Közpénz magánzsebbe: tudjuk hogyan, de bizonyítani ritkán lehet

A fentihez hasonló adatok igénylése, a közérdekű adatok megismerése minden állampolgár joga, de elsősorban az állami szervek, vezetők működésének visszásságait feltáró újságírók egyik legfontosabb munkaeszköze, ami nélkül az elmúlt évek számos korrupciós ügye, hatalmi visszaélése nem került volna nyilvánosságra. Bár a törvények többnyire kellő alaposságal garantálják Magyarországon, hogy ezek az adatok elérhetők legyenek, az információ hivatalos úton történő megszerzése mégis sokszor az újságírói munka legidőigényesebb, embert próbáló része.

Az adatigénylő újságírók közül sokan kifogásolják, hogy a vonatkozó törvények, rendeletek – bár a bírósági jogorvoslat nagyon hasznos eszköze az információszabadságnak – szankciók kivetését nem teszik lehetővé, így szinte korlátlanul húzhatják az időt egyes állami szervezetek az adatkérések teljesítésével. Gyakori, hogy a kérdések egy részére megadják a választ, a többi adatot pedig csak többszöri unszolásra, újabb több hetes késlekedést jelentő adatkérésekre adják oda.

Sokszor olyankor is így történik ez, ha épp semmi takargatnivaló nincs a kikért adatokkal kapcsolatban – állítják a cikk szerzője által megkérdezett újságírók. Ha pedig olyan adatot kért az újságíró, amit okkal próbál elrejteni az adott állami szervezet, akkor nagyon sok esetben a bíróságon köt ki az adatkérés: ilyen esetekben végül többnyire nyilvánosságra kell hozni a kért információt, de van, hogy az egyértelműnek látszó helyzet ellenére, például az adott ügy politikai fontossága miatt mégsem kapja meg a remélt választ a visszásságot feltárni kívánó újságíró.
Ráadásul a lapokat kiadó cégek sok esetben sem jogi segítséggel, sem pénzügyi felelősségvállalással nem állnak az újságírók mögé a közérdekű adatperekben: a jogi segítséget, az újságírók képviseletét adatkérési ügyekben, így többnyire információszabadsággal foglalkozó civilszervezetek, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) vagy a Transparency International Magyarország (TI) vállalja.

Kivételt képez ebből a szempontból például a nonprofit alapon működő Átlátszó, ahol felkészült jogászok állnak minden újságírói adatigénylés mögött és a lapot elindító alapítvány külön közérdekű adatkérésekre kialakított online felületet is működtet ( KiMitTud ): az indulás óta ezen keresztül négyezer adatigénylést adtak le újságírók, és helyi vagy országos ügyekkel kapcsolatban különböző közintézményeknek, állami szervezeteknek kérdést feltevő “civil” állampolgárok.

Bár erre régóta van lehetőség, a közérdekű adatigénylést néhány évvel ezelőttig nem nagyon használták munkaeszközként a médiában. Az egyik első olyan újságíró, aki rendszeresen adatigénylésekre alapuló cikkeket kezdett publikálni, Bodoky Tamás volt (akkoriban az Index újságírója, jelenleg az Átlátszó oknyomozó portál főszerkesztője, alapítója). Egy adatkérése során a rektori fizetések összegét szerette volna megtudni, miután valakitől azt az információt kapta, hogy a bérplafon eltörlését követően az egekbe szöktek az egyetemek felelős vezetőinek havonta kfiizetett összegek. Bodoky kikérte az egyetemtől és a rektori konferenciától, hogy mennyit keres a Szent István Egyetem, illetve a többi egyetem rektora, de nem kapott választ, így a TASZ segítségével az egyetem és a rektori konferencia ellen pert indítottak a szerintük közérdekűnek tartott adatok megszerzéséért. A pert fél év alatt alatt megnyerték, a bíróság kötelezte az összes rektort a fizetések nyilvánosságra hozatalára. ( A bulvárlapok címlapját is megjárt ügy következményeként vezették be aztán a kétmillió forintos bérplafont a közszférában.)

