Innováció nélkül, versenyképesség híján

A rendszerváltozás előtti évek­­hez hasonló folyamatok zajla­­nak a gazdaságban: már látszik, hogy ami van, az nem mű­­kö­­dik, de még nincsenek meg a válaszok a változásra – mondta lapunknak adott in­­terjújában Chikán Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, akadémikus, volt gazdasági miniszter. Szerinte minden, a kormányzat vagy az ellenzék által kiemelt mutatónál többet mond, hogy Magyarország a világ versenyképességi listáin nagyon visszaesett, a Világgazdasági Fórum rangsorában a 29. helyről a 69. helyre csúszott le 15 év alatt. Márpedig a ver­­seny­­képes­­sé­­gi indexekben szin­­te minden benne van, ami hatással lehet egy ország gazdaságára, éppen ezért elkeserítő a helyzet. Eközben a világ jövőjét formáló üzletemberek között szinte egyhangúlag elfogadott a következtetés arról, mi lesz a ro­­bo­­ti­­zá­­ció kö­­vetkezménye az iparban: a nyugati társadalom gerincét adó középosztály a mai formájában belátható időn belül és elkerülhetetlenül talajt fog veszíteni.

2016. október 25., 07:41

Szerző:

– A magyar gazdaság dübörög, a reál­­bérek nőnek, alig van infláció, az ipari termelés, ha most picit lassúbb is, de rendben van, a foglalkoztatás kiváló – a kormányzati kommunikáció szerint. És valójában?

– Egy gazdaság teljesítményét sok mutatóval lehet jellemezni, s mindig vannak köztük jók, amelyeket ki lehet emelni. Ezt teszi a mindenkori kormányzat, az ellenzék meg próbál a kedvezőtlen folyamatokra rávilágítani. Kérdés, hogy mikor válik egyoldalúvá a kommunikáció, s fest hamis képet a gazdaságról. Nemzetközileg bevett mutatók vannak arra, hogy miként lehet komplexen megítélni egy ország teljesítményét. Nézzük a három legfontosabb mutató alakulását! Az egyik a gazdasági növekedés. Magyarországon a növekedés nagyjából megfelel a kormányzati várakozásoknak, illeszkedik a nemzetközi trendekbe, s a jövőre vonatkozóan is optimisták a nyilatkozatok. Látszólag nincs nagy gond, kivéve egy alapvetőt: a növekedés szinte teljes egészében az uniós támogatásokhoz kötődik. A valósággal szemben az a hamis látszat, hogy stabil alapja van a növekedésnek, holott nincs.

Fotó: Kovalovszky Dániel Fotó: Kovalovszky Dániel

– Az uniós támogatások elosztása is akadozik, gyakorlatilag leállt a pénzek folyósítása, a kormányzat a magának szabott ütemet sem tudja tartani. Itt is lenne azonnali tennivaló.

– Nagyon sok tennivaló lenne. Pél­­dául tartalmilag is meg kellene adni a gazdaság szereplőinek a lehetőséget, hogy beleszóljanak a pályázati kiírásokba. Elvileg van egyeztetés, ám ez többnyire formális, illetve gyakorlatilag úgy néz ki, hogy például egy logisztikai felhívás kiírása már fél éve késik, amikor a szakmát képviselő szervezetek kapnak egy levelet, hogy egy-két napon belül adják meg hozzá a szakmai hátteret. Ha nem akarunk örök életünkben az Európai Unióra támaszkodni – mellesleg nem is tudunk, mert 2020 után aligha lesz a közelmúlthoz hasonló mértékű támogatás –, akkor meg kellene teremteni a növekedés valódi alapjait. De visszatérve: másik mutatója annak, hogy vajon dübörög-e a gazdaság, az életszínvonal, az életminőség. Erről nincs komoly kormányzati kommunikáció, viszont súlyos hasadások vannak az országban területileg és társadalmi rétegenként egyaránt. Ezeket már most nehéz kezelni, és szinte egyáltalán nem látszik, hogy lehetne belátható időn belül kibontakozást elérni.

– Mélyült az utóbbi években a leszakadás?

– Inkább stagnált, de nehéz önmagában megítélni a kérdést, mert nagy szerepet játszik benne a foglalkoztatás. Ezen belül is sok minden függ attól, hogy a közmunkát hogy ítéljük meg.

– A kormány foglalkoztatásnak hívja.

– Az is, csak nem olyan, mint a piaci. A közfoglalkoztatás felfuttatásával át­­me­­netileg el lehet fedni a munkaerőpiac gondjait, de nem szabad elfogadni mint hosszú távú megoldást. Az a baj, hogy a rendszerváltozás óta sohasem érvényesült tartósan egy olyan koherens gazdaságpolitika, amely lehetővé tudta volna tenni a hosszú távú gondolkodás érvényesülését.

– Miért nem?

