Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Több, mint nosztalgia – Volt egyszer egy fiatalember, aki harminc éve úgy döntött, hogy tévés lesz

2020. július 13. 12:55 - szerző: Sebes György

„Szégyen ide, szégyen oda, én csak nosztalgiázni tudok.”

Ez a mondat egy akkor még ifjú, de már befutott popzenésztől származik a kilencvenes évek elejéről. Egy olyan kisfilmben hangzik el, amilyenből egy egész sorozat készült annak idején, és az akkor még egyetlen Magyar Televízió Reggel című műsorában volt látható. Az pedig tény, hogy egyáltalán nem volt mit szégyellniük a szereplőknek. Mindannyian nosztalgiáztak, vagy ha úgy jobban tetszik, történeteket idéztek fel az ifjúkorukból. Elmentek életük meghatározó helyszíneire, és ott meséltek az utcákról, terekről, magukról, meg egy-egy korszakról.

A néhány perces etűdöket az alkotójuk most – egy különleges alkalomra – egybefűzte. Így nagyon szép és tanulságos, sokatmondó, jellegzetes háromnegyed órás film kerekedett belőle. Igazán bemutathatná egészében napjainkban bármelyik tévé, érdemes lenne végignézni a szereplők, a helyszínek, meg a történetek miatt is. Nem utolsósorban azért, mert a szerkesztője és riportere – aki egyébként nem látható, nem is hallható egyetlen részben sem –, meg elkészítésének története önmagában is érdekes.

Volt egyszer egy fiatalember, aki – bizonyos hatásokra – úgy döntött, hogy tévés lesz. 1990-ben már – vagy még – Moszkvában járt egyetemre, amikor nekilátott, hogy megvalósítsa az álmát. Tehát a nyári szünetben jelentkezett a Magyar Televízióban, annak is a Híradójánál, hogy tessék őt tanítgatni, meg feladatokat adni neki. Így ismerkedett meg Bánó Andrással, valamint e sorok írójával is, ennek köszönhetően gyakorlatozott a Híradónál, később az akkoriban alakult Egyenleg című hírműsornál. Ami persze nem elégítette ki, ezért kicsit bedolgozott a Reggelbe is, amikor éppen nem egyetemi elfoglaltságai kötötték le a szovjet fővárosban.

Radnai Péter
Fotó: Facebook.com/DJRadnai

Ez a fiatalember nem sokkal később a Magyar Televízió moszkvai tudósítója lett, volt az RTL Klub és a TV2 munkatársa, hosszú évekig a Playboy főszerkesztője, napjainkban pedig az AMC Networks International – Central and Northern Europe kreatív igazgatója. Így aztán nagyon sokan találkozhattak Radnai Péterrel, aki az utóbbi harminc évben kétségkívül nevet szerzett magának a médiában. Ám amikor azok a kis etűdök készültek, még alig ismerhette valaki. Ez azonban egy pillanatig nem zavarta, ráadásul ötletei – akkor is, azóta is – mindig voltak, és addig sosem nyugodott, amíg meg nem valósította őket. 

Ez a sorozat úgy jött létre, hogy teljesen ismeretlenül – mint afféle húszéves, aki biztos benne, hogy előtte nincsenek akadályok, és különben is, övé a jövő – felhívott híres és népszerű embereket. Hogy ő forgatna velük egy kis filmecskét egy olyan helyről, amely a szívükhöz nőtt, vagy valamiért fontos nekik. És ezek az elfoglalt színészek, írók és zenészek mind készséggel álltak rendelkezésére. Szinte hihetetlen, de mégis igaz. Most utólag Radnai azt mondja, ezekkel az etűdökkel alapozta meg a kapcsolati tőkéjét, ismerkedett meg emberekkel. A szereplők pedig talán azért vállalták szívesen a forgatást, mert

a tévé – ráadásul az egyetlen – már akkor is nagyhatalom volt, amely így népszerűsítette is őket.

Ez persze csak utólagos okoskodás. És igazságtalan is, hiszen a megszólalók mindannyian nagyon okosan, szépen, lelkesen és szívhez szólóan beszélnek. Őszinték és hitelesek. A sorozatnak majdnem húsz része volt látható 1991–92-ben a Reggel műsoraiban, közülük tizennégyet fűzött most egybe az alkotó. Mind közül a legszebb és legmegrendítőbb Kállai Ferenc története. A nemzet – immár csak egykori – színésze a Hunyadi téren állva egy 1944-es epizódot idéz fel. Egy nyilas különítmény állította meg őt az utcán késő este. Fenyegető volt a helyzet, de a vezetőjük elengedte őt. Kölcsönösen felismerték ugyanis egymást, régi ismerősök voltak, s erről az egyébként zsidó fiatalemberről később kiderült, beépült a nyilasok közé, így sok embert meg tudott menteni. 

