Zuhanás a felejtésbe – Regény az Alzheimer-kór grádicsairól

2019. január 23. 20:20 - szerző: Ayhan Gökhan

Légrádi Gergely nemrég megjelent Nélkülem című regényének főszereplője, Miklós sikeres kommunikációs szakember, de az Alzheimer-kór visszavonhatatlanul átalakít benne és körülötte mindent. A civil életben ügyvédként dolgozó szerzővel beszélgettünk.

– Harmadik, Nélkülem című regénye előtt egy esszéregénye, a Titokfa, és egy novelláskötete, a Szemben látott napvilágot. Másfajta írói munkát kívánt a regény?

– Engem minden szöveg, minden alkotómunka újabb és újabb kihívások elé állít. Most dolgoztam először egy nagyobb ívet, struktúrát megkívánó anyaggal, és ezt nagyon élveztem. Ez a regény meglehetősen régóta készült, stilárisan rengeteget módosult, tömörebb, szikárabb lett. Reményeim szerint sikerült mélyebbre ásni azoknál a témáknál, amelyeket a történet felmutat: azt szerettem volna, hogy az olvasó ne tudja kikerülni a szembenézést, az önvizsgálatot.

– A regénynek az Alzheimer-kór adja meg a keretet, hogy fontos, lényegi kérdéseket tárgyaljon. Könnyen találta meg a témát?

– Pontosítanék: a betegség talált rám. Egyik nagypapám Alzheimer-kórban ment el, ezért közelről ismerhettem meg ezt a betegséget és azt, amit okoz. Ezen túl egy olyan traumára volt szükségem, amely folyamatos hatást gyakorol a tudatra, a gondolkodásra. A regény főszereplője, Miklós marketingszakember, és izgalmas kihívást jelentett annak a bemutatása, hogyan válik a betegség előrehaladtával a kommunikációja egyre töredezettebbé, a nyelvkészlete egyre szegényesebbé. Ezzel párhuzamosan pedig Miklós egyre őszintébb, „gyermekibb” lesz, ami még erősebben és kegyetlenebbül mutatja meg azt, ami vele és körülötte történik, és azt, ami lecsapódik benne.

– Alkoholista vagy drogfüggő szintén szóba jöhetett volna, mindkettőnél megfigyelhető a kommunikáció rohamos megváltozása.

– Felvetődhetett volna, de jobb esetben mindkét állapotból létezik kiút. Ugyanez az állítás az Alzheimer-kór esetén nem állja meg a helyét: a tudomány jelen állása szerint nem létezik rá gyógymód. A főszereplő világhoz való hozzáállása, gondolkodásmódja onnantól kezdve, hogy tudatosul benne, erre a „problémájára” nincs megoldás, rohamos változáson megy keresztül.

– Szakemberrel is konzultált. Érte meglepetés?

– Sokat kutattam a regény megírása előtt, így meglepetés nem ért. Viszont a témában jártas szakembertől pontosításokra vonatkozó javaslatokat kaptam, amellett hogy segített „validálni” azokat az élethelyzeteket, amelyekbe Miklós került a betegség eredményeképpen.

– Mentálisan nem viselte meg a munka?

– Már hogyne viselt volna meg! Különösen Miklós naplója, ahol vele együtt mentem lefelé az Alzheimer-kór grádicsain, már amennyire ezt ép tudattal meg lehet tenni. Nekem kellett úgy látnom és éreznem mindent – méghozzá egyes szám első személyben –, ahogy egy egyre betegebb embernek. Izgalmas volt, kihívásokkal teli, de holnap nem kezdeném újra.

– A napló is szelektálás az élményekből, egyensúlyozás az emlékezés és a felejtés között.

– Akkor van lehetőségünk felejteni, ha van miből. Miklósnak, mert a saját élete elrohant mellette, kevés emléke van. Kevés kapaszkodó, kevés és megkérdőjelezhető értékek. Így pedig különösen nehéz megélni azt, ha kicsúszik a lábunk alól a talaj, fizikális és szellemi értelemben egyaránt. Nehéz, ha nem lehetetlen egy ilyen helyzetben újra egyensúlyba kerülni. És itt jutunk el oda, hogy amint én, úgy az olvasó is elgondolkodhat azon, hogy szabad-e megvárni, hogy egy trauma, egy tragédia vagy éppen csak az idő múlása ilyen kiszolgáltatott és méltánytalan helyzetbe hozzon minket.

– Tehát van társadalomkritikai olvasata a regénynek.

