Internacionális igézet

2019. szeptember 4. 18:35 - szerző: Hegyi Iván

Hogy a glóbusz golyója micsoda, azt talán magyarázni sem kell. Naná, hogy a futball-labda. Sorozatunkban a labdarúgás megannyi nagy történetéből szemezgetünk. A forrás kiapadhatatlan, a több mint sportág hatása a világra kikezdhetetlen.

„Helenio Herrera, a futballista nem volt világklasszis. De az lett volna, ha Helenio Herreránál, az edzőnél készül fel.” Szokásos szerénységével ezt állította önmagáról minden idők leghíresebb „mágusainak” egyike, a catenaccio atyja. Már ha az utóbbi igaz. Mert az első „retesz” svájci, feltalálója pedig Karl Rappan tréner volt. Ráadásul Herrera eleinte egyáltalán nem „ásta be” a csapatait. Amikor – 1949 és 1952 között – három szezonból kétszer bajnoki címre vezette az Atletico Madridot, a spanyol főváros prímszereplővé előlépő második csapata 71, 87, majd 80 gólt szerzett. (Nyolcvanat akkor, amikor negyedikként futott be.) Az aranyérmes évadokban a Real Madridot 5:1-re, 6:3-ra, 4:0-ra is elkente a „marokkói Pelé”, a háromszoros világbajnok brazil futballkirályhoz hasonlóan Fekete Gyöngyszemnek nevezett Ben Barek vezérelte együttes, amely a Barcelonát szintén hatossal kínálta meg (6:4).

Helenio Herrera

Éppenséggel a Barcelona sem bekkelt, amikor az argentin születésű szakvezető dirigálta. Azért írtam, hogy „születésű”, mert a kis Helenio csak tízéves koráig élt Buenos Aires különösen szegény negyedében, Palermóban, aztán a családja Casablancába költözött. Utóbb Herrera soha nem edzősködött szülőhazájában, kizárólag Európában – Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban, Itáliában – vállalt állást. Játékosként Marokkóban meg Franciaországban szerepelt, s legfeltűnőbb sikereit a francia kupában aratta. A Charleville csapatkapitánya volt 1936-ban, amikor a másodosztályú csapat – három első ligás vetélytársat elbúcsúztatva – a döntőbe jutott, igaz, a csúcstalálkozón 1:0-ra kikapott a Racing Paris-tól. Hat évvel később Herrera már élvonalbeli együttes tagjaként vívott kupadöntőt, és a párizsi Red Starral nyert is (2:0) a Sète ellen. Klubtársa volt az egyszeres magyar és négyszeres francia válogatott Simonyi András – odakinn: André –, míg az ellenfél együttesében játszott a vb-ezüstérmes Korányi Lajos öccse, az ötszörös francia válogatott, a Ligue 1 1938/39-es évadában bajnoki címet nyerő Korányi Dezső (Desiré), akiről utcát neveztek el Sète-ben.

De a hátvéd Herrera, ahogyan maga említette, semmi sem volt az edző Herrerához képest. Madridi aranykora után barcelonai fénykor következett 1958-tól. Dirigálásával a Barca nemhogy kétszer is aranyérmet nyert, de 184 gólt szerzett és 76 százalékos mérleget mutatott fel a La Ligában. Évtizedekkel később a szintén korszakos Pep Guardiola irányításával 72 százalékot produkált a vörös-kék csapat. Herrera az 1958/59-es évadot a Valencia elleni 6:0-lal kezdte és az Oviedo elleni 7:1-gyel zárta. Közben a Barcelona 4:0-ra nyert a Real Madrid és 5:0-ra az Atletico Madrid ellen. A katalán együttes nemcsak a bajnoki címet, hanem a spanyol kupát is elnyerte, méghozzá úgy, hogy az elődöntőben 7:2-es összesítéssel (4:2, 3:1) ejtette ki a királyi gárdát. A Bernabeu stadionban a Real Madrid 2:0-ra vezetett – az első gólt Puskás „Pancho” szerezte –, de aztán Kocsis Sándor és a Barca első Luis Suareze, az 1960-ban aranylabdás játékmester is duplázott. A madridi csatársor jobb szélén a barcelonai edző névrokona, a Forgószélnek becézett Jesus Herrera szerepelt; szegény, nem sokáig futballozott, mert 1962-ben, alig huszonnégy éves korában rákbetegségben meghalt.

Helenio Herrera második barcelonai évadában még félelmetesebb eredményeket jegyzett a gárda. A BEK-ben az 1958-ban döntőt játszó Milant 2:0-lal és 5:1-gyel intézte el – a gólzáporos visszavágón Kubala László mesterhármast ért el, és Czibor Zoltán is „pöttyintett” egyet –, majd a Wolverhamptont 4:0-ra és 5:2-re tömte ki. Az angliai találkozón Kocsis Sándor a legjobb meccsét játszotta a Barcelona mezében: az öt vendéggólból négyet szerzett. Amúgy a Wolverhampton is, Kocsis is főszereplő volt a BEK létrehozásában, mert Gabriel Hanot és Jacques Ferran, a L’Équipe című sportnapilap két újságírója az után vetette fel a bajnokok klubtornájának ötletét, hogy az 1954 decemberében rendezett Wolverhampton–Honvéd-mérkőzés végeredménye (3:2) nyomán Stan Curtis, a brit csapat szakvezetője kijelentette: „A miénk Európa legjobb csapata!” E nyilatkozatot a francia szakírók úgy kommentálták, hogy csak akkor lehetne igaz, ha visszavágót is rendeztek volna, mégpedig Budapesten.

A Barcelona tehát az elődöntőbe jutott, ám a legjobb négy között elérkezett Herrera végzete. Az edző nehezen viselte, hogy Kubala, a csapat vezéralakja és a katalán közönség bálványa mindent megengedhet magának, ezért eleinte csak taxit küldött a csatárért, ha megtudta, hogy a bálványozott labdarúgó valamelyik lokálban mulat. „Azzal bíztak meg, hogy hazavigyem, Señor Kubala” – mondta ilyenkor a sofőr, s (egyebek közt) az efféle akciók nyomán mindinkább elmérgesedett a viszony Kubala és Herrera között. A magyar játékos már tárgyalásokba kezdett a chilei Universidad Catolicával, amikor a trénert menesztették Barcelonából. A szakvezető ugyanis meg merte tenni, hogy a Real Madriddal vívott BEK-elődöntőben mellőzze Kubalát, s miután a királyi gárda kétszer 3:1-re nyert, Herrerának nem lehetett maradása.

A trénert amúgy is kevesen szerették a katalán klubnál. Napi három edzést tartott, ráadásul olyan intenzitásút, hogy a játékosok nemegyszer hánytak a kimerültségtől. Czibor egyenesen azzal vádolta Herrerát: doppingszert tesz a labdarúgók italába. (Mindennap kellett teát vagy kávét inni a tréningek előtt.) Egyáltalán nem biztos, hogy a Bolondnak becézett szélső őrültséget beszélt, mert Sandro Mazzola, Herrera következő klubjának, az Internazionalénak akkori első számú sztárja, ha Czibornál óvatosabban is, szintén utalt a „koksz” esetleges használatára. Gianni Brera, a valaha volt legnevesebb olasz sportújságírók egyike is minimum ellentmondásos egyéniségként jellemezte az edzőt: bohócnak és zseniálisnak, vulgárisnak és aszketikusnak, szultánnak és hívőnek, megalomániásnak és az egészség megszállottjának nevezte. (Az utóbbi kitétel arra vonatkozott, hogy Herrera reggelente jógázott.)

