Történelem a próféták kezében – Komoróczy Géza: A nemzetek jövője a szüntelen változás

2020. február 25. 14:00 - szerző: Buják Attila

„A történetírás a múltra irányul, de a jelenben végzett szellemi tevékenység.” Nem véletlenül kezdjük a fülszövegből lopott idézettel Komoróczy Géza új kötetének bemutatását. A Biblia, a kötet tárgya egy páratlanul gazdag történetírói pálya kezdőpontja. A Biblia ösztönözte a szerzőt hébertanulásra, ez vezetett az ókori Kelet, az ékírás, az asszír szövegek tanulmányozásához, a hebraisztikához, később a judaisztikához. Hogy mindez miképpen illeszkedik a magyar történelmi önszemlélet keretébe, arra magyarázat, hogy a Könyvek Könyve a magyar nyelvet, világlátást a reformáció korától napjainkig megtermékenyítette. A most megjelent válogatás (Történelem a próféták kezében – A Bibliáról. Ab Ovo, 2019) a professzor bibliai tárgyú tanulmányainak, cikkeinek, interjúinak átfogó gyűjteménye.

Ahogy több alkalommal mondta, az ókortudományhoz, az ékírásos szövegekhez a Biblia nyitott önnek utat.

Egy lépéssel ennél is hátrébb kezdeném. Iskoláskoromban Ady versei, történelmi–bibliás páthosza („Keresvén zsidókkal atyafiságunk”) keltették fel bennem a Könyv iránti érdeklődést. Károlyi Gáspár fordításában – mert bár a Bibliát szinte az összes hazai felekezet többször lefordította, magyar nyelven mégiscsak ez „a” Biblia – voltak dőlt betűvel szedett szavak, és egyik nagynéném megkérdezte tőlem, miért vannak ezek így írva. Nem tudtam a választ, de a kérdés (és maga a Könyv) ettől kezdve izgatott. A középiskolában a szünidőket a Debreceni Református Kollégium könyvtárában töltöttem, kezdtem összehasonlítani a különböző kiadásokat, idegen nyelvű fordításokat. A páratlanul gazdag gyűjteményben lehetőségem nyílt arra, hogy ismeretlen nyelveket, titokzatos szövegeket tanulmányozzak. Amikor egyetemre kerültem, már tudtam, hogy az ókori Kelettel akarok foglalkozni. Felvettem Czeglédy Károly héberóráit, majd nem sokkal később átmentem Hahn Istvánhoz, s ő éveken át privatissimumként (csak ketten voltunk az órán) olvasott külön velem Bibliát, rabbinikus irodalmat, az akkortájt fakszimile kiadásban megjelent holt-tengeri tekercseket. Ékírást Dávid Antalnál tanultam, minden hétköznap este, Rákóczi úti lakásán.

Szakrális értelemben a Könyvek Könyve nem érdekelte?

A szöveg volt izgalmas, a szavak, a nyelvtan, az elbeszélés, a költészet, a történelem. A Biblia az ókori Kelet gazdag irodalmának része. Jelentősége abban áll, hogy míg Egyiptom vagy Mezopotámia eredeti írásos emlékeit a 19. században kezdtük megismerni, a Bibliát évezredeken át olvasták, értelmezték. Az európai – és nem mellesleg az arab – kultúra az antik irodalomra és a Bibliára épül. Ami a szakralitást illeti, tudom, hogy vannak, akik a Bibliát, mint mások a Koránt vagy a Védákat, szent iratnak vagy éppen isteni kinyilatkoztatásnak tartják, s tiszteletben tartom meggyőződésüket, de számomra a Biblia irodalom. Ugyanúgy, mint Homérosz Íliásza vagy a Gilgames-eposz. És akármit hiszünk vagy tartunk róla, minden értelmezés előfeltétele, hogy mindenekelőtt mint szöveggel foglalkozzunk vele.

Fotó: Marton Meresz

Annál is inkább, mert a logika szabályai szerint a Könyvben rengeteg „hibát”, egymásnak ellentmondó állítást találunk.

A 18. században a felvilágosodás racionalista kritikájának ez valóban sokat számított. Engem az effajta Biblia-kritika sohasem izgatott. Éppen a párhuzamos elbeszélések, az ellentmondó állítások tárják elénk a szöveg valódi természetét. A mitológiában a világgal, az emberi léttel foglalkozó fontos elbeszéléseknek mindig több változata van, természetes, hogy ezek különböznek, de akár ellentmondanak egymásnak. Különböző történetek a világ keletkezéséről, az ember létrejöttéről, a társadalmi életet szabályozó törvények eredetéről. Az ókori Keleten ezek az elbeszélések mind a hagyomány részei voltak. A Biblia különlegessége, hogy szerkesztői az ellentmondásokat nem akarták elsimítani, éppen ellenkezőleg, az volt számukra az igazsághoz vezető út, hogy egyenrangúként egymás mellé állították őket. Az ókori Kelet irodalmaiban ezek a mitologikus történetek önálló irodalmi alkotásokban maradtak fenn, a Biblia egykori szerkesztői évszázadok alatt egységes szerkezetű könyvben foglalták össze őket. Legalább kétféle történetet olvasunk az ember teremtéséről vagy a tízparancsolatról, háromfélét Saul királyságának létrejöttéről Izraelben. Mindegyik variánst érvényesnek fogadták el. Nekünk nem kiküszöbölni kell az ellentmondásokat, hanem tudomásul venni, hogy ez a mítosz természete.

A Biblia szerepet játszik a magyar történelmi önreflexióban is. A legközvetlenebb bizonyíték maga a Himnusz, a „balsorskoncepció”. Mennyiben különbözik a magyar balsorstudat („...Kit vészek hányának”) a Bibliában megjelenő bűnös, az Úrral kötött szerződést megszegő, idegen isteneknek hódoló néptől?

Erről a témáról jelent meg nemrég, 2017-ben Dávidházi Péter lenyűgözően gazdag munkája („Vagy jőni fog.” Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben), amely tucatnyi bibliai mondás kapcsán bontja ki a hazai történeti gondolkodás elágazásait. A mitologikus történelemszemlélet bináris, kettős tagoltságú, a múlt és jelen szembeállítására épül; a tanító intelem vagy prófécia a jelent és a jövőt állítja szembe egymással. A puszta Földön nem volt növényzet, majd maghozó fű és gyümölcsfa sarjadt ki a földből – hirtelen, egyszerre. Ugyanez a mitologikus képzet, fordított irányban, a fényes múlt és a hitvány jelen. Vagy gyarló jelen és félelmetes jövő – ez az utóbbi a bináris tagoláshoz kapcsolja a társadalmi életből ismert büntetés elvét. Ez nemcsak a Biblia, de általában is a folklorisztikus történelemértelmezés sajátossága. Egy példa az ókori irodalomból: Hésziodosznál az aranykort követő ezüstkor, majd a vaskor.

Van olyan elem is a Bibliában, amely politikai narratívaként átszivárog a mai közgondolkodásba?

A jelenlegi rezsim valamifajta „keresztény kurzust” erőltet. Emellett támogatja a samanista vagy kurultáj jellegű badarságokat. Lelkiismereti és gondolkodási szabadság helyett most ez van műsoron.

Miért érezzük a Károlyi-fordítást nyelvileg héberesnek?

A reformáció biblikussága, nálunk a Károlyi-Biblia (1590) elképesztő intenzitással termékenyítette meg a magyar nyelvet, mint ahogy Luther Bibliája a németet (1534), a King James Version (1604) az angolt. Az irodalmias, szép stílus, nemes kifejezésmód egyik eszköze a biblikus fordulat, és ha a Könyvet idézik, rendszerint a Vizsolyi Bibliához nyúlnak. A gönci prédikátor tudott valamit héberül, fordítása azonban alapvetően három latin szövegre épült, ezek egyikét – ő maga írta – egy „természet szerint való zsidó fiú”, a konvertita (kálvinista) Giovanni (eredetileg: Immanuel) Tremellio készítette (1575–1579). A hebraizmusok latin szűrőn át kerültek a magyar nyelvbe.

Fotó: Marton Meresz

Fontos-e tudni, kivel azonosítsuk a magyar őstörténet Nimród királyát? Kideríthető ez? Vagy nemzedékek emlékei csúsznak itt össze?