Bodoky szerint a sokáig tartó adatigénylés közben lehet cikkezni arról is, hogy milyen akadályokba ütközik az újságíró az adatszerzés során. “Ha valamit nagyon titkolnak, annak nyilván oka van, így ez is bírhat hírértékkel. Az alapsztorit napirenden lehet tartani, ha tudósít az ember az adtaigénylésekről, meg lehet hívni a például a sajtót a tárgyalásokra, stb. Ráadásul, ha az újságíró felhívja a figyelmet arra, hogy nem fér hozzá valamilyen közérdekű adathoz, akkor arra is van esély, hogy azt esetleg kiszivárogtatja valaki. Annak idején a Sávoly-ügy kapcsán volt egy hatástanulmány, aminek a nyilvánosságra hozataláért pert indítottunk, de közben az anyagot egy forrás eljutatta hozzánk, így egy idő után tudtuk, mit tartalmaz, de a pert mégis folytattuk, mert szerettük volna hogy hivatalosan is nyilvános legyen ez a tanulmány. “

Kevésébé bízik az esetleges adat- szivárogtatás esélyében M. László Ferenc, a hvg.hu újságírója, aki szerint ehhez túlságosan félnek a tűzhöz közel álló emberek, mert annak mindig nyoma van, ha valaki “belenyúl a rendszerbe”. Ráadásul az illegálisan is viszonylag könnyen megszerezhető adatokkat a cikkben használni nem nagyon lehet, inkább csak továbblépni segítenek a kutatásban.

Szerinte a legnagyobb baj az adatigénylések elhúzódásával, kudarcával hogy ez elveszi az újságírók kedvét attól, hogy értesülések helyett adatok alapján írjanak cikkeket. További problémaként sorolta, hogy “sokszor előfordul, hogy adnak ugyan valamennyi adatot, de nem feltétlenül azt, amit kértem. Van, hogy csak a 10%-át kapom meg annak, amit kértem, s ilyenkor jogi nyelven megfogalmazva újra el kell küldeni a kérdést, hivatkozva az információszabadságról szóló törvényre, kvázi perrel kell fenyegetni az adatgazdát. Ilyenkor a legtöbb esetben el is jutunk a perig.” A napi munkába már elevele belekalkulálják, hogy egyes cikkekről nem tudni, mikor készülnek el, így ezek nem kerülnek bele a laptervbe vagy a heti, napi beosztásba.

Ennek ellénére a 14 éve újságíróként dolgozó M. László szerint nem annyira szörnyű a helyzetet, ahogy néhányan látják: mint mondta, nyilván jobb lenne, ha például a bírósági adatok is kereshető, (nem pdf) formátumban online elérhetők lennének, s adatbányász programokkal keresve remek adatújságírói cikkeket lehetne produkálni. “ Ugyan az adatnyilvánosság, adatnyilvántartás sok szervezetnél gyerekcipőben jár, de ettől még rengeteg adat nyilvános, például a cégnyilvántartási rendszerben remekül lehet keresni, s a tulajdoni lapokhoz is könnyen hozzá lehet férni, márpedig enélkül nem lehetett volna feltárni egy csomó ingatlanos ügyet.” – tette hozzá.

A törvény előírja, hogy bizonyos, adatokat (költségek, szerződések, tanulmányok,stb) az állami, közpénzből működő szervezeteknek közzé kell (ene)tenniük, ám ez nagyon sok esetben nem történik meg, a kormányzati honlapok áttekinthettelenek,nem lehet bennük megfelelően keresni – állítja több szakmabeli. Az e cikk készítése során megkérdezettek között volt olyan jogi szakember aki egyenesen úgy fogalmazott: a kormany.hu oldal közérdekű adatkeresője például annyira használhatatlan, hogy jobban jár, aki inkább a Google-t használja adatkeresésre helyette. S még ennél rosszab a helyzet a helyi közigazgatásnál, területi szerveknél, a kormánytól független háttérintézményeknél. Az uniós támogatású projekteknél viszonylag jól közzéteszik a kötelező információ egy részét, de például hiányoznak a szerződések mellékletei, stb.így újságírói kutatómunkára sokszor nem alkalmasak ezek az adatok.

