#DORCIFUT: Hátulnézet

2019. november 27. 21:22 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

Versenyen nem szoktam a többi futó arcát figyelni. Általában csak az előttem lévő hátát nézem, ha egyáltalán rátéved a pillantásom valakire. Bár a hátak gyakran érdekesek, mindenféle feliratokat tesznek a pólójukra az indulók. Nevek, futókörök, klubok. Volt egy olyan verseny, ahol hosszú kilométereken keresztül egy lány mezét néztem. Pontosabban csak bámultam hátulról, a gondolataim teljesen máshol jártak. Hosszú szőke copfja bevillantotta Jávori Dettit, egy pillanatra azt hittem, ott futok megint mögötte. Mert az általános iskolában valahogy mindig ő futott előttem, amikor Gábor bá’ Bikszádi-köröket futtatott velünk. Róttuk a panelházak között a kilométereket, és Detti haja lobogott előttem.

A Maccabi VAC színeiben Lelovics Melindával

Ilyen időutazás minden futás közben megtörténhet, nem csak versenyeken. A múlt vasárnapi hagyományos szezonzáró siófoki verseny útvonala annyira szép, hogy az előttem haladó háta semekkora érdeklődést nem tudott kiharcolni magának. Mivel nyaranta leginkább az északi parton edzek, ezért a siófoki utcák számomra nem szokványosak. Rácsodálkoztam a szélességükre, ahogy a nagy platánsorokra is, amik az északi-parti utakra nem jellemzők. Megpillantottam egy megfakult képet egy hirdetőtáblán: a Kisvakond volt. Egy kisgyerekeknek szóló nyári programot reklámozott. Biztos már fáradtam a futástól, azért éreztem olyan intenzív megindultságot, de az a kis rajz könnyeket csalt a szemembe. A gyerekeim pici korára emlékeztetett, akik Kisvakond-rajongók voltak. Könyvben, DVD-ben, színezőben, plüssfigurában, minden létező kivitelben felbukkant a lakásunkban. Ma már nem ők a célcsoportja ennek a plakátnak, a gyerekeim már kinőttek ebből a korból. Kicsit megsirattam futás közben a múló időt, de ez szokványos: ilyesmi minden hosszabb edzésen rám tör. Valami mindig megríkat. Valami mindig előhív belőlem eltemetettnek hitt emlékeket. Mindez futástechnikailag felesleges energiaveszteség, csökkenti a teljesítményt, de a múltunk feldolgozásához, a tanulságokon való tipródáshoz jó eszköz sokat futni.

A siófoki pálya 4 kilométeres szakaszon a Balaton partján vezetett. Emlékszem, két éve, ugyanezen a versenyen olyan erősen fújt a jeges szél, hogy a hullámok a lábunkig felcsaptak. Idén szinte tavaszi melegben futottunk, egyedül a búcsúzó ősz illata emlékeztetett arra, hogy nem a szezon nyitó, hanem a záró eseményén veszünk részt. A tó felett ülő pára miatt a túlpart nem látszódott tisztán, de azért a nagy kékség mögül kirajzolódott a balatonalmádi–káptalanfüredi–csopaki dombok sziluettje. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban milyen ritkán nyaraltam a déli parton, és milyen furcsának találtam, hogy ugyanaz a tó mennyire más arcát mutatja itt, mint a túlparton.

A merengés ellenére próbáltam gyorsítani, közeledett a váltózóna, ahol a csapattársam várt rám. Ez az évem a csapatfutásról szólt. Most vasárnap harmadjára futottam csapatban félmaratont a Maccabi VAC színeiben. Tavasszal a Vivicittán, kora ősszel a Wizzairen is a maccabis csapattársakkal futottam. Párban (vagy trióban) futni egészen más, sokkal jobban összekapja magát az ember, mert nem csak a saját teljesítményéért felel. Tavasszal a trió rám eső 9 kilométerét olyan tempóban tekertem végig, ahogy előtte soha. Most a 21,1 kilométer rám eső szakaszát a páros első tagjaként futottam le. Lelovics Melindával minimális időveszteséggel váltottunk (ezen lehetne mit csiszolni még), aztán kifújtam magam, majd elindultam a célkapu felé, ahol a szpíker megállás nélkül olvasta be a csapatok és az egyéni befutók nevét.

Ahogy ott hosszan álldogáltam, olyan élményben volt részem, amilyenben még soha, hiszen eddig mindig csak a befutók hátát láttam, az arcukat sosem. Ha egyéniben indulunk, és nem vagyunk túl gyorsak, akkor ez az alapnézet: a futónak nincs arca, csak haja, háta, feneke, sarka. Most azonban – amíg vártam a csapattársamra – kívülről figyeltem a befutókat. És én ennyi eufóriában fürdő, önfeledt arcot együtt még nem láttam soha. Szóval ilyenek lennének a félmaratonisták szemből? És ilyen volnék én is? Erre még nem is gondoltam. Egyébként 17-ikek lettünk.