– A rövid távú politikai megfontolások rendre felülírták a gazdaságpolitikai intézkedéseket. Közben meg a foglalkoztatás az egyik olyan kérdéskör, amely hosszú távon határozza meg egy ország jövőjét. Mint ahogyan a harmadik kiemelendő teljesítménymutató, a versenyképesség is. Magyarország a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában 2001-ben a 29. volt csaknem 150 országból, most hatvankilencedikek vagyunk. A 29. hellyel az élvonalhoz tartoztunk, az összes volt szocialista országot megelőztük. Ma a kelet-közép-európai országok közül az utolsók vagyunk. Ezek a rangsorok azért mondanak sokkal többet akár a növekedésnél, akár az egy főre jutó GDP-nél, mert száznál több szempontot vesznek figyelembe, amelyek mind hatással vannak egy gazdaság helyzetére. Köztük van például a közvetlen gazdasági tényezők mellett az alacsony hatékonyságú intézményi struktúra, a korrupció mértéke, az egészségügy vagy éppen az innováció ereje. Siralmas az összkép.

– Hol a probléma gyökere?

– Ha csak a gazdaságot vizsgáljuk, akkor azzal kell kezdenünk, hogy alacsony a gazdaság egészének teljesítménye. Rosszak a termelékenységi mutatók, amelyek arról szólnak, mennyire hatékonyan tudjuk a rendelkezésünkre álló erőforrásokat – mint például a tőkét vagy a munkaerőt – felhasználni. Amikor a gazdaság termelékenységéről beszélek, abban a közszféra is benne van. Utóbbi sokat ront az összképen.

– A multinacionális cégek meg javítják, nem– Vagy tulajdonosi körtől és cégmérettől függetlenül rossz a vállalkozások termelékenysége Magyarországon?

– Több cégcsoportot érdemes megkülönböztetni. Vannak a nagy nemzetközi vállalatok, amelyek a legmodernebb technológiát használják, a je­­lenlétük tovagyűrűző hatással van, beszállítók épültek rájuk. Ezeknek a legmagasabb a termelékenységük. A második körbe tartoznak a többnyire közepes méretű, exportra termelő magyar vállalatok. Termelékenység szempontjából alattuk állnak azok a nemzetközi cégek, amelyek főként az olcsó munkaerő miatt vannak itt. Végül következnek a nem vagy alig exportáló hazai vállalkozások.  A nagyon kedvezőtlen termelékenységi összkép aztán úgy alakul ki, hogy Magyarországon a társadalom és a gazdaság szervezettsége egyaránt alacsony, az egyénileg előállított teljesítmény nagy részét elviszi az intézményi hatékonyság hiánya, az alacsony színvonalú munkaszervezés, a bürokrácia, valamint az intézmények és egyének közötti bizalom hiánya.

– Ez azért van így, mert a piac szabályait elnyomja a politikai akarat?

– Ez is benne van, meg sok minden más. De főleg a korrupció, amely most már szinte elviselhetetlen mértékű még a magas toleranciaszintű magyar társadalomban is. Az ember nem hiszi el, hogy tényleg ez történik. A korrupcióval – végtelenül káros társadalmi hatásai mellett – az a legfőbb baj, hogy rontja a termelékenységet, a pénz ugyanis nem oda kerül, ahol társadalmilag hatékonyan fel tudják használni. Az új oligarchák a megszerzett gazdasági hatalmat jól érzékelhetően nem a versenyszférába fektetik be. Az intézményrendszer alakítása viszont elsőrendűen politikai kérdés. A jelenlegi struktúra nem támogatja a versenyképességet, hiányoznak az innovációt, az élethosszig tartó tanulást vagy a külpiaci jelenlétet hatékonyan segítő intézmények. A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége, a VOSZ nemrég fogadott el állásfoglalást ezzel kapcsolatban, s javaslatot tett a nemzetgazdasági miniszternek arra, hogy létre kellene hozni a versenyképesség javítását segítő intézményrendszert. Nem kell sok újat kitalálni, vannak működő nemzetközi gyakorlatok. Nem biztos, hogy a VOSZ kezdeményezésének hatására, de tudtommal el is indult az NGM-ben egy versenyképességi tanács szervezése.

– Ezek szerint van értő fül a minisztériumban?