Van, akinek fontos, van, akinek nem. A magyar krónikásoknak a név fontos volt. Anonymusnál Magóg, Kézai Simonnál és a Képes Krónikában Ménrót a magyarok őse, mindketten Noé fia Jáfet nemzetségéből, a Bibliából. A Ménrót név a héber Nimród alakváltozata. Az európai nemzetek eredetét a mitologikus őstörténetek a trójai mondakörhöz (Rómában: Aeneas, Romulus) vagy a bibliai őstörténethez kötötték. Ez a leszármazás számított az ősiség bizonyítékának.

Ki volt tulajdonképen a mondai Nimród?

Az eredeti név Tukulti-Ninurta (1243–1207) asszír uralkodó neve. Az élő szájhagyomány rövidíti a hosszú neveket. Az akkád tukultu szó azt jelenti: bizalom. Ninurta-Az-Én-Bizodalmam, mondhatnánk Károlyi stílusában. Az ókori keleti nevek beszélő nevek, de ha több nyelvi szűrőn mennek át, a régi szóalak és értelem eltűnik. A bibliai Nimródban több Tukulti-Ninurta, sőt több asszír király alakja olvadt össze, Nimród, a nagy vadász, íjas harcos, az elnyomó király jelképe.

A fontos szót azért használtam az imént, mert ön említi, hogy a történelmet mi teremtjük. Vonzódásainkból, a múlt hordalékából.

Történelem kétségtelenül „volt”. Ez a volt a múlt legmélyebb jelentése. Ha maradtak csontmaradványok, tárgyi emlékek, írott források, azok csak töredékek, a múlt mint valóság nincs, feltámasztani nem lehet, a politikában aztán végképp nem. Nagy élményem ebből a szempontból Reiner Erika egyik könyve. Dávid Antal tanítványa (ő volt az egyik legelső, én az utolsó), 1944 nyarán részt vett az egyetemisták ellenállási mozgalmában (szerepel Bárány Tamás Apátlan nemzedék című regényében, 1960). A második világháború után a mostoha viszonyok miatt hagyta el Magyarországot. Amerikában nagy elődöktől vette át a Chicago Assyrian Dictionary (26 hatalmas kötet!) szerkesztését. Akkád irodalomtörténetét nem az időrendre építette fel, hanem mint egységes korpuszt tárgyalta, ugyanis a szövegeket változatok és másolatok sorozata tartotta fenn, és ami ránk maradt, abból kell kibontani a történetüket. Egy újasszír agyagtábla szövegéből másfél ezer év irodalmi hagyományát. Története sokszor csak a műfajoknak van, s nem a szövegeknek. Más természetű élményem Antonioni Blow-Up, Nagyítás című filmjének kulcsjelenete, amelyben a fényképész főszereplő egy hatalmas réten messziről megfigyel két emberalakot, filmre veszi őket, majd a képkockák sokszoros nagyítása során olyasmit vesz észre, amit élőben nem látott, de utóbb a helyszínen ezt nem találja meg, és tovább nagyítva a felvétel kockája is értelmezhetetlen pontokra esik szét. Ha a fennmaradt emlékekből próbáljuk a történelmet jelenvalóvá tenni, bizonyos összképhez eljuthatunk, de az eredmény nem más, mint konstrukció. A mi konstrukciónk.

A praktikus szempontok befolyásolnak-e („a történelem az élet tanítómestere”), amikor azt kérdezzük, van-e a történelemnek haszna?

Valójában az élet a történelem – a történetírás! – tanítómestere, mi kérdezünk, mi kutatunk, mi tárjuk fel vagy választjuk meg a forrásokat, amelyekre építünk. A múltból nem tanul sem az egyes ember, sem a politikus, sem pedig a nagyobb közösség. A történetírás a múltra irányul, de a jelenben végzett tevékenység, ismeretlen, idegen világok megismerése.

Identitásképző ereje nincs? Az identitásprobléma ezernyi változatban felbukkan.

Ha egy közösség fenn akar maradni, bizonyos identitáskritériumokhoz ragaszkodnia kell. Ebben a tekintetben el kell különülnie a környező társadalomtól, minden másban azonban azonosulnia vele. A fennmaradáshoz leginkább folyamatos tanulásra és tanításra van szükség. A legkevesebbet a leszármazás számít. A Közel-Keleten nem tudunk megtenni száz kilométert anélkül, hogy ne találnánk egymástól eltérő eredetű, nyelvű, vallású közösségeket. A társadalom létének döntő tényezője, hogy az adott földrajzi vagy politikai keretben, velünk együtt vagy a szomszédságunkban elfogadjuk-e a más közösségeket.