Így vagy úgy, az tény: a „mágus” Milánóban felülmúlta addigi zajos sikereit is, az Intert a futballtörténelem részévé tette. Itáliai elismertségére jellemző, hogy 1966-ban és 1967-ben egyszerre volt a milánói csapat trénere, valamint olasz szövetségi kapitány. Igaz, efféle kettős megbízatás előfordult franciaországi, valamint barcelonai évei alatt is – Puskás nála szerepelt először a spanyol nemzeti együttesben –, sőt Inter-edzőként lehetett az 1962-es világbajnokságon Spanyolország legjobbjainak mestere. A chilei Mundialon honosított csillagok sorakoztak a spanyol keretben – Puskástól a paraguayi Eulogio Martinezig, az uruguayi Santamariától a sérülése miatt egyetlen meccsen sem játszó Di Stefanóig –, nem beszélve a spanyol sztárokról, Segarráról, Peiróról, Suarezről, Gentóról. E „világválogatott” azonban csak egy meccset nyert (Mexikó ellen 1:0), igaz, a legnehezebb csoportba került, mert a döntő két résztvevőjétől, a brazil (1:2) és a csehszlovák csapattól kapott ki (0:1).

Herrera az Interrel nem nagyon ismerte a vereséget, bár két bajnokságot is felejthetetlen körülmények között vesztett el az együttes. Hatvannégyben a Bologna gólaránnyal előzte meg, majd hatvanhétben pontelőnnyel érkezett az utolsó fordulóhoz, ám a záróra előtt 1:0-ra kikapott Mantovában, így a Laziót Rómában 2:1-re legyőző Juventus eléje került. Ezzel együtt a labdarúgó-történeti öt esztendőben – 1963 és 1967 között – az Internazionale bámulatos eredményeket produkált: a három bajnoki arany- és két ezüstérmen kívül háromszor játszott BEK-döntőt (kétszer nyert), és két alkalommal hódította el a klub a Világ Kupát. A BEK-ben két magyar együttessel is találkozott 1966 februárjában, illetve decemberében: az FTC-vel Milánóban könnyűszerrel elbánt (4:0, 1:1), a Vasassal szemben (2:1, 2:0) viszont akadtak nehézségei, de – részben Kreitlein nyugatnémet játékvezető jóvoltából – megoldotta őket. (Az angyalföldieknek nem kellett volna hallgatniuk a román elvtársakra, akik a pesti meccs dirigálására eredetileg kijelölt, ugyancsak nyugatnémet Schulenburg sporttársról tücsköt-bogarat összehordtak a 3:1-es itáliai győzelemmel zárult Olaszország–Románia Eb-selejtező után. A piros-kék klubvezetés ezért protestált Schulenburg küldése ellen, a Vasas pedig megkapta – púpnak – az 1966-os világbajnokságon már leszerepelt Kreitleint.)

Az Inter sikert sikerre halmozott, de két okból sem hódította meg a világot. Egyrészt a védekező játéka miatt. Abban a négy esztendőben, amelyben háromszor volt finalista az első számú európai klubtornán, harminc BEK-meccset vívott, és huszonötön nem kapott egy gólnál többet! (Tizennégyszer egyet sem.) Bekkelt, pedig ragyogó támadó játékosai voltak: Herrera magával vitte Barcelonából Milánóba a dirigens Suarezt, elutazott Brazíliába Garrincháért, majd hazajött onnan a Portuguesa szélsőjével, Jair da Costával, aztán ott volt a másik szélső, Mario Corso, akiről azt tartották, hogy „Isten bal lábával” lövi a szabadrúgásokat, vagy a 70-szeres válogatott Sandro Mazzola, aki cselezőkészségével és gólérzékével egyaránt felnőtt édesapjához, a Torino 1949-es supergai repülőszerencsétlenségében elhunyt Valentino Mazzolához. Ám a diadalok letéteményesévé a megbonthatatlan és átjátszhatatlan Burgnich, Guarneri, Picchi, Facchetti védőnégyes vált.

