi 20. kongresszusának zárt ülésén a múltat feltárni próbáló – az adott körülmények között kétségtelenül bátor – beszédében azonban Nyikita Hruscsov első titkár jóformán csupán a felületet kapargatta. Az áldozatok, azoknak is jórészt posztumusz rehabilitása vontatottan haladt, és nem terjedt ki minden érintettre.

A páratlan terrort szülő rendszer lényegét alighanem az 1942-től Németországban él, történetesen csecsen nemzetiségű politológus, Abdurahman Avtorhanov foglalta össze a legtömörebben: „Sztálin zseniális politikai bűnöző volt, az államellenes bűncselekmények törvényesítették magát az államot. A bűnözésnek és a politikának ebből az ötvözetéből született egy unikum: a sztálinizmus.” A Szovjetunióban azonban a sztálinizmus mint fogalom hivatalosan még a 20. kongresszus után sem létezett.