Eldöntöttem, hogy maradok – Végel László, a hontalan patrióta
– Önéletrajzi regényéből, a Temetetlen múltunkból idézek: „Egyik napról a másikra turbópolgárok szállták meg a világot, miután egyetlen csendes európai éjszaka alatt a harcias kommunistákból tiszta lelkű hazafias nacionalisták lettek, akik innentől kötelességtudóan hivatkoznak hűséges és önfeláldozó nemzeti hivatásukra.” A balkáni válság, Jugoszlávia szétesése egyetlen mondatban elbeszélve. Sok magyar menekült el akkori hazájából eredendő hazájába, Magyarországra. Ön miért nem jött?
– Tanúja akartam lenni saját koromnak. Jóban is, rosszban is. Személyesen megfigyelhettem sok jelenséget, amelyek csak most terjednek szerte Európában. A hivatalos magyar nézetekkel ellentétben azt is megtapasztaltam, hogy a kisebbségeknek mindig jobb, ha sokféle nemzetiségű államban élnek. A nemzetállam természeténél fogva kisebbségellenes. A kormány lehet toleráns, hirdetheti a békés együttélés politikáját, de a nemzetállami hétköznapokban dominál a kisebbségellenesség. Hogyan éltem meg Jugoszlávia felbomlását? Kezdődött 1980-ban. Néztem a tévében Tito temetését. Városról városra haladtak a koporsóval, ahol megállt a vonat, a kamerák mindenütt zokogó embereket mutattak. Azt mondtam magamnak, a tévé megint hazudik, és elindultam a munkahelyemre. Az utcán látom, nem hazugság, az emberek valóban sírnak, én pedig egy szál farmerban és kockás ingben vagyok, semmi ünnepélyesség és gyász nincs rajtam. Gondoltam, ennek fele sem tréfa, így nem állíthatok be. Egy kávézóba mentem, ahol az albán tulajdonos is a tévére meredt, úgy kellett szólnom, hogy szolgáljon már ki. Megérezte a hangomon az idegen akcentust – mert hiába vagyok kétnyelvű, a magyar kiejtésem érződik a szerb beszédemen –, és megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok. Amikor megmondtam, a tévére mutatott, és így szólt; na, akkor mindketten ráfáztunk. Így történt, ezt meg is írtam a Bűnhődés című regényemben.
– Dramaturg volt az újvidéki tévében, ahonnan azonnal elbocsátották, már ismert író volt, többféle műhelyben dolgozott, tagja volt a híres európai, avantgárd szellemiségű Új Symposion folyóiratnak, hosszú évek alatt kialakult szakmai kapcsolatok, barátságok vették körül, mégis minden elszakadt?
– Tízévnyi szocialista válságpávatánc után felgyorsultak az események. 1989-ben egy csütörtöki napon fiatal kollégám még européer volt, ám hétfőre nacionalista lett. Vegyes házasságok bomlottak fel egyik napról a másikra. Én is elvesztettem sok barátot. Nem a politikai törés sebzett fel, hanem az, hogy az emberek kiárusították a lelküket, másképpen éreztek, barátkoztak és gondolkodtak.
– Akkor még egyszer felteszem a kérdést: nem gondolt arra, hogy önnek is mennie kell?
Eldöntöttem, hogy maradok. Láttam, hogy azok a magyarok is elköltöznek, akik korábban a kisebbségi hűség szószólói voltak, engem pedig liberálisnak neveztek. Ez a kilencvenes évek elején történt, amikor egész Közép-Európa liberális volt. Rendben van, gondoltam, akkor maradjanak a strázsán a liberálisok. Szerb barátaim és ellenfeleim is azt tanácsolták, hogy menjek. Az egyik korábbi újságíró-kollégám, akivel 1968 miatt jóban voltam, időközben a szerb nacionalista párt szószólója lett. Azt mondta, van befolyása, még teherautót is biztosít, mindent elintéz, csak menjek, mert higgyem el, minden madárnak a saját fészkében van a helye. Nincs ebben semmi rendhagyó. Jóakarattal díszített, borotvaéles, kegyetlen nemzetállami logika.
– Őszinte barátsággal közölte, hogy önnek itt nincs keresnivalója?
– Igen. Számára ez lett volna a logikus. Egyébként egészen 1996-ig viszonylag szabadon lehetett írni. Milošević kezdetben nem szorult az értelmiségiek támogatására, hiszen több mint kétharmados többséget élvezett. 1996-ban a helyhatósági választásokon Milošević pártja elvesztette a fővárost és a nagyobb városokat. Akkor bekeményített; kezdődött a kulturkampf, kezdték betiltani az ellenzéki lapokat, tévéket, rádiókat. Érdekes, hogy a kulturkampfot Aleksandar Vučić, az akkori propagandaminiszter, Szerbia jelenlegi köztársasági elnöke vezette. Felerősödött a pokoli populizmus. Ezt követte a NATO-légitámadás, majd Milošević bukása, amikor lángban állt a Parlament. Nem bántam meg, hogy maradtam. A balkáni pokolban sokat tanultam Európa jövendőbeli kacskaringós útjáról.
– Akkor beszéljünk a jobb időkről, mert hiszen manapság a magyar és a szerb kormány között jó kapcsolat. A szerb sajtóból is eltűntek a magyarellenes hangok. Aranyélet jött?
– A kisebbségi politikusok szerint a vajdasági magyaroknak soha nem volt ilyen jó dolguk. A szerb kormány orosz szívvel EU-útvonalra lépett. Bizarr kísérlet. Kétségtelen, hogy a hivatalos diskurzusból eltűntek a kisebbség elleni uszítások, viszont erősödik a nemzetállami eufória. Az eredendő nacionalizmus a kormányhivatalokból diszkréten az utcára, a hétköznapokba költözött. Beindult a kisebbségi elvándorlás. A vajdasági magyarok nem kívánnak a nemzetállami aranykorban élni. Amíg a titói Jugoszláviában a vajdasági magyarok büszkék voltak magukra, működtethették anyanyelvi kultúrájukat, addig erős volt a kötődés a szülőföldhöz. Ez a helyi identitástudat mára legyengült, ami szerintem végzetes, hiszen a fiatalok lelkiismeret-furdalás nélkül kivándorolnak a fejlett európai uniós országokba. Egész családok olcsón árulják a házukat, termőföldjüket, és távoznak. Szülőfalum utcáiban is fillérekért lehet házakat kapni. A demográfusok szerint tíz-húsz év múlva a vajdasági magyarság már csak folklórelem marad. Megéltem, hogy megszűnt egy politikai rendszer, amelyben nevelkedtem, szétesett az az ország, ahol születtem, a cunamira hasonlító exodus korát éli a kisebbség, amelyhez sorsom kötődött. Hontalan lokálpatrióta lettem, amiből mára jószerével már csak a hontalanság maradt. Ez íróként persze izgalmas állapot, regényeimben, a Balkáni szépségben, a Neoplantában és a Temetetlen múltunkban ez mély nyomokat hagyott, ami nem véletlen, hiszen mindig is a peremen, a határvilágban éltem. Lehet, hogy az európai jövő kísérleti alanya vagyok, ki tudja. Miért ne? Végül is a regényeim a történelem balekjairól szólnak.
