Vörös művészek – A történelem egy korábbi vége

2019. június 24. 21:10 - szerző: Balázs Gábor

Az 1917-es októberi szovjet forradalom a társadalmi hierarchiák és rend teljes felforgatását hozta magával. Mindez azonnali radikális következményekkel járt a művészeti alkotásra is. Ez a témája az írásunk apropóját jelentő párizsi kiállításnak, amely a Vörös: művészet és utópia a szovjetek országában címet viseli. Áttekinti a művészet politizáltságát 1917 és 1953 között a Szovjetunióban. A híres-neves párizsi kiállítócsarnokban, a Grand Palais-ban mintegy négyszáz alkotást gyűjtöttek össze a különleges történelmi korszakról, amely az októberi forradalomtól Sztálin haláláig tartott.

Nemcsak arról volt szó, hogy a társadalmi forradalom a művészeti alkotás új, speciális formáit hozta létre, de nem is csak arról a közismert tényről, hogy a szovjet-orosz avantgárd művészek lelkesen csatlakoztak a kommunista forradalomhoz. Ennél jóval fontosabb dolog történt, kísérlet a művészet és a mindennapi élet összekapcsolására, és ezzel a tömegek mindennapjainak gyökeres átalakítására. Alekszandr Rodcsenko kiállított híres vörös négyzete hivatása szerint „a történelem utolsó festménye” volt, azaz a társadalmi forradalom által a művészet megszűnik önálló, elkülönült szférának lenni, nem lesznek többé „csak” művészek sem. A kérdés nem a művészet forradalma volt, hanem a társadalmi munkamegosztás rendszerének felszámolása, azaz a művészetek vége.

Maga Vlagyimir Majakovszkij adta ki a jelszót híres 1918-as kiáltványának első „dekrétumában”, hogy a művészetek demokratizálása azt is jelenti, hogy a szalonokból és a kiállítótermekből a művészet kikerül az utcákra és a gyárakba. „Az utcák az ecsetünk és a terek a palettánk.” Az októberi forradalom után a művészet valósággal ellepte a szovjet városokat, utcákat és a mindennapi életet. Fotók, fotómontázsok, színház, festmények, makettek, plakátok, építészet, filmek. Ebből kapunk ízelítőt ezen a magával ragadó kiállításon. Az avantgárd művészek mind a maguk területén kívántak hozzájárulni a szocializmus nagy átalakulásához. Majakovszkij, Dmitrij Sosztakovics, Vszevolod Mejerhold, Kazimir Malevics, Varvara Sztyepanova. Egészen elképesztő, dinamikus művészeti hullám kísérte a szovjet forradalmat. Ezek a húszas-harmincas éveikben járó avantgárd művészek komoly kísérletet tettek a művészetek és társadalmi szerepük újragondolására, az új szovjet élet esztétikájának kialakítására.

Emeld magasabbra Marx, Engels, Lenin és Sztálin zászlaját! Gustav Klutsis 1933-as alkotása

A konstruktivizmus nagy korszaka volt ez, amely már nem tiszta művészet akart lenni, hanem a mindennapi élet esztétikai átalakításának „mérnöke”. A nagy Mejerhold színházában sem művészet folyt a szó szoros értelmében, hanem a társadalmi élet új, forradalmi formáinak megtapasztalása. Az új építészet célja sem esztétikai volt, hanem az életmódok gyökeres forradalmi újjáalkotása, új ember megteremtése az új világ számára. Érdekes, hogy a realizmus, sőt a figuratív művészet sem tűnt el az első nagy évtized alatt sem, ahogy természetesen a forradalom alatt nagyon is volt agitáció és propaganda, agitprop is. Azonban ez a propaganda, főleg a későbbi évekhez viszonyítva, kreatív volt, újszerű, vidám és őszinte.

Az új realizmus ünnepelte a munkásokat, a vidéki tanítókat, a parasztokat, a gyárakat, az új szovjet életet és népet. Ahogy képviselői írták, „a cél a történelem legnagyobb pillanatának a művészeti eszközökkel való dokumentációja”. És egyre inkább élvezte a párt bizalmát, az pedig mindent meghatározott azzal, hogy a tömegek számára is érthető művészetet kívánt. Noha arra azért talán kevesen számítottak, hogy a konstruktivisták, az avantgárdok és az új realisták közti művészeti vitát Sztálin fogja eldönteni.

Ma már jól tudjuk, hogy a forradalom és a forradalmi művészet közötti idill nem sokáig tartott. Tulajdonképpen akkor ért véget, amikor a forradalom. A forradalmi művészet végének dátumai ismerősek lehetnek a szovjet történelmet követők számára. 1929, Sztálin egyeduralmának kiépülése, 1932, a forradalmi művészeti szövetségek felszámolása és egységes művészeti szervezet létrehozása, 1934, a szocialista realizmus mint egyedül engedélyezett stílus meghirdetése, a formalizmus elleni hadjáratok kezdete, majd a harmincas évek végén a sztálini nagy leszámolások korszaka – ennek számtalan művész is áldozatául esett, de legalábbis alkalmazkodásra vagy hallgatásra kényszerült.

A kiállítás második felében ebből a szocialista realizmusból kapunk ízelítőt. A húszas évek realizmusából, azaz a munkásoknak szóló művészetből lényegében eltűnt maga a realitás, idealizált, hamis világot ábrázoltak mint a szocializmus „valóságát” vagy jövőjét. Az európai modernizmus ábrázolási mintái hamar formalista gyanúba keveredtek, ezért a lehető legegyszerűbb formai nyelv alakult ki. Mindenesetre érdekes, hogy a leginkább a 19. századi orosz realizmust mintegy „szocialista köntösben” felélesztő stílus nem volt teljesen esztétikai érték nélküli a Szovjetunióban jó ideig. A monumentális giccs alól néha kilátszik, hogy ezek közül a művészek közül nem egy igazi zseni volt. Elég Alekszandr Dejneka Ebédszünet a Don-medencében című híres, 1935-ben készült képére gondolnunk, vagy az egyre sematikusabbá váló filmművészet képi megoldásaira. A szem és a kéz megőrzött bizonyos reflexeket, amelyeket még a félelem és a terror sem tudott teljesen elnyomni.

A második világháború előestéjén érte el a szocialista realizmus a maga kanonizált formáját. Az életerőt, a vidámságot, az optimizmust, a sugárzó kommunista jövőt reprezentáló monumentális alkotások, a történelmi tablók újjászületése, az építészet minden szocialista mondanivalójának felszámolása a birodalmi stílus jegyében, a művészeti internacionalizmus vége és így tovább. A szomorú történet már minden kelet-európai számára ismerős lehet.

A szovjet forradalom sztálini „megfagyásában” persze távolról sem ez a történet a legtragikusabb, de a nagy szovjet forradalmi művészet végzete is igen sokatmondó história. A forradalomról szól, amely eltékozolta művészeit is. A kiállítás mindenesetre újra visszahelyezi a politikát a húszas évek művészeti forradalmának centrumába, hiszen az anélkül valóban érthetetlen volna.