Törőcsik Mari: Úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. De röhögök rajta

2018. február 22. 05:45 - szerző: Pungor András

Egy év után hazaengedték a kórházból Törőcsik Marit. A színésznőt velemi házában látogattuk meg. Úgy érzi magát, mint akit megrágtak és kiköptek, de – mint mondta − csak röhög ezen, jól van, sétál, olykor megengedi, hogy eljöjjenek hozzá. Koltai Lajos és Jordán Tamás is szerepajánlattal keresi, de ő még nem döntött. Úgy tervezi, ha megerősödik, ősszel első útja a Nemzeti Színházba vezet majd.

− Sárga rózsát kérek, Törőcsik Marinak lesz, az a kedvence!

– rendel Kárász Robi a virágboltban. Mindenki Robinak hívja, mert aki jobban megismeri, semmi róberteset nem talál benne. Harsánysága csak szerep, magán is röhög, ha kell. A tulaj is mosolyog, megszokta már a tévés műsorvezető stílusát. Törzsvendég itt, a Kálvin téren. Az üzlet tele vevőkkel, Valentin-napra vásárol mindenki, felkapják a fejüket.

− Jól van a művésznő? – kérdezi az eladónő.

− Jobban, hál’ istennek!

Két nagy csokor virággal ülünk a kocsiba. Robi vezet. Pár napja azzal hívott, ha van kedvem, menjek el vele Törőcsik Marihoz. A többszörös Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas 83 éves színésznő egy évig feküdt a szombathelyi kórházban, ott több alkalommal meglátogatta. Három hete hazaengedték, most Velemben, a házában él.

− Utálja, ha művésznőnek hívják. Kérte, Marinak szólítsam. Én persze mindig „művésznőzöm”, ő meg folyton korhol, azt mondja, fenéken billent, ha folytatom

– nevet.

Több éve már, hogy Robi kitalálta a Fogadj örökbe egy macit! akciót. Ismert embereket kér meg arra, hogy ajánljanak fel egy plüssmacit, amit aztán elárvereznek, és a bevételt a fogyatékkal élők megsegítésére fordítják. Elment Törőcsik Marihoz is. Biztos volt benne, hogy visszautasítja. Csetlett-botlott a lakásban, már indult volna, mire Maár Gyula, a színésznő rendező férje arra kérte, ne rohanjon, mesélje el részletesen, mi ez az ötlet. Leültették a XI. kerületi lakás nappalijában, rettenetesen zavarban volt.

− Úgy viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernének – meséli.

Végül Törőcsik Mari adott neki egy szoknyás macit. Makk Károlytól kapta, amikor kórházban feküdt, kabalának hasznos volt. A Deák téri Design Terminálban árverezték el, hatvan másik plüssfigura kíséretében. Ott volt Törőcsik Mari is: „Idefigyeljen, Robikám, engem Cannes-ban sem fényképeztek ennyien, mint itt. Ha tudok magának valamiben segíteni, szóljon!”

Pedig Cannes-ban anno körberajongták, hollywoