Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaira bukkanhattak magyar és észt kutatók
Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomára bukkanhattak kutatók - írja az Index az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport kutatói közreműködésével készült tanulmány nyomán, amely a Nature című tudományos folyóiratban jelent meg.
Németh Endre, Fehér Tibor és kutatótársaik arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen közös genetikai örökségünk van legközelebbi nyelvrokonainkkal, az obi-ugorokkal (vagy más néven a hantikkal és a manysikkal). Egy hat évvel ezelőtti publikációjukban kimutatták, hogy apai ágon (az Y kromoszóma örökítőanyagában) van közös komponens, amely nem jelenik meg a környező közép-európai népek génjeiben. A következő lépés annak meghatározása volt, hogy hol bukkan még fel ez a közös komponens. Az így kapott adatokból már arra vonatkozóan is következtetéseket lehet levonni, hogy
mi történt az idők során azokkal az embercsoportokkal, akik ezeket a géneket hordozták.
Julianus barát egy magyar Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten. Két útjáról készült feljegyzéseit a vatikáni levéltár őrzi. Az első útról (1235-1236) Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést a pápai kúria számára, a második útról (1237–1238) maga Julianus írt feljegyzést („Levél a tatárok életéről”). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban,[6] 1695-ben, de felfedezése kiadatlan maradt. Ötven évvel később, 1745-ben Desericzky Ince piarista szerzetes újból rábukkant a kéziratokra, és 1748-ban kiadta azokat „De initiis ac majoribus Ungarorum” c. művének második kötetében - írja a Wikipédia.
A kutatáshoz sikerült megnyerni Richard Willemset, az Észt Akadémia volt elnökét, és a most célkeresztbe került genetikai komponens vezető kutatóit, Siiri Rootsit, valamint Helen Postot. Az észt kutatók kutatók Eurázsia jelentős területeire kiterjedő saját adatbázissal és a a legkorszerűbb laboratóriumi berendezésekkel rendelkeznek.
A közös munka során 46 eurázsiai populációt vizsgáltak, mely során kiderült, hogy a korábban azonosított apai ágú közös genetikai komponens az obi-ugorok és a baskírok között fordul elő nagyobb arányban, és ezen kívül megtalálható még a volgai tatárok és a magyarok között. Az eredmények pontos értelmezéséhet további kutatásokra lesz szükség, de úgy tűnik, hogy
a Julianus barát által Magna Hungáriában, a Volga-Urál vidéken megtalált magyarok genetikai nyomaira bukkanhattak a kutatók.
A népcsoport később a baskírokba és a volgai tatárokba olvadhatott be.
Magna Hungáriában még sokkal magasabb lehetett az ugor eredetű elemek aránya a magyar génkészletben, mint a Kárpát-medencébe betelepült magyarság körében, és ez az elem az elmúlt ezer év alatt - a népességek keveredésével - tovább csökkent. A nyelvrokonság és a genetikai rokonság közötti kapcsolat ugyanakkor egyáltalán nem egyszerű.
