Titkosszolgálati tangó

„Eddig két politikusról derült ki egyértelműen az ügynökmúltja. (Szathmáriról és Raszputyinról – a szerk.) Az egyikből pártelnök lett, a másikból pártelnök lett” – mondta az Antall-kormány titokminisztere, Gálszécsy András még 2002-ben, és ez már klasszikus politikai bonmot. Mintha a siker titka a foltos előélet lenne. 1990 januárja, a Dunagate-botrány óta tengernyi mítosz, legenda, tévképzet kering a hatos kartonok világáról. Mintha egy elsüllyedt Atlantiszt keresnénk.

– Ez ma már holt anyag – mondja Varga László történész, levéltáros. – Csak a kutatónak érdekes. Praktikus haszna minimális. Már az 1995-ös iratválogatás idején látszott.

Ami gazdasági értelemben még érdekes lehet, az a volt kommunista titkosszolgálatok nyugati offshore cégekbe, keleti bankokba menekített fekete pénze, amelyet a szolgálatok számlavirtuózai jól elrejtettek.

Varga Lászlónak nincsenek illúziói.

– Az elmúlt húsz év arra utal, hogy a témát jegelték, a teljes körű feltárást az idők végezetéig húzzák majd. Már az első, 1993-as átvilágítási törvény kényszerpályára állította a történetet, a hálózati személyt helyezve középpontba.

Bonyolult szakma

– Pedig az ügynökök közel sem olyan érdekesek, mint az operatív állomány tagjai, akik 1990-ben kerültek át „a jogállam oldalára”, miközben még a szignójuk szerepelt a beszervezési aktákon – mondja Kenedi János, a róla elnevezett egykori bizottság vezetője.

Az „új szakasz” kezdete 2010 őszére tehető. A nemzeti együttműködés kormányának egyik első lépése a mágnesszalagokat vizsgáló bizottság ünnepélyes kirúgása volt.

A terepet a Fidesz vette át, s szilárdan ellenőrzi. Az Orbán-kormány – 1998 után – újra ott áll a történelmi lehetőség kapujában. A posztszovjet társadalmak mindegyike megoldotta (mindenesetre lezárta) a kérdést, nemzetközi összehasonlításban a magyar ügynökügy az állatorvosi ló. Még a románok átmeneti törvénye is liberálisabb, mint a képmutató, „a nemzetbiztonság érdekeire kínosan ügyelő” magyar szabályozás. A nagy iratválogatások, szemlék idején (például az ÁBLT alapításakor) a szolgálatok emberei előválogatták az anyagot. És csöndben szabotáltak. Az állambiztonsági akták 27 százaléka ma is a szolgálatok ellenőrzése alatt áll, betekintési lehetőség nélkül. Az AP hírügynökség keleti lusztrációs körképe szerint Magyarországon kezelték legszerencsétlenebbül a helyzetet.

– Ennek persze oka van – állítja Varga László. – Nálunk működtek a leghatékonyabb, az utolsó percig dolgozó szolgálatok. Itt volt a legrendezettebb a hatalomátadás, a legsikeresebb „a demokratikus át- és beépülés”.

Hogy mennyire sikeres, jól példázza az első szabadon választott parlament, amelyben 36 (!) képviselő, durván az állomány tíz százaléka érintett volt. Később minisztert, nagykövetet, parlamenti alelnököt is adtak. Sőt: Medgyessy Péter révén még a miniszterelnöki székig is eljutottak.

A szolgálatok azonnal elnyerték az új politikai osztály baráti támogatását. Már akkor felbukkantak a százszor elcsépelt titkosszolgálati mítoszok.

A levéltáros kapásból sorolja: – Ez egy bonyolult, specializált szakma, nem lehet az embereket csak úgy lecserélni, a titkosszolgák nélkül sérül a nemzetbiztonsági érdek, elszabadul a terror és a bűnözés, széthullik az állam... Ha a hiteles dokumentumok alapján alaposabban ismernénk ezt a szocialista óriásvállalatot (fénykorában hétezer főfoglalkozású alkalmazottja volt!), kiderülne, mennyire improduktív, fantáziátlan és slampos volt.

