A hiány ártalmatlanítása – Közgazdasági fordulat érlelődik

2019. március 3. 14:21 - szerző: Blahó Miklós

A nagy recesszió után talán kissé megkésve, de szükséges és jó nagy vitát kavart Olivier Blanchard, a Nemzetközi Valutaalap volt vezető közgazdásza. Akár kisebb tudományos forradalmat is kirobbanthat ugyanis azzal a nézetével, hogy a hiány és az államadósság bizonyos körülmények között nem számít, náluknál súlyosabb gazdasági és társadalmi problémákat helyénvalóbb lenne orvosolni.

Ha a gazdasági növekedés számszerű üteme meghaladja a kamatszintet, akkor az államadósságnak nincs érdemi, büdzsét érintő költsége. Úgy lehet tehát hitelt felvenni, hogy nem kell a törlesztéshez adót emelni, és az ügyletnek nincs különösebb szociális vonzata sem. Ezzel érvelt az Amerikai Közgazdasági Társaság nagy visszhangot kiváltó múlt havi ülésén Olivier Blanchard, aki jelenleg a washingtoni Peterson Intézet kutatója, de korábban, a nagy recesszió idején éppen a Nemzetközi Valutaalap, az IMF vezető közgazdásza volt. A válságkezelésben szerzett tapasztalatait is beolvasztotta a tudományos dolgozatába.

Nem most világosodott meg, már IMF-tanulmányaiban is megjelent számos új gondolata, például arról, hogy a hanyatló gazdaságban foganatosított megszorító intézkedések sora az úgynevezett multiplikátor vagy sokszorozó hatás révén még nagyobb visszaesést idézhet elő. Sőt valójában részben ez a politika vezethetett az eurózóna államadósság-válságának a kitöréséhez és elmélyüléséhez. Annak idején az Európai Bizottság ezt persze kétségbe vonta. Most azonban azt fejtegeti friss elemzésében Blanchard, hogy a lanyhulás során alkalmazott költségvetési terjeszkedés a növekedés serkentése révén hozzájárulhat az államadósság nemzeti össztermékhez mért arányának a csökkenéséhez.

Létezik-e jó és rossz adósság? A kérdés primitívnek látszik, de az utóbbi évtizedekben alkalmazott gazdaságpolitikák fényében egyáltalán nem az. Maga a szerző is ilyesmire utal, amikor előadása nyomán interjút adott a Financial Timesnak. Emlékeztetett rá, hogy a hidegháború lezárulta után létrejött, teljes gazdasági liberalizációt meghirdető washingtoni konszenzus rossznak ítélte az államadósságot. Igaz, ez az időszak egybeesett az amerikai gazdaságtörténet azon ritka periódusával, amikor a kamatszint meghaladta a gazdasági növekedés ütemét. Ám egészen a nagy recesszióig az maradt a vezérlőelv, hogy az államadósság rossz, s az eurózónában az erőteljes német befolyás miatt mindmáig ez az egyetlen követendő stratégia. Inflációs félelmeik miatt a németek gyűlölik az adósságot, hangoztatja Blanchard, de ez a nézet éppoly káros, mint a szintén vakhit a teljesen szabad kereskedelemben és a korlátozások nélküli nemzetközi tőkeáramlásban.

Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza Budapesten
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Szó sincs róla, hogy Blanchard a nyakló nélküli költekezés híve lenne. Maga is feltételként említi például, hogy a kormánynak a kamatfizetés nélkül számított elsődleges egyenlegében többletet kell kimutatnia, de mondjuk az infrastruktúra fejlesztése hitelből aligha nevezhető fölösleges pénzszórásnak, pláne, ha az adósság nem okoz gondot. Márpedig az Egyesült Államokban, az eurózónában és Japánban az a helyzet, hogy a kamat alacsonyabb, mint a gazdaság prognosztizált növekedési üteme, s miközben természetesen a jövő bizonytalan, a jelenlegi piaci viszonyok arra utalnak, hogy a helyzet még igen sokáig fennmaradhat.