– Merem remélni, hogy igen. Szerettem volna a mai rohanó világunkban újraértelmezésre váró időnek, az időhöz való viszonyunknak néhány szempontból utánajárni, mert rengeteg, Miklóshoz hasonló ember él köztünk, továbbmegyek, a lakosság jelentős hányadának sok olyan tulajdonsága van, mint a problémamegoldó, felszínen élő és sokszor „multitaszkingoló” Miklósnak. És ez alól, attól tartok, én sem vagyok kivétel.

– Végzettsége szerint jogász. A jogban szerzett tudás kamatoztatható írás közben?

– Van átjárás, persze. Egyébként az írás, az, hogy különböző típusú szövegekkel foglalkozom íróként és olvasóként egyaránt, úgy hiszem, ma már nagyobb hatással van az ügyvédi munkámra, mint fordítva. Az írásnál alkalmazott szűkítés, tömörítés, egyszerűsítés sokat tud segíteni egy szerződés vagy egyéb hivatalos szöveg megfogalmazása során. Az íráshoz is szükséges érzékenység is segítheti az ügyvédi munkát: segít jobban megérteni az adott ügy mögött meghúzódó és sokszor viaskodó érdekeket, motivációkat. A jog alapvetően az analitikára, a rendszerezésre és egy előre jól meghatározott keretben való munkára, gondolkodásra épül. Ez az írásnál, például egy regénynél a struktúra megteremtésekor nagyon is kapóra jön. Emellett pedig sok mindent tudok hasznosítani az ügyvédi munkám során szerzett tapasztalatokból, az ügyekből, az ügyek mögött rejtőző emberi sorsokból az írói létállapotban, de ez igaz minden olyan élethelyzetre is, ahol van lehetőségem figyelni. Én ugyanis valójában abból élek, hogy figyelek.

– Nem lehet könnyű feladat az ügyvédi munka után az írásra ráhangolódni.

– Mielőtt a szépírásnak szentelem az időt, nem kis feladatot igényel az alkotásnak megfelelő állapot, fókuszáltság kialakítása, mert sok energiát használok el a civil életem és munkám során, mire az íróasztalhoz jutok. Néha sajnos nem is sikerül. Ilyenkor vagy tudok még szöveget javítani, olvasni, vagy marad az alvás.

– Nevéhez fűződik a Színházakért Alapítvány létrehozása. Nemrégiben megszűnt a színházak taotámogatási rendszere. Mit gondol, túlélésre kell játszaniuk a Pintér Béláéhoz hasonló társulatoknak?

– Egy darabig bíztam abban, hogy nem az egyik pillanatról a másikra következik be a változás, lesz érdemi egyeztetés az érdekeltekkel, és minden társulat kap időt arra, hogy alkalmazkodhasson a megváltozott helyzethez. Ez nem következett be. Így abban bízhatunk, a kulturális kormányzat a taotámogatás egy új, a társulatoknak egyenlő esélyeket adó támogatási rendszert alakít ki. Azt már lehet tudni, hogy a költségvetésben elkülönítettek erre a célra csaknem 40 milliárd forintot, és azt is, hogy pályázaton kívánják szétosztani. Abban azonban csak reménykedni lehet, transzparens módon és egyenlő esélyek mentén juthatnak majd forráshoz a színházak és társulatok.

– Szép remények.

– Úgy gondolom, ha egy-egy társulat, színház léte veszélybe kerül a taotámogatások megvonásával és az új rendszer bevezetésével, igenis lépjen be a magánmecenatúra. Itt az idő, hogy megmutassák magukat azok a magánszemélyek, cégtulajdonosok, akik nem csupán szeretik a kultúrát, a művészeteket, de tudnak is érte tenni. Akik örömmel ülnek be estéről estére a nézőtérre. Itt az idő, hogy az egyes emberek és a kisebb közösségek ne csak a szolgáltatás árát fizessék ki a színházjegy megvásárlásával, de aktívan tegyenek azokért, akik számukra értéket teremtenek, alkotnak, szórakoztatnak. Tessék társadalmi felelősséget vállalni az értéket és minőséget képviselő színházak és társulatok fennmaradásáért!

– Pár hónapja jelent meg a regény, és ha jól sejtem, gondolkodik már a következőn.

– Számtalan terv formálódik bennem. Az elmúlt év termései alapján összeállt a következő novelláskötet váza, és elkészültem egy dráma munkaverziójával is. Mindemellett a regény folytatását is elkezdtem: a Nélkülem elsősorban Miklós szemszögéből mutatja be a történetet, és keveset árul el például a feleségéről, Eszterről. A történet tehát a női oldalról, Eszter hangján, nézőpontjából folytatódik.