A közbeszerzést kiíró adatgazda az adatkérések többségére nem is válaszol, hiába hivatkoznak újságíróként az Alkotmánybíróság korábbi határozataira, illetve az alaptörvényre – számol be tapasztalatairól a kreativ.hu munkatársaként általában állami hirdetésekkel kapcsolatban adatot kérő Bátorfy Attila. “Sokszor volt vitánk az állami hirdetőkkel arról, hogy mi számít nyilvános adatnak: szerintünk, ha kiírnak egy közbeszerzést, akkor az összes ekkor keletkező dokumentumnak nyilvánosnak kellene lennie, mivel a szerződésnek az ajánlattételi dokumentáció elidegeníthetetlen része. Ennek ellenére, csak egyetlen egyszer sikerült megkapnunk magát a beadott pályázati anyagot is (a KIM-től, mert akkoriban ők kezelték a Miniszterelnökség költéseit). Ez a dokumentum abban segített, hogy bizonyosabbá váljék az, amit addig csak sejtettünk: az ügynökségek a sok esetben nem transzparens listaárakkal úgy tudnak számolni, hogy könnyebben nyerjék meg a közbeszerzéseket. A nagyon magas listaáraknál ugyanis remekül lehet játszani a kedvezményekkel, de ezt csak ebben az esetben tudtuk bizonyítani is.„

Amikor egy-egy adatgazda megtagadja a kért adatok kiadását (üzleti titokra hivatkozva), az egyik stratégia az lehet, hogy ha az adott tenderen induló versenytárstól próbálják elkérni a saját pályázatukat,viszonyítási alapként. Igaz, eddig ilyet sosem sikerült megkapniuk – nyilatkozta Bátorfy, aki elmondta, hogy a vesztes versenytársak sokszor morognak, hogy miért nem írja meg a sajtó ezt vagy azt, ám amikor az újságíró ilyenkor szaván próbálja fogni őket és nyilatkozatot vagy valamilyen dokumentumot kér ezzel kapcsolatban, akkor ezek a nagy hangú panaszkodók egyszerűen eltűnnek.

”Így sokszor csak körül tudjuk írni, hogyan működik a közpénz magánzsebbe való átjátszása, de nem tudjuk bebizonyítani. Modellt tudunk felállítani, hogy bemutassuk, hogyan működik a rendszer, de nem írhatjuk le, hogy korrupcióról volt szó az adott esetben. A rendszer leírása után világos, hogy a reklámos közbeszerzéseknél, médiavásárlásoknál az állam foglyul ejtéséről van szó, de mélyebb adatok nélkül ezt nehéz bizonyítani.„

“Az első és legsúlyosabb probléma az újságírói közérdekű adatkérések kapcsán, hogy az adott időpontban érdekesnek számító adatok idővel veszítenek az értékükből. Márpedig egy közérdekű adat megszerzéséért indított per akár másfél évig is eltarthat. Ráadásul egyes állami szervek erre még rá is játszanak, esetenként még olyan ügyben is, ahol egyértelműen az újságírónak van igaza, és semmi titkolnivaló nincs a kért adatok kapcsán.

Egyelőre sem a jog, sem a gyakorlat nem talált megoldást az ilyen esetekre, mert a bírósági eljárásoknál sincs bírság olyankor, ha bebizonyosodik, hogy az alperes adatgazda direkt húzta az időt.” – foglalja össze az adatkérésekkel kapcsolatos tapasztalatait Hidvégi Fanny, a TASZ adatvédelmi és információszabadság programjának vezetőj, példaként említve az Alkotmánybíróság nemrég hozott döntését a Margit-híd felújításával kapcsolatos öt(!) évvel ezelőtt indított adatperről.