A reakciók persze vegyesek, ilyen szellemi áttörés esetén ez nem is lehet másként. A Nobel-díjas Paul Krugman szerint Blanchard alátámasztja azoknak a véleményét, akik a nagy recesszió idején állami költekezéssel élénkítették volna a keresletet, s nem riadtak meg a GDP-hez mérten egyre növekvő deficit és államadósság láttán. Más kérdés, hogy a demokrata Barack Obama idején a republikánusok a pénzügyi konzervativizmus híveként léptek fel a hiány ellen, hogy aztán Donald Trump elnöksége elején maguk szavazzák meg azt az adócsökkentést, amelynek következtében hatalmas deficit keletkezett, és az államadósság tetemesen megnőtt a gazdaság érezhető élénkítése nélkül, elsősorban a legtehetősebb réteg vagyonosodásának előmozdítása érdekében.

Nos, ezt nevezi lényegében rossz adósságnak Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszter és Jason Furman, Obama volt gazdasági főtanácsadója. A két harvardi professzor a Foreign Affairs folyóiratban megemlíti, hogy idén az amerikai büdzsében ezermilliárd dolláros, soha nem látott összegű hiány keletkezik, kétszer akkora, mint 2016-ban, de önmagában ez azért nem okoz gondot, mert míg 2000-ben a reálkamat 4,3 százalék volt, addig ma 0,8 százalék, vagyis a költségvetés kamatterhe a GDP arányában nem változott, sőt megfelel a hosszú távú trendnek.

A probléma nem is ebben keresendő, hanem abban, hogy a nagyarányú adócsökkentés miatt az állami bevételek mérséklődnek. Az sem igaz, hogy a nyugdíj és az egészségügyi kiadások miatt keletkezne nagy deficit. Az egyetlen ok a fellendülő gazdasági szakaszban a jövedelmeket a gazdagok javára átcsoportosító adócsökkentésben keresendő. E véleményhez csatlakozik Jared Bernstein, Joe Biden volt alelnök gazdasági tanácsadója, aki úgy értelmezi Blanchard tanulmányát, hogy a jelen körülmények között igenis érdemes költeni az infrastruktúrára, az oktatásra, enyhíteni a jövedelmi különbségeket, elérhetővé tenni tömegek számára az egészségbiztosítást. A deficitellenes mánia és az esztelen költekezés között a középutat olyan szabályban találja meg Summers és Furman, amely lassú növekedés esetén tűri a deficitet a gazdaság serkentésére, de a bevételek és a kiadások olyan arányát keresi, amely nem növeli az államadósságot.

A jórészt demokratákból álló Felelős Szövetségi Büdzsé Bizottság elméletileg egyetért Blanchard-ral, de jelzi, hogy a kormánynak nem áll szándékában a deficites elsődleges egyenleg kiegyensúlyozása sem, s ha minden így megy tovább, akkor három évtizeden belül az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 150 százalék fölé emelkedik. A témában sokat publikáló, szintén harvardi Kenneth Rogoff attól tart, hogy a kamat igenis emelkedhet, például a populizmus terjedésében rejlő gazdasági kockázatok miatt. A többletadósság a mai viszonyok között ugyan fenntarthatónak látszik, de beszűkíti a kormányok mozgásterét az esetleges sokk bekövetkezte esetére, s ily módon stagnálást idézhet elő.

A vita mindenképpen észszerű fordulatot érlel, ugyanakkor nem előzmény nélküli. Sőt mintha mára feledésbe merültek volna a modern pénzelmélet tanai. Néhai egyetemi professzorom, Riesz Miklós az 1982-ben publikált A szocialista gazdaság pénzügyei című tankönyvbe bújtatta a pénzellátás korlátozásának túlzott veszélyeiről, a költségvetési többlet pozitív és a hiány egyértelműen negatív megítélésének megkérdőjelezéséről hirdetett tanítását. Jelesül arról ír az állam pénzügyeiről szóló fejezetben Dobrovits Ivánnal, hogy ha egyes pénztulajdonosoknál megtakarítás keletkezik, ami makroszinten kereslet kiesését jelenti, akkor ezt más kereslettel kell pótolni, például állami kiadással, vagyis hiánnyal. Akkori recenziójában ezt úgy fogalmazta meg Surányi György, a későbbi jegybankelnök és egyetemi tanár, hogy a költségvetési hiány szerepét vizsgáló fejezet jelentős hozzájárulás a tévhitek és a hiánytól való „néha már-már babonás félelem eloszlatásában”. Vagyis amit Riesz negyven éve tanított az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, az most a nyugati közgazgazdasági gondolkodás főáramának részévé válhat.