Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Elpazarolt vízkészletek, sorsára hagyott szénvagyon – Holoda Attila: fékezi a geotermikus energiatermelést a Robin Hood-adó

2020. március 3. 14:00 - szerző: Somfai Péter

Az emberiség – ha nem is tudatosan, de – évezredek óta alkalmazza azt az áldást, amelyet a föld mélyéből feltörő meleg vizű források jelentenek. Már az ókori orvosok is ismerték a gyógyvizek titkát, a rómaiak, majd később a törökök fürdőket építettek a források fölé, a múlt század harmincas éveiben pedig számos budapesti lakást termálvízzel fűtöttek. Napjainkban egyre több szó esik a megújuló energiaforrások hasznosításáról, a üvegházhatást okozó szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének fontosságáról. A világon mindenütt kutatók ezrei dolgoznak olyan technológiák kidolgozásán, amivel többek között a geotermia is az emberiség szolgálatába állhatna. Holoda Attilát, a korábbi energetikai helyettes államtitkárt a magyarországi lehetőségekről kérdeztük.

Azt már tudjuk, hogy az olaj- és a földgázkészleteink végesek, ezekből importra szorulunk, emiatt ki vagyunk szolgáltatva a termelők és a világpiaci változások árainak. Elképzelhetetlen Magyarország energiafüggetlensége?

El kell oszlatni néhány félreértést. Tény, hogy minden országnak törekednie kell a megújuló, a légkört nem szennyező energiaforrások minél szélesebb körű alkalmazására, de ezek között ma még nincs egyetlen olyan technológia sem, amely a folyamatosan működő villamos erőművek, vagyis a kiegyensúlyozásra képes villamos hálózat nélkül biztosítani tudná bármelyik ország úgynevezett energiabiztonságát. A kormány úgy gondolja, ha nem szénnel, olajjal vagy gázzal, akkor majd atomerőművekkel megteremthető Magyarország biztonságos áramellátása. Ha ezek közül bármelyik technológiát preferáljuk is, ki vagyunk szolgáltatva más országoknak: az olajat vagy a gázt szállító csővezetékek betáplálóinak, az urán fűtőelemek gyártóinak, arról nem is beszélve, hogy az évezredekig veszélyesen sugárzó hulladék fűtőanyagokat el is kell valahol helyezni. Pedig egyáltalán nem olyan rossz a helyzetünk, mint azt néhány évtizede elhitették velünk. Magyarországon mintegy négymilliárd tonnára tehető a kitermelhető lignitvagyon, amikor bezártuk a szénbányákat, mintegy 6,5 milliárd tonna kőszén maradt a mélyben. Ha ezeket a bányákat újra megnyitnánk, hosszú ideig meglenne a folyamatosan termelő erőműveink fűtőanyaga, ahogyan ez más országokban – például Németországban vagy Lengyelországban is van.

Beszélgetésünk elején egy világtérképet tett elém, amelyen a sötét foltok azokat a területeket jelzik, ahol igen magas a felszínhez közeli kőzetek hőmérséklete. Magyarország is egy ilyen törésvonal mentén fekszik. Ez azt jelenti, hogy akár energia-nagyhatalom is lehetnénk?

Fotó: Marton Meresz

Miért is ne? A hazai földtani adottságok valóban kedvezők a geotermia mainál szélesebb körű hasznosítására. De maradjunk a realitásoknál: közel sem állunk olyan jól, mint mondjuk Izland vagy Törökország kis-ázsiai térségei. İzmir környékén, magam láttam, a szőlőskertek közepén több kisebb hőerőmű működik, s a földből föltörő 200-250 fokos vízzel 10–40 MW-os erőművekben közvetlenül termelnek áramot. Az első, nem túl nagy teljesítményű geotermikus hazai villamos erőmű Tura környékén, izlandi szakemberek segítségével épült fel, de a hazai termálvizek alacsonyabb átlagos hőmérséklete miatt nem tud olyan hatásfokkal termelni, mint az előbb említett izmiri erőművek. Ahhoz, hogy a turbinák hajtásához megfelelő hőfokú gőz keletkezzen, hőcserélőre, benne a víznél alacsonyabb forráspontú folyadék közbeiktatására van szükség. Ez megdrágítja az ilyen beruházásokat, a turai is több milliárd forintba került. Azért ilyen drága, mert a piacon nem lehet ezt a technológiát készen megvásárolni.

Pedig nagyon meleg források idehaza is volnának. Emlékezetes: 1985. december 16-án Fábiánsebestyén térségében hatalmas gőzkitörés történt.

A Kőolajkutató Vállalat Csongrád megyében, Fábiánsebestyén határában végzett kutató fúrásánál tört ki a gőz. Több mint egy hónapos küzdelem után, 1986. január 31-én csak német és amerikai szakemberek segítségével sikerült elfojtani. Magyarországon ez volt az első ilyen baleset, 170-190 fokos gőz tört föl, meghalt a fúrómester is. Akkor le kellett zárni a kutat, pedig sokan nagy reményeket fűztek ehhez a lelethez, de a reményeknek nem sok alapja volt. Nemcsak a nyomás és a nagy hőmérséklet jelent ma még megoldhatatlan feladatot, hanem a vízben lévő magas oldott sótartalom is. Amikor a kitörés elfojtásán dolgoztak, a tíz centiméter átmérőjű cső rövid idő alatt ujjnyira szűkült a kirakódó só miatt. És ezzel ma sem tudnánk mit kezdeni.

