Kérdések, kérdések, kérdések
2010-ben Magyarországon kérdések tömegével kell szembenéznünk. A huszadik század szinte minden fontosabb kérdést nyitva hagyott teljesen, vagy mellébeszélt. Vagy illúziókba ringatta magát. Vagy látszatokkal, „hasonmásokkal”, Derrida kifejezésével élve „simulacrumokkal” helyettesítette az igazi megoldásokat, válaszokat. Megválaszolatlanul maradtak a kérdések a világban, és megválaszolatlanul maradtak itt, ebben a Duna–Tisza-parti országban is. Most, a 21. század elején, 2010 küszöbén nehéz kérdések sokasága ágaskodik körülöttünk. A bizonytalanságok és a fokozott kockázatok világába léptünk be.
Felkészült-e vajon az ország és a magyar társadalom arra, hogy higgadt és jó válaszokat adjon ezeknek a nyitott kérdéseknek legalább egy részére?
Ebben a rövid cikkben botorság volna felvetni az egész világot érintő nagy kérdéseket. Hogy vajon tartósan (véglegesen?) megtorpant-e a világ lendületes gazdasági fejlődése? Vagy csak pillanatnyi üzemzavar állt be? Hogy vajon tovább fut-e, zabolátlanul, az üzleti-pénzügyi világ vezérelte globalizáció, vagy sikeresen kiépülnek a globalitás társadalmi intézményei?
Hogyan alakul a globális hatalmak erőviszonya? A Pax Americana után jön a Bellum Americanum vagy a Pax Asiatica? Fenntartható-e, vagy válságba kerül a jóléti társadalom modellje? Megállítható-e a környezet pusztulása? Az Information Age racionalitása vagy a fogyasztói társadalom varázslata kerekedik-e majd fölül? És így tovább.
Nem, a továbbiakban nem ezekkel a foglalkozom. Mindössze néhány olyan kérdést vetek fel, amelyekre a magyar társadalomnak kellene előbb-utóbb választ adnia. Íme:
Vajon 2010-ben tovább folyik-e leszakadásunk Európáról és a fejlett világról, vagy – ha lassan és észrevétlenül is, de – újra elindul felzárkózásunk? Tovább folyik-e lompos tehetetlenkedésünk, vagy megmoccanunk, kezdjük összeszedni magunkat, és keresni, megtalálni a helyünket a világban? Ne higgyük, hogy ez csak politikusainkon múlik.
Továbbra is úgy gondoljuk-e majd, hogy jól megvagyunk a távoli provincia jászol-melegében, vagy végre komolyan vesszük azt, hogy ma már a nagyvilágban kell helytállnunk, és még a legkisebb faluban is európai polgárként kell viselkednünk? (Például – hogy csak egy nagyon apró dolgot említsek – nem választunk meg olyan képviselőt, polgármestert, nem tűrünk meg olyan minisztert és köztisztviselőt, aki nem tud felsőfokon angolul, németül, franciául vagy olaszul. Vagy mondjuk szlovákul.)
Tovább mélyül-e demokráciánk válsága, vagy elmozdulunk a felelős és átlátható kormányzás, a tényleges társadalmi részvétel, a szolgáltató állam kialakulásának irányába? Tovább oligarchizálódik-e demokratikus rendünk, vagy előbb-utóbb felvillannak nálunk is egy skandináv típusú, interaktív demokrácia első fényei? Egyelőre nem nagyon villannak, se közel, se távol.
Tovább folyik-e a két politikai-világnézeti-zsigeri tábor hisztérikus torzsalkodása, vagy óvatosan és félszegen ugyan, de elkezdünk beszélgetni egymással? Nem volna jó ezt a politikusainkra bízni.
Tovább zilálódik a magyar társadalom, vagy sokasodni kezdenek a társadalmi szolidaritásnak azok a félénk és ritka gesztusai, amelyek az elmúlt néhány évben – a közélet zavaros felszíne alatt – már megjelentek?
Hozzálátunk-e a társadalmi szerződés megkötéséhez, a jogok és kötelességek rendszerének, az esélyegyenlőségnek, egy méltányosabb társadalmi rendnek a kialakításához? Mindez előfeltétele volna egy békés, dinamikus és sikeres társadalom létrejöttének.
Elkezd-e majd feltápászkodni a magyar társadalom? Megpróbál-e négykézlábról két lábra állni? Négy évtizednyi óvatos jobbágyi alázat és húsz év alvajárás után megpróbál-e felelősségteljes, autonóm polgárok társadalmává válni?
Az események, változásfolyamatok felgyorsulása egyre nehezebbé teszi az előrelátást, és rendkívüli mértékben növeli a döntések kockázatát. Képes lesz-e a magyar társadalom – a maga elavult intézményeivel, elburjánzott bürokráciájával, nehézkes döntési mechanizmusaival – gyorsan és sikeresen alkalmazkodni ehhez az új helyzethez?
Tovább gyengül vagy torzul a nemzettudat, vagy teszünk már végre néhány lépést előre egy higgadt, türelmes, méltósággal teljes nemzettudat kialakulásának útján?
Történik-e, vagy sem valami annak érdekében, hogy kezdjen kialakulni mindenkiben, aki itt él, az az érzés, hogy „we are the people”, hogy itthon vagyunk, biztonságban vagyunk, hogy egyre több a lehetőségünk, hogy jó és érdemes itt élni?
Kezdünk-e majd eligazodni egy zűrzavarossá vált világban? Tisztulni kezdenek-e elképzeléseink arról, hogy mi a jó, és mi a rossz, mi a tisztességes, és mi a tisztességtelen, mik a jogaink és kötelességeink?
S hogy már teljesen elszálljak a kérdéseimmel: a cél szentesíti az eszközt modern immoralitása erősödik-e tovább, vagy lassan, fokozatosan kialakul majd a célok és az értékek valamiféle új, szép egyensúlya? Rajtunk múlik.
Paul Tillichhel szólva: meglesz-e bennünk, jobban mint eddig, a „bátorság a létre”? A tisztességes és méltóságteljes emberi létre?
Csupa tátongó kérdés. Ma még nem tudjuk, milyen választ adunk majd rájuk 2010-ben. Jó volna, ha az év végén nem keserű szájízzel kellene megint visszatekintenünk egy elpocsékolt esztendőre. Azzal a keserűséggel, hogy már megint nem sikerült. Hogy még hozzá sem fogtunk az igazi munkához.