„A diktatúra titkai ne legyenek a demokrácia titkai.” A mondat az LMP programjának fontos eleme.

– Mivel a Fidesznek az alkotmányozási rohamban nem maradt energiája erre, úgy döntöttünk, hogy „besegítünk” neki – mondja gunyorosan Schiffer András, az LMP lusztrációs törvényjavaslatának beterjesztője. – Mivel a maguknak szabott határidőt (november 30.) túllépték, december 1-jén benyújtottuk a magunk verzióját.
Az előterjesztést tárgysorozatba sem vették... Schiffer is kapott a fejére. Javaslatának leszavazása után maga Lázár frakcióvezető vette kezelésbe, szemére vetve családi előzményeit és összes felmenőit. Az indulat látható, a logika sántít. Lázár kissé ideges. A kétharmadnak mellékhatásai vannak. Most kizárólag a Fideszen múlik, milyen jogszabály születik. Egyedül kell a törvényt kiizzadnia, s húszévnyi szabotázs után nem lehet minden igényt kielégíteni.

Némi zavar máris tapasztalható. Az elmúlt másfél évben nem volt ilyen rejtélyes szétszavazás a Fideszben. Ellentmondó hírek keringenek a frakcióülésről is. Lázár a javaslat plenáris leszavazása után sajnálkozva nyilatkozta: bár a lehető legszélesebb nyilvánosság híve, ezúttal kisebbségben maradt. A nyilatkozat után a Fideszben megnehezteltek Lázárra. A lapunkat tájékoztató képviselők szerint a frakcióban nem volt semmiféle szavazás. A vezetés inkább valami homályosan érzékelt, feltételezett „többségi véleményre” hivatkozott a szavazási sillabuszok kiosztásakor. 120 „igen” mellett 28-an tartózkodtak, s 172 volt a kormányhű erők létszáma.

Kinek fontos ez?

Nem véletlen, hogy azonnal megjelentek a szokott ellenérvek. „Ugyan, kit érdekel ez? Értelmiségi belügy.” (Kövér László) „Ne bolygassuk a múltat, nézzünk a jövőbe.” Felbukkantak az ismert szolgálatvédő korifeusok. Boross és Medgyessy exminiszterelnökök egy tévéműsorban vállvetve bizonygatták, igazságtalan és kegyetlen lenne a „totális múltfeltárás”. Boross megrendítő egyéni példákon szemléltette, az milyen szörnyű morális következményekkel járhat. Medgyessy szerint „ez csak álprobléma, figyelemelterelés, mással kéne már foglalkozni végre”.

– Húsz év telt el a rendszerváltás óta. Ha a listákat nyilvánosságra hozzák, az olyan hatást váltana ki, mint a bécsi Wiesenthal Intézet „Utolsó esély” programja – mondjuk.

– Értem, mire céloz – mondja Kenedi János. – Miért piszkálják ezeket a szerencsétlen, roskatag embereket? Kinek fontos ez? Miért fontos? Először is azért, mert nem igaz, hogy a téma senkit sem érdekel. Másodszor: rengeteg öreg háborús bűnös kódorog a világban, mint ahogy számtalan operatív tiszt morzsolgatja nyugdíjasnapjait.

A jóakarat megvan, a cél egyre távolibb.

Az előterjesztő Schiffer András szerint az ok is kézenfekvő: az állambiztonsági hálózatok átszőtték a rendszerváltás politikai elitjét. Senkinek sem áll érdekében, hogy a kérdést valaha rendezze.