Ha villanyáram-termelésre közvetlenül nem is, de a föld alatti hőforrásokat sok minden másra lehetne hasznosítani. E téren jobban állunk?

Egy tévhitet ezen a téren is el kell oszlatni. Sok helyen kétségtelenül adottak volnának a lehetőségek a föld mélyén rejlő hőforrások kihasználására, de ez meglehetősen költséges vállalkozás. 1000-2000 méteres mélységben találhatók ezek a vízbázisok, ám a fúrások költségeit az olaj- és gázkutatók finanszírozzák, akik igen csalódottak, ha kiderül, hogy a több száz milliós befektetésük kidobott pénz, mert „csak” vizet találtak. Így történt Szolnokon, Bükfürdőn és Hajdúszoboszlón, ahol az ország legrégebben, 90 éve működő, 1927-ben feltárt fürdője működik. A viszonylag sekélyebb kutak 100-120 fokos vizét az úgynevezett kaszkádmódszerrel már ma is gazdaságosan lehet hasznosítani. A meleg vizet első lépésben egy hőcserélővel áramfejlesztésre használják, második lépésként a közeli önkormányzati épületeket, iskolákat, óvodákat, kórházakat, lakótelepeket lehet fűteni, majd a vizet továbbvezetve következhet a mezőgazdasági, melegházi alkalmazás, és végül a lehűlt vizet vissza kell sajtolni a mélybe, hogy a körforgás fenntartható legyen.

Nem említette a balneológiai hasznosítást.

Valóban. Ez kicsit kényes kérdés. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis a törvény nem kötelezi a gyógyfürdőket, hogy az általuk használt termálvizet visszasajtolják a mélybe, mert ahhoz előbb költséges módon meg kellene tisztítani a vízbe került emberi és vegyi szennyeződésektől. Ezért ma valamennyi hazai fürdő elengedi a szabadba a használt vizet. A legnagyobb, mezőgazdasági célra termálvizet használó cég is hasonló kedvezményt kapott a parlamenttől, amikor a visszasajtolási kötelezettséget megkerülendő a helyi fideszes képviselők 2013-ban kijárták számukra az újabb tízéves felmentést ez alól.

Ez nem fenyeget előbb-utóbb a források kimerülésével?

De igen. A megújuló energiaforrásoknak éppen az a lényegük, hogy a felhasznált és lehűlt geotermális vizet vissza kell sajtolni a földbe, hogy pótolhassa a kitermelt forrásokat. Vannak olyan technológiák, ahol a mélyfúrások esetében csak úgy tartható fenn a körforgás, ha egy mesterséges módszerrel megrepesztik a mélyben a kőzeteket, hogy a nagy nyomáson ne záródjanak össze, majd speciális, szabályos gömböket képező mesterséges homokot sajtolnak a repedésekbe, és oda préselik vissza a lehűlt vizet.

Mégiscsak a geotermikus fűtés elterjedése jelentene kézzelfogható előnyöket. Tisztább lenne a levegő, és talán a hétköznapi embereknek is tényleges rezsicsökkentést jelentene.

Kétségtelen, hogy a fűtési célú hasznosításhoz nincs szükség ennyire mély kutakra, lakóparkokat, családi házakat akár 30–120 méteres mélységű kutakból kinyert vízzel is lehet fűteni, hűteni, mivel Magyarországon igen magas a geotermikus gradiens, a felszín alatti hőmérséklet-növekedés mérőszámaként használt mutató. Nálunk átlagosan 19 méterenként emelkedik egy Celsius-fokkal a talajvíz hőmérséklete, a fűtéshez használt hőszívattyúrendszer technológiája is ismert. Szerencsére ezt már egyre több, újonnan épülő lakópark esetében alkalmazzák is. Országszerte számos önkormányzat közelében vannak lezárt, használaton kívüli kutak, de ezek megnyitása nem olcsó. A geotermikus fúrások árát elsősorban a szénhidrogénipar árai határozzák meg, ezért a kitisztításuk, egy-egy ilyen kút felélesztése vagy éppen új kutak fúrása több száz millió forintos tétel. Olcsó a működtetés, drága a fúrás. A részben kormányzati gyámság alá helyezett önkormányzatok nem tudnak ilyen összegű hiteleket felvenni, ezért érdemes lenne bevonni a geotermális kitermelési technológiában jártas, pénzügyi forrásokkal is rendelkező vállalkozásokat.

Hideg idő - Széchenyi fürdő
Fotó: Kallos Bea

Beleillene a geotermia hasznosítása a kormány 2030-ig szóló környezetvédelmi elképzeléseibe?