Fotó: Kovalovszky Dániel Fotó: Kovalovszky Dániel

– Úgy tűnik, mintha alakulna valami. Nem véletlenül most próbálkozik a VOSZ. Eddig kifejezetten a nemzetközi fejlődési irányokkal ellentétesen haladtak a folyamatok, de az új iparstratégia nem teljesen reménytelen, bár még hosszú út vezet a nemzetközi trendekhez való csatlakozásig. A világ jövőjét formáló üzletemberek között szinte egyhangúlag elfogadott pél­­dául a következtetés arról, hogy mi lesz az informatika további fejlődésének, az automatizációnak, a robotizációnak a foglalkoztatási következménye. Nem­rég a Rajk László Szakkollégium vendége volt a téma nemzetközi szaktekintélye, Erik Brynjolfsson, az MIT professzora, és megalapozott elemzésekre támaszkodva azt mondta: már 10-20 éven belül drámaian csökkenhet a közepesen képzett emberek iránti igény, a nagyon alacsonyan és a nagyon magasan képzettekre lesz inkább szükség. Az előbbi csoportba részben bizonyos személyi szolgáltatásokat végzők tartoznak, részben pedig azok a tevékenységek, ahol a munkaerő annyira olcsó, hogy nem érdemes gépekkel pótolni. Utóbbiak pedig azért kapnak majd magas fizetést, hogy tovább fejlesszenek. A nyugati társadalom gerincét adó középosztály a mai formájában belátható időn belül és elkerülhetetlenül talajt fog veszíteni. A képzési struktúrának alkalmazkodnia kellene a jövőhöz, a fiatalokat tanulni kellene megtanítani. Most, amikor azt sem tudjuk, hogy 10-20 év múlva milyen szakmák lesznek, nemcsak az a fontos, hogy valaki valamiben nagyon jó legyen, hanem még inkább az, hogy képes legyen rugalmasan átállni az egyik tevékenységről a másikra.

– Közép- és hosszú távú kihívásokról beszélgetünk, de a megoldásokat nem most kellene előkészíteni?

– Megvannak a rövid távú vetületek is. Kapcsolódva az előbbi témához, a duális képzés például tipikusan azt a középfokú munkaerőt termeli ki, amelyre, már most látszik, nagyrészt nem lesz igény. A fiatalokat ez a rendszer a vállalatok mai igényeihez igazítva képezi, ahelyett hogy az iskolában széleskörű alapokat szereznének, fejlesztenék a tanulási készségeiket. Nem azt mondom, hogy a duális képzés koncepciója általánosan és elvileg hibás, de véleményem szerint a mai tervekhez képest sokkal szűkebb területen kellene alkalmazni. A képzési rendszert a jövő igényeihez kellene alakítani most vagy kellett volna már tegnap, s ezzel egyidejűleg el kellene kezdeni az intézményi átalakításokat.

– Elvileg a kormány nekiállt: folyamatban van háttérintézmények megszüntetése, több százezres leépítéssel.

– Nem tudom helyeselni, hogy időről időre olyan számokkal állnak elő, amelyekről a kiejtésük pillanatában mindenki tudja, hogy nem igazak. Az nem megy, hogy 300-500 ezer embert el akarok bocsátani, na de X-et vagy Y-t azért tartsuk meg, mert ők a barátaink. A végén meg kiderül, hogy van 250 ezer X és 250 ezer Y, s a nagy nekibuzdulás után ott vagyunk, ahonnan indultunk. Közelítsük meg racionálisan a kérdést. A gazdaság krónikus munkaerő­­hiánnyal küzd, másik oldalon meg ott a bürokrácia, amelyben többletfoglalkoztatás van. Nem retorikával, hanem komoly szervezéssel és átképzéssel lehetne megoldani a két szektor közötti átjárást, ami persze semmiképp nem könnyű feladat.

– Többségük van a kormánypártoknak, sok mindent megtehettek volna a gazdaságért.

– Úgy is érzik, hogy bármit megtehetnek.

– Mikor dőlhet be a virtuális valóság, mikortól nem lehet tovább hazudni egy-egy számot, kiemelve a folyamatokból?

– Ha az emberek elégedetlenek lesznek és véget vetnek neki, vagy ha úgy szaladunk neki a falnak, hogy megszületik a felismerés: másképp kellene csinálni.

– Beszélgetnek erről a konzervatív gondolkodókat összefogó Eötvös József körben?

– Igen, de nem a mi kezünkben van a jövő, hanem a huszonévesekében. Ezért töltöm az időm meghatározó részét ma is közöttük. Rajtuk múlik, mi lesz. Magyarország gazdaságának jelenlegi helyzete sok szempontból hasonlít a rendszerváltozás előtti évekre. Már látszik, hogy ami van, azt nem lehet fenntartani, de még nem tudjuk, mi a megoldás. A fiatalok s így a jövő szempontjából a nagy különbség a nyolcvanas évekhez képest az, hogy most megvan a kilépés lehetősége. Régen nagyon megfontolták az emberek, hogy elmenjenek-e külföldre, mert bezárták maguk mögött az ajtót. Most mindenki jöhet-mehet, a fiatalok nincsenek rákényszerülve sem arra, hogy átvegyék a rendszer szabályait, sem arra, hogy küzdjenek ellene. Ez drámai következményekkel járhat.


Chikán Attila


közgazdász, egyetemi tanár,
az MTA levelező tagja, kutatási területe a vállalat-­gazdaságtan, a vállalati verseny­képesség és a logisztika.

1944. április 4-én született Budapesten, 1967-ben végzett a Marx Károly Közgazdaság­tudományi Egyetemen.

1970-ben a Rajk László Szakkollégium alapító igazgatója volt, jelenleg elnöke.1998-ban és 1999-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, 2000 és 2003 között
a Budapesti Corvinus Egyetem rektora.

2004 óta a Versenyképesség Kutató Központ igazgatója.