Az Index újságírója akkor a Fővárosi Önkormányzat és egy konzorcium által kötött másfél milliárd forintos “általány-szerződés” részleteit szerette volna megismerni, de a bíróság és a kúria is elutasította a beadványt, ezért a lap az Alkotmánybírósághoz fordult. Az AB közelmúltban hozott döntése elismerte, hogy sérültek az újságíró jogai a közérdekű adatok megismerésére, az alkotmányjogi panaszt mégis elutasította. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy az azóta módosított jogszabályok szerint ha most – öt évvel később – indít adatkérést ugyanebben az ügyben, akkor meg kellene kapnia az adatokat.

A TASZ szakembere szerint az egyik legproblémásabb szervezet adatnyilvánosság szempontjából az MVM, “mert ez a cég minden egyes ügyben azzal indít, hogy nem lát el közfeladatot.”(Pedig de.) Volt olyan MVM elleni perünk, ahol már a bírónak is annyira elege volt, hogy az ítéletben úgy fogalmazott: “mint ahogy korábban 99 perben már kimondtuk, az MVM igenis közfeladatot lát el..” Hidvégi Fanny arra is felhívta a figyelmet, hogy az adatperek kapcsán ráadásul az adófizetők pénzén pereskedik az állam a közpénzek költésének átláthatóságáról. Sőt, vannak bírók, akik az ilyen eljárások során még segítik is a beperelt állami szervezeteket különböző kedvezményekkel: például újabb határidők adásával, olyan esetben ahol simán ki lehetne mondani, hogy elvesztette a pert az adat kiadását megtagadó szervezet. Nemcsak bírság nincs tehát, hanem még teret is adnak a titkolózó adatgazdának az időhúzásra.

A közérdekű adatigényléseknél sok függ attól is, hogy az újságíró mennyire van képben az adott ügyben, mennyire pontosan sikerül azonosítania, hogy mit érdemes kérnie, bár ez nem csak rajta múlik, mert sokszor hiányzik az adatkezelői tájékoztatás, olyannyira, hogy nem is mindig lehet megállapítani, hogy jogi értelemben ki az adatkezelő – állítja Sepsi Tibor alkotmányjogász, az Átlátszó munkatársa. Szerinte az adatgazdák jelentős része nem segíti az adatigénylőket, inkább “hagyják szenvedni” az újságírót, még akkor is, ha ezzel maguk is nagy adminisztrációs terhet, illetve (közpénzen folyó) pereskedést vállalnak. A legtöbb esetben hatékonyabb, ha az újságíró egyszerű sajtókérdésként kér információt első körben.

Akkor érdemes adatkéréssel indítani, ha tudható, hogy egy nagyobb adatcsoportot kér az újságíró, vagy ha feltételezhető, hogy az adatkezelő nem lesz az ügyben együttműködő. “A folytatás ezt követően általában aszerint alakul, hogy eljut-e politikai vagy a felsővezetői szintre az ügy az adatgazdánál: az esetek többségében ez – talán meglepő módon – kifejezetten pozitív fejlemény, mert iránymutatás nélkül a apparátus hajlamos az öncélú titkolózásra, és az is gyakori eset, hogy az adatigénylést nagyjából az állampolgári megkeresés szintjén kezelik. Így akár elfeküdhet, elkallódhat kérés, vagy ha épp problémás ügyet érint, sokszor adminisztratív reflexből tagadja meg a kiadását az adatgazda, még akkor is ha nyilvánvaló, hogy a törvény szerint kötelessége lenne kiadnia.” véli Sepsi, hozzátéve, hogy sokszor nem is annyira a nyilvánosságtól, hanem inkább a felelősségtől való félelem miatt utasítanak el egyes adatkéréseket: ha például közhivatalnok nem tudja eldönteni, hogy kiadható valami, vagy sem, akkor inkább nem adja, így “védi magát”.