A közelmúltban nyilvánosságra hozott programban a megújuló energiaforrások részaránya már eléri a 2011-ben célként kitűzött 14,65 százalékot, ami messze nem meríti ki a lehetőségeket. A hazai megújuló energiában tekintélyes százalékban a biomasszával termelt energiával számol a kormány, ám ha ezt leszámítjuk, a napenergia, a szélenergia és a geotermikus energia részesedése alig 3-4 százalék. Manapság viszonylag jobb lett a naperőművek helyzete, amelyektől az ITM célkitűzései 2000-3000 megawatt termelést várnak. A szélerőművek gyakorlatilag tiltólistára kerültek azzal, hogy a törvény a lakott területek 30 kilométeres körzetében nem engedi a létesítésüket. Hamis az az indok, hogy a Kárpát-medencében csak az Alpok alján alkalmasak áramtermelésre a szélviszonyok, mert ha ez így volna, akkor az 1800-as években nem működött volna szerte az országban 687 szélmalom. Mint ahogy az is téves megközelítés, hogy nem akarják igazságtalan versenyhátrányba hozni a hazai szélenergiában fantáziát látó vállalkozásokat a nyugat-európai nagy termelőkkel szemben. Aki versenyezni akar, majd megfontolja, hogy azt milyen körülmények közt és milyen költségszinten teszi, nincs szükség a kormány atyai gondoskodására. Közelebb áll a valósághoz az a szóbeszéd, miszerint a tiltást azért rendelték el, mert a miniszterelnök egész egyszerűen csúnyának tartja ezeket a létesítményeket.

Igaz, hogy a biomasszával fűtött hőerőművek talán a szenes erőműveknél is légszennyezőbbek?

Ismereteim szerint igen. Magam is problémásnak érzem a támogatásukat, mert a szén-dioxid-kibocsátásuk igen magas. Akik a pártfogásukba veszik, azt állítják, hogy amíg az energiaültetvények növekednek, oxigént termelnek, és ettől egyensúlyba kerülnek a pozitív és negatív hatások. De az erőművek szén-dioxod-kibocsátása nem ott fog jelentkezni, ahol az ültetvények fotoszintetizáltak, hanem teljesen máshol, így az ottani környezet lakóit egyáltalán nem boldogítja, hogy máshol „visszakaptuk előre az oxigént”. Sajnos biomassza-fűtőanyagból sincs elegendő utánpótlás.

Akkor elvetendő irány?

Ne legyünk végletesek! Ott lehet létjogosultságuk a kisebb biomassza-erőműveknek, ahol néhány település összefogásával létesülnek. Jó példák lehetnének erre a Zalában energiaszigetként működtetett erőművek: a környékbeli mezőgazdasági vállalkozások termelik a biomassza alapanyagát, közben a lakóházakra, intézményekre napelemeket is telepítenek, és hőszivattyúkkal, geotermális kitermelőrendszerekkel az elérhető meleg vizet is bevonják a saját energiarendszerükbe. Így ellátják a közintézményeiket árammal és hővel, de a falusi házak fűtése is bekapcsolható a hálózatba. Annak idején az egyik elődöm, Bencsik János államtitkár szorgalmazta az ilyesmit, de sajnos nem lett belőle általános gyakorlat, mert ahogyan az nálunk megszokott, amikor több hatóságnak kellene együttműködnie, homok kerül a fogaskerekek közé. Az energiapolitika kialakításánál sem vonják be a közös gondolkodásba a szakmai szervezeteket és a nagymúltú egyesületeket sem, pedig előbb nekik kellene kidolgozniuk a részleteket, és csak azután léphetne be a politika. Fordítva ez nem életképes.

Mi volna a megoldás?

Nincs a birtokomban a bölcsek köve, de könnyen belátható: ahelyett, hogy a kormányzat mindenféle gyorsan átköltöztethető iparágakkal kötne stratégiai megállapodást, jobb volna, ha a hazai olaj- és gázipari, valamint a geotermális vállalkozásokat keresné meg ilyen ajánlatokkal. Az olaj- és földgáz-, valamint geotermikus ásványvagyonunk itt marad, azt nem lehet sem áttelepíteni, sem elvinni. Tovább sújtja az ágazatot a tíz éve csak ideiglenesnek ígért 31 százalékos Robin Hood-adó, ami mind a mai napig fékezi a kőolaj- és földgázkutatásokat, de a geotermikus energia kitermelését is, mert az iparágban minden beruházott 100 forintból 53 adó formájában az állam kasszájába kerül. Ez így nem igazán motivál senkit, hiszen az ásványvagyon-kutatási és -kitermelési ágazatban már önmagukban is kockázatosak a befektetések. Meglévő geotermális készleteinkkel való pazarlásra ösztönöz az a jelenlegi szablyozás is, ami olyan drágává teszi a felhasznált termálvíz visszasajtolásához szükséges fejlesztést, amit alig-alig engedhetnek meg maguknak a felhasználók, miközben a mezőgazdasági és balneológiai célú kitermelés pocsékolja a termálvizet. Ha pedig erre ma nem gondolunk, holnap már késő lesz. Kimerülnek a vízkészletek, leállhatnak a kutak.