Nem kevésbé érdekes, ahogy Bálint András különböző épületeket mutat be a Városliget környékén. Valamennyit a nagyapja, Bálint Zoltán tervezte és építette, némelyikről a színész nem is tudta, hogy az övé volt. Törőcsik Mari a Blaha Lujza téren a régi Nemzeti Színházat hiányolta, akkor immár a hűlt helyén. Azt mondta, az volt az élete, s persze nem csak az övé, de egy emléktáblán kívül mást nem hagytak ott a múltból. Kézdy György pedig egy Rákóczi úti épületről mesélt, gyerekkora helyszínéről, ahol – a forgatás idején legalábbis – még megvolt az a fa, amely a betonból nőtt ki hirtelen, s több emelet magasságú lett. 

Aztán az írók. Mándy Iván az egykori Tisza Kálmán térre kalauzol, s ezen a néven is emlegeti. Sokat játszottak, fociztak, fejeltek, s egy ottani élményéből született első novellája is. Ha valaki nem tudná, az a tér a forgatás idején a Köztársaság nevet viselte, napjainkban pedig II. János Pál pápa emlékét őrzi. Moldova György viszont Kőbányán nőtt fel. Ahogy áll a Liget – régebben Zalka Máté – tér felett, azt mondja, egykor az egy élhető terület volt, sok zölddel, most pedig (s azóta is) egy betonrengeteg. Bereményi Géza akkor pár éve készült filmje, az Eldorádó eredeti helyszínére vitte el a stábot. Apja is ott, a Teleki téren volt árus, s a helyszínről szóló legendákat igyekezett beleszőni amúgy nagy közönségsikert aratott alkotásába. Megszólalt a sorozatban Jancsó Miklós is, akinek a Visegrádi utcához fűződtek történetei. Egy lebontott, akkor romokban heverő műhely látványa ad alkalmat arra, hogy az elmúlásról elmélkedjen.

Sokkal vidámabb Zalatnay Sarolta, aki egy konflison utazva mutatja be kedvenc területét, a budai Várat. Koncz Zsuzsa csak pár utcával lejjebb, a Batthyány utca környékén nőtt fel. Ugyanott, a Vízivárosban gyerekeskedett Cseh Tamás, s mindannyian beszélnek az ifjúságukról és pályájuk kezdetéről. Akárcsak Bródy János, aki viszont a Bajcsy-Zsilinszky úton, az M3-as metró Arany János utcai megállójánál lévő térről őriz felejthetetlen emlékeket. Megjelent az egykori sorozatban Zorán is, az egyetlen, aki nem szabadtéren mesélt. Ő szintén a Bajcsy-Zsilinszky útra, de egy épületbe vitte a stábot. Az volt a Szerelvényértékesítő Vállalat kultúrterme, ahol egyik első koncertjét adta a Zenit zenekar. De talán napjainkban jobban ismerik későbbi nevéről, hiszen az volt a Metró. Presser Gábor viszont a Klauzál tér környékét mutatja be, s úgy fogalmaz, az jópofa hely volt. Amúgy pedig tőle származik a cikk elején idézett mondat a nosztalgiáról, amelyet – az imént felsoroltak igazolják – bármelyik szereplő elmondhatott volna.

Sztevanovity Zorán, Bródy János, Benkő László a Hajógyári-szigeten, 1981-ben a Szuperkoncert előtt. Ekkor készült az Egy nap rock, Sántha László és Árvay Jolán koncert-dokumentumfilmje
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Természetesen a nosztalgia jegyében állította össze Radnai a különálló etűdökből ezt a filmet, amely, mint említettem, önálló alkotásként napjainkban is megállná a helyét. Egyúttal bizonyságául annak is,

milyen sokat jelent a megfelelő összmunka ebben a szakmában.

Ebben a sorozatban ugyanis mindenképpen szükség volt arra, hogy az ötletgazda és a kiválasztott szereplők egymásra hangolódjanak. Radnai Péter pedig ezzel a korai alkotásával azt is jelezni akarta, hogy – ha úgy tetszik – termékeny talajra hullottak azok a tanítások és gyakorlatozások, amelyeknek köszönhetően egész életében eredményes tudott lenni választott szakmájában. Az összeállítással lényegében köszönetet mondott azoknak az embereknek, akik valamilyen módon segítették őt a pályáján. Nem kevesen voltak ilyenek, és az utóbbi harminc évben – különböző területeken – mindannyian meggyőződhettek róla, hogy nincs mit szégyellniük, érdemes volt támogatniuk ezt a még mindig fiatal embert.