Az Átlászó gyakorlatában visszatérően előfordul, hogy a megtagadott vagy nem teljesített adatkérés után a benyújtott keresetlevélre már teljesíti az adatkezelő az adatigénylést: ennek a hátterében az esetek többségében az állhat, hogy az adatkezelő saját jogi főosztályának vagy jogi képviselőjének bevonásával valójában sokszor csak ekkor végzi el a jogi mérlegelést a megtagadhatósággal kapcsolatban, és szembesül azzal, hogy a bíróságon nem tudja megvédeni az álláspontját. Ha viszont már elkezdődik a bírósági eljárás érdemi része, akkor az adatperes gyakorlatban az adatkezelőkre – sőt, sokszor az adatkérői oldalra is – jellemző, hogy nincs megegyezési és együttműködési szándék.

Az Átlátszó ugyan sokat perel, de igyekszik tartani magát ahhoz az elvhez, hogy még az elvi jelentőségű ügyekben is az adat mielőbbi megszerzését tartsa szem előtt, ha kell, akkor akár kompromisszumok – például a kért adatok körének szűkítése – árán is. Sepsi szerint ehhez azonban az alperesi oldalon is partner kell, de a legtöbb esetben sajnos az adatkezelők hajlamosak inkább a biztos bukásra ítélt ügyeket is addig vitatni, amíg jogerősen le nem zárul az ügy: a kétfokú eljárás másfél-kétéves időigénye ugyanis arra tökéletesen elegendő, hogy az adat kiadásakor az érzékeny információk kiadása által okozott ”kommunikációs kár„ már jóval szerényebb legyen annál, mint amikor az ügy még aktuális volt.

“Mindig intézményfüggő, hogy mennyire akadékoskodnak a közérdekű adatok kiadásánál, de ha egy intézmény nem akar adatot kiadni, hanem “jogászkodni szeretne”, erre bőven van lehetőség. Különösen a 2013-as törvénymódosítás óta, pedig már előtte sem volt túl jó a helyzet. A hirdetési pénzek befolyásolása mellett ez a törvénymódosítás korlátozza leginkább a sajtószabadságot és az újságírók napi munkáját. Több ügyben is erre hivatkoza utasítottak el az adakérésünket, és a közvetett hatása a módosításnak, hogy az adatgazdák úgy érezhetik, nem muszáj pozitívan ragálniuk a a közérdekű adatigénylésekre” – összegezte a tapasztalatait Erdélyi Péter a 444.hu munkatársa.

Ő ezt a 2013-as módosítást okolja amiatt is, hogy a Transparency -nek az MNB alapítványaival kapcsolatos adatkérését elutasították. Azt szerették volna megtudni, hogy milyen hatásvizsgálatok, megvalósíthatósági tanulmányok, vagy más felmérések, illetve előkészítő tanulmányok előzték meg a jegybank hatalmas ”hozománnyal” ellátott alapítványainak létrehozását. Matolcsy, mint ezt Erdélyi a cikkében megírta, nemcsak megtagadta a kért adatok kiadását, hanem még sértődötten ki is oktatta az adatkérőt, hogy tőle márpedig nincs joguk dolgokat megkérdezni, és konkrétan hivatkozik a fenti – a 444 cikkében “Ne-zavarj-épp-lopok törvény”-ként hivatkozott 2013-as törvénymódosításra.