Mert az üléspont ügynökügyben is meghatározza az álláspontokat. Varga László emlékszik a szeánszra, amelyet a Fidesz rendezett 2005-ben az ügynöktörvényről. Pokorni Zoltán, aki akkor még a Fidesz erős embere volt, ott jelentette ki: pártja 95 százalékban a lusztráció híve.

Érzékelhető némi különbség a jobb- és a baloldal között. Mert lehet, hogy az ügynökügyben fölöttébb szemérmes szocialisták ahol tudták, szabotálták az átvilágítás ügyét. De kedvező csillagállás alatt, az SZDSZ nyomásának engedve, néha mégis lenyelték a békát. Megalakulhatott a Történeti Hivatal (1996), létrejöhetett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBLT – 2003).

Fekete lyuk

Ám a jobboldali kormányok – perverz logikával – kezdettől szabotáltak. Antall kormányának idegenkedése érthető: a kibontakozó „eredmények” láttán komolyan megriadtak. Joggal félhettek attól, hogy a kormányképesség kerül veszélybe. De az első Orbán-kabinet négy éve ügynökügyben „fekete lyuknak” számít.

Ma olyan bizarr ötletek kapnak lábra, mint az ifjú Rétvári államtitkár eszméje a titkosszolgálati levéltárak kiosztogatásáról. „Saját sara, vigye haza.”

– Hallottam róla – mondja fanyalogva Gulyás Gergely, aki – más fontos teendői mellett – a nemzetbiztonsági bizottság alelnöki posztját is betölti. – Sajnos nem tartom jó ötletnek. Technikailag kivitelezhetetlen. Értem a logikát, azon alapul, hogy eltűnnek a jogellenesen gyűjtött adatok. Az állam visszaadja őket tulajdonosaiknak. De a rendszer működésének megismerése legalább ilyen erős érdek. Hiteles levéltári háttér nélkül ez nem megy.

Frakciózók

Gulyás Gergely a március 19-i „pótfrakcióülésben” bízott, ahol újra nekifutottak az ügynek. A frakció azonnal három részre szakadt. A főként vidéki képviselőkből álló „radikálisok” a teljes körű feltárást támogatták. Lázár János és Kövér László a körültekintő szabályozás híve. A harmadik (rezignált) csoport szerint már késő, bárhogy döntenek, ebből csak rosszul jöhetnek ki. Lázár, aki szóban a „minél szélesebb körű nyilvánosság” híve, szerényen elővezette egy sajtótájékoztatón, hogy saját hatáskörben, saját városában (Hódmezővásárhelyen) megoldotta az ügyet. Át- és levilágított, nyilvánosságra hozott minden hozzáférhetőt, méghozzá a ma érvényes szabályok szerint. Vásárhelyen mindenki tudja, ki volt ügynök.

– Ostobaság! – méltatlankodik Schiffer András. – A hálózatok nem lokális egységek. Nagyobb terepen működnek, mint egy dél-alföldi város. Javaslom: inkább a magyar államhatárokat vegyék figyelembe.
– A nyilvánosságra hozatal jogilag aggályos, de ma már mindenki beletörődött – ismeri el jogászi fanyalgással Gulyás Gergely.

Ennyit jelent egy határozott vidéki polgármester. És ennyit ér a jog.

Egy ország sokat veszíthet ezen. Ahogy sokat veszíthet az alapos tisztázáson a rezsim elkötelezett támasza, a katolikus egyház is. Ezt a KDNP nem akarja. Mert a teljes körű nyilvánosság vesztesei a titkosszolgálati ügyekben „intakt”, elszántan bekkelő egyházak lennének. De hiteles törvény nélkül ezt sem tudhatjuk. Marad az alkotmány kiegészítő rendelkezéseiben említett Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Jöhet a gondos előválogatás, a szelektív önfeltárás. A dilemma ugyanis nehéz: miként lehet mindent napvilágra hozni úgy, hogy el ne olvasson senki semmit?

Ez még a Fidesznek is feladat. De meg fogják oldani.