Meg a háttérben Solti Dezső. A Steinbergerként született, 1948-ban emigráló Auschwitz-túlélő, aki Angelo Moratti klubelnök jobbkeze volt, és a hatvanas években a Citroën jellegzetes, harcsaszájú prémiumautójával járt rendszeresen haza – amint Ungvári Tamás A feledés enciklopédiája című könyvében megemlítette –, „itthon a szép lányoknak, odakinn a futballbíráknak udvarolt, mígnem a megvesztegetettek egyike rávallott”. A klubigazgató tiszte volt kivívni a játékvezetők jóindulatát, s ez olyannyira sikerült, hogy 1965-ben, a Liverpoolban 3:1-re elvesztett elődöntő után Ortiz de Mendibil spanyol bíró közvetett szabadrúgást ítélt, majd középre mutatott Milánóban, miután Corso egyből a hálóba küldte a labdát. Az angolok 2:0-nál már le akartak vonulni, bár a második gól után alaptalanul nyafogtak: az élelmes Peiro szabályosan pöckölt a labdába, amikor Lawrence kapus a földre pattintotta. (Bene Ferenc hasonlóképpen babrált ki José Henriquével 1975-ben, a 3-1-es Újpest–Benfica-találkozón.) Solti nem volt egyedül a kegykeresésben: Santiago Bernabeu Real Madrid-klubelnök titkára, Östreicher Emil azzal fogadta 1958-ban a BEK-elődöntőre érkező Vasast, hogy a piros-kékeknek sanszuk sincs; ha a Madridnak esetleg nem menne, akkor lesz egy-két tizenegyes, de nem az angyalföldiek javára.

Apropó, Real Madrid! A BEK 1966-os elődöntőjében a királyi gárda 1:0-ra nyert odahaza, majd Vadas György, a visszavágó játékvezetője aranyórára bukkant milánói szállodájának éjjeliszekrényén. Nem hagyta ott, ellenben korrekt módon levezette a találkozót (1:1). Az Inter kiesett, Vadas pedig soha többé nem dirigált egyetlen nemzetközi mérkőzést sem. Hogy miért nem, arról csak találgatni lehet.

Az viszont vitathatatlan: az 1964-es BEK-döntőben az Internazionale a Real Madrid fölé emelkedett, még akkor is, ha a duplázó Mazzola második góljához Santamaria kapitális hibája is kellett; ugyancsak kétséget kizáró diadal volt az 1965-ös Világ Kupa-siker az argentin Independientével szemben (3:0, 0:0). Az 1964-es VK-döntőn viszont „köhögött” az akkor is az Independientével találkozó kék-fekete csapat: a korabeli szabályok szerint – 0:1 és 2:0 után – semleges pályán, a madridi Bernabeu stadionban tartott harmadik mérkőzésen Corso a kétszer negyedórás hosszabbítás huszadik percében szerezte az egyetlen gólt. Szintén 1:0-lal zárult az 1965-ös BEK-döntő, amelyet a San Siro stadionban vívhatott az Inter a Benficával, és sokat köszönhetett Costa Pereirának, amiért a lisszaboni kapus „bevédte” Jair korántsem védhetetlen lövését.

Ebben az időben Herrera évi félmillió dollárt keresett; nem mellesleg négyszer annyi pénzért szerződtette az Inter, mint amennyiért José Altafinit, a brazil világbajnok centert átigazolta a Palmeirastól a Milan. Diktatórikus módszerei, a kaszárnyákat idéző edzőtáborai miatt nemegyszer a pokolba kívánták, de a mennyekbe emelte Milánó egyik felét, és szívósságára jellemző, hogy csigolyatörése ellenére tökéletesen felgyógyult egy 1970-es autópálya-balesetből. Még huszonhét évet élt. Azalatt is sokszor idézték jellegzetes mondását: „Aki magáért játszik, az az ellenfélnek futballozik. Aki a csapatért hajt, az saját magáért játszik.”