Törzsvendégek a falon
A legrégibb tábla 1897. júliusi keletű. Bizonyos Hoffenreich Zsigmondné, született Löffler Minna, egy fővárosi gyáros neje tetette föl a Szent Lukács uszoda és gyógyfürdő falára: „Hosszú szenvedés után súlyos betegségből ezen források szabadítottak meg.” A mondat ugyan enyhén magyartalan, ám a névből ítélve a hölgy német ajkú lehetett.
Az időben utolsó táblát viszont tökéletes magyarsággal vésette és rakatta a falra két úr, kiknek nevét nemcsak személyiségi jogi okokból, hanem a szöveg többértelműsége miatt sem másolnánk ide, mert ezt írják: „Felfrissülésünk és elszabadulásunk emlékére, 2013.”
Aki sokat jár ide, a Lukiba, még egyedül is képes efféle „elszabadulásra”. Nem tudunk róla, hogy házasságkötési óhajok születtek-e a medence partján, ám semmi sem lehetetlen. Bár a 22 fokos vízhőmérséklet talán elveszi a szerelmes vendég kedvét a hirtelen felindulásból fakadó végső lépésektől.
Ide beszabadulni kell. Thalatta, thalatta! – ősi felkiáltással bevetni magunkat illendően előbb az öltözőbe, majd a kedvünkre való medencék valamelyikébe. Tették ezt jó néhányan híres eleink, kiknek nevét vagy egy éve márványtábla őrzi odabenn egy falfelületen. A szigeti Sportban, a Hajós Alfrédban a vizes világ- és Európa-bajnokok neve sorakozik. Erre a falra szellemi teljesítményekkel lehetett felkerülni.
Külön táblát hatan kaptak a jeles vendégkoszorúból. Például Kodály Zoltán, akinek fecske-úszónadrágjáról legendák forogtak közszájon. Hogy miért? Az illendőség tiltja elmondani. A másik táblás művész, Ottlik Géza világirodalmi rangú regényébe vonta be a Lukácsot: a napozó kőkorlátjánál kezdődik az Iskola a határon, ahonnét kényelmesen lehet bámulni „az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét”. Jelentem, ma mást is, többet is, nem csak hasakat, s Cipi, azaz Ottlik elcsodálkozhatna a fejlődésen vagy a hanyatláson (aszerint, ki miként vélekedik a divatról), és elmormolhatna esetleg egy rövidített katonaiskolai káromkodást. Örkény István is felkerült a falra; ő csak járt ide, ám legjobb tudomásunk szerint egyetlen sort sem kanyarított róla, ha csak az Üres lap című egypercest nem számítjuk, amelynek vakítóan tiszta, azaz üres papírfelületére sok mindent oda lehet képzelni, csak egy kis fantázia kell hozzá. Aztán, többszöri lapozgatás után mégis felbukkan egy egyperces a korai időkből, mármint Örkény pályafutásának előidejéből. A Mit mond a hangszóró? akár a Lukácsban is játszódhatna. Elképzelem, hogy az ötvenes évek zord idejében nemcsak a strandokon, de itt is felszerelhették a néprádió kikapcsolhatatlan szövegeit bömbölő technikai alkalmatosságot.
A mormogás jogával élve itt meg kell állni egy picit. Hiányzik a törzsvendégek faláról Mándy Iván neve, aki viszont nemcsak járt ide, de meg is írta itt szerzett élményeit, nem is egyszer. Balázs névre keresztelte egyik novellában a Lukácsot, aztán a Strandok, uszodák című karcsú kis kötetében (Rakéta Regénytár) megnevezetlenül, de mégis a Lukácsban/Balázsban zajlott históriákat meséli az olvasóknak. A törzsvendégi bolondériákat, a percre pontosan ugyanannyit úszókat, az ismerkedni járókat, a tárgyakat, az önálló életre kelő, magukra hagyott strandpapucsokat. Már nem is tudjuk, hol vagyunk – mint Mándynál annyiszor –: a Balatonon, a Dunánál vagy az Adrián? A cédulákat, a presszóasztaloknál körmölt cetliket szétfújta a szél, nincs olyan szerkesztő, aki logikus sorrendbe rakhatta volna őket. Mégis a Lukácsban vagyunk, szivarozó editor áll nekidőlve a kabinja ajtajának, aki arról nevezetes, hogy elveszített egy Mándy-kéziratot. A veszteség pótolhatatlan, mert ő ugye egy példányban írt. Az eset megtörtént – elkövetője már nem jár ebbe az uszodába, csak elsétál előtte, s leül a parkba, a szelíd macskák közé. Sic transit? Mándy azonban halhatatlan – tábla nélkül is, névsor nélkül is. Nincs ott – mégis ott van, erősebben, mintha aranyozott véset hirdetné a nevét.
Latinovits viszont kapott táblát, hiszen innen indult filmes karrierje: itt ugrott egy szál fecskében, jó vizesen Krencsey Mariann nyakába. Tessék megnézni a Gyalog a mennyországba legelejét: éppen úgy kezdődik, mint az Ottlik-regény, csak nem olyan híres. Kállai Ferenc úszott itt a legtöbbet: ha valaki mérte volna, mennyit, talán Pestről leért volna a Fekete-tengerig is. Ő lett az öltözőfolyosó köszönő embere. Mivel az arcmemóriája nem volt annyira híres, mint színjátszó tehetsége, szinte minden szembejövőnek biccentett, míg a medencétől a zuhanyozó ajtajáig ért. Így aztán mindenki kedvelte, mi több, szerette a falstaffi alkata ellen küzdő teátrumi kiválóságot. Garas Dezső viszont az életéért úszott: a cigarettát letéve, tüdejét edzve rótta a hosszakat, és méltósággal sietett az öltözőbe.
Ma már liften mehetnének a napozóra. Kettő is van belőlük, hogy az Ottlik-utódoknak legyen választásuk, érezhessék „szabadságuk enyhe mámorát”. Csak a terasz üres, megszállott napimádók keresik föl. Senki sem ér rá, mindenki siet, elfelejt lazítani. Vagy nem ér rá, nem tud kijönni, pihenni, regenerálódni, mert végleg megpihent.
Ha emlékeim nem csalnak, a hatok mellett harminc név sorakozik a közös listán. Nőfaló író, még élő egykori úszóbajnok, halálát itt lelő karakterszínész, India egykori elnöke és sokan mások. Látványosan avatták a fali emlékművet, voltak beszédek, meghívott vendégek, jó karban lévő túlélők, a medencében pedig fülig érő szájú, ifjú sellőnek ható, hosszú combú lányok produkálták újmódi sportjukat.
Van még hely a táblán bőven, de ki a csodának lenne kedve fölkerülni oda?
Kelecsényi László