Fotó: Marton Meresz

Mi a legfontosabb szerveződési, kapcsolati forma az ókori Keleten? A törzs?

A törzsi szerveződés letelepült társadalmakban gyorsan territorializálódik. Ez jól követhető a Bibliában: az ókori Izraelben a törzsek viszonylag korán eltűntek, területnevekké váltak már az időszámításunk kezdete előtti első évezred elején, Dávid és Salamon királyságával, ami fennmaradt belőlük, az jelkép, az egység tudata. Ez a legáltalánosabb értelemben vett szolidaritás, összetartozás-tudat azonban tartósnak bizonyult.

Ilyenkor érzi az ember, nemcsak nyelvekről, kultúrákról, hanem évezredekről is szó van. Joggal vetődik fel a kérdés, nyelvek kihalását látva, hogy meddig él egy nemzet. Van-e természetes életciklusa?

A nemzet újkori képződmény, fiktív közösség, s bármilyen jelentősnek látszik is ma, nem örök életű. Nem Isten teremtette, nem öröktől fogva való, nem a vér tartja össze, nem feltétlenül egynyelvű, nem változatlan, s így tudnunk kell, hogy jövője is a szüntelen változás. Gondoljunk Kölcsey versére, a Zrínyi második énekére: „(…) Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; (…) / És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép…” Ezt vágta a magyarok („rút szennye nememnek”) szemébe, a bűn–büntetés dualista theologiájában fogalmazva meg erkölcsi és politikai bírálatát. Kölcsey, mint forrása, a Biblia, a nemzet bűneit rója fel. Nem hízeleg a jelenkornak, nem szépíti a történelmet, nem ad felmentést a múlt alapján, nem hárítja a felelősséget sorsra, végzetre, körülményekre. A történelem a próféták kezében: szembenézés a jelennel. Egyébként azonban nemzethalál nincs. A népek nem pusztulnak el. A történelem populációkban él. Népek keverednek, beolvadnak, szétválnak, idegeneket fogadnak be, nyelvet cserélnek, ez a természetes. Nem véletlen, hogy az anthropológiai vizsgálatok, melyeket manapság végeznek, azt mutatják, hogy Kelet-Közép-Európa különböző népeinek genetikai állományában lényeges különbségek nincsenek, többféle eredetű mind.

Nem akarom politikai csapdákba vinni, de mintha két dologban, a szolidaritásban és tanulásban a mai Magyarország nem lenne túl erős.

A jelenlegi viszonyok között a magyar társadalom magatartását az állam – a politikai elit – magatartása határozza meg. Az a tudatos, bőszült uszítás, amelyet az állami vezetők módszeresen folytatnak, ellentétes a magyar társadalom érdekeivel. Az esetleg létező félelmet, a bizalmatlanságot az idegenekkel szemben a kormányzat előre megfontolt szándékkal szítja. Amikor a Holocaust című könyvem bővített kiadása 2015 őszén megjelent, új előszót írtam hozzá. Az akkor tömegesen érkező menekültek elleni uszításról írtam: Repül a nehéz kő… (Ez is idézet – egy magyar klasszikustól.) Ha indulatokat szítunk a Szíriából, Irákból, Afghánisztánból érkező, háború vagy éhség elől menekülő emberek ellen, ha pellengérre állítjuk azokat, akik szánják és segítenék őket, ha a társadalmat arra idomítjuk, hogy akár egy csettintésre a segítségre szorulók ellen forduljon, a gyűlölködés országa leszünk. A felhalmozódó gyűlöletpotenciál irányítható, bármikor bárki ellen felhasználható; volt rá példa elég.

Mégsem hiszem, hogy a társadalom védtelen. Hogy nincs pozitív példa.

Pozitív példa van. Véleményem szerint – és ezt a mai közhangulat ellenére vállalom, az ismert formula után szabadon, Isten (az ókori keleti istenek) és ember előtt – az emberi tisztesség nagy példáját Angela Merkel adta azzal, hogy az adott pillanatban (2015. augusztus 31.) ki merte mondani: jöjjenek a menekültek, és amikor bírálták, csöndesen megjegyezte: megoldjuk. Wir schaffen das. Eddig ez a 21. század legfontosabb mondata.