Erdélyi Péter az egyszerűbb adatkéréseket maga írja és adja be, de az olyan adatigényléseknél, ahol esélyes, hogy perre is mennek az igazukért, a Transparency segítségét kéri. Annál is inkább, mert sok olyan eset van, amikor egy “sima” e-mailre nem jön válasz, de ha adatkérésként fogalmazva újból elküldik a kérést, rögtön megkapják a kért információt. Erdélyi olyan esetet is idéz amikor az adatgazda (a Magyar Fejlesztési Bank) egészen az első tárgyalási napig várt, majd ott a bíróságon adta oda a kért dokumentumot.

Sokszor a törvény teremt olyan helyzetet, ami könnyen melegágyává válhat a korrupciónak mondta Erdélyi egy másik ügyről, mely kapcsán most indul perük: Varga Mihálytól szerették volna megtudni, hogy a “plázastop-törvény” alól mely cégek kértek, s kaptak felmentést. A törvény ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a miniszter külön indoklás nélkül döntsön ebben az ügyben. Varga arra hivatkozva tagadta meg az adatok kiadását, hogy ez az ő döntési szabadságát korlátozná. Hogy hogyan, azt az újságíró nem értette, hiszen egy már meghozott döntésről volt szó...

Erdélyi arról is beszámolt, hogy van, amikor egyszerűen “elengednek” egy ügyet, mert mire meglesz az arra vonatkozóan kikért adat, már nem érdekes a sztori...Ilyen volt, amikor tavaly az Origo- ügyről hosszasan írt a portál, hivatkozva többek között egy tanulmányra amit az információjuk szerint Lázár János korábban kivitt Németországba az Origo-t is tulajdonló T-csoportnál tett látogatásakor, hogy a cég vezetőjének azt bizonyítsa: a lap ellenzéki irányban elfogult. Még 2012-ben kötött NFM szerződést pont ilyen jellegű feladatra. Ezért a 444 kikérte egy évre visszamenőleg az ennek alapján készült havi kvalitatív jelentéseket, de az NFM arra hivatkozott, hogy nem ők az adatgazda, majd a Miniszterelnökséggel egymásra mutogattak, s végül egy eljárásjogi hiba miatt elvesztette a pert a 444.

Több szakmabeli, köztük Oroszi Babett, a Hír24, az RTL KLub és az Átlátszó újságírója is kifogásolta, hogy az adatgazdák időnként “szelektíven”, csak a kérdések egy részére adnak választ. “Egy a Nemzeti Sportközpontokhoz tavaly január elején küldött adatkérés kapcsán először azt játszották, hogy csak egy kérdésemre válaszoltak (15 napos válaszadási határidő van), akkor én újból feltettem az általuk meg nem válaszolt kérdésem, ekkor újabb 15 napot kértek a válaszra. Végül így majdnem egy hónapig el tudták húzni az eredetileg 15 napos válaszadási határidőt. Bár el nem utasítottak, egyszerűen úgy csináltak, mintha nem látták volna meg a másik két kérdést. Ráadásul az általam kikért szerződésről már az első válaszokból kiderült, hogy létezik, tehát nyilván már akkor ott volt előttük, elküldhették volna rögtön. A részleges válaszadásnál tulajdonképpen jobb, ha elutasítják az adatkérést, mert akkor tiszta ügy, pert lehet indítani.” – mondta Oroszi, aki időnként más kérdéseket is beleír az adatkéréseibe, hogy ne derüljön ki, konkrétan mire kíváncsi. Ő úgy gondolja, hogy ha valamilyen adatot nehezen adnak, el akarnak titkolni, akkor még inkább érdemes utánamenni az adott témának, így szerinte téma nem nagyon sikkad el az adatkérés elutasítása miatt. Igaz, néha olyankor is akadékoskodnak az adatkérő újságíróval, amikor semmi takargatnivaló nincs a kért adatokban – tette hozzá.

(A cikk elkészítését a Független Médiaközpont támogatta az ”Oknyomozó történetek a média integritásáért" című projekt keretében, amelyhez az Open Society Foundations Program on Independent Journalism nyújt támogatást. A cikk tartalma a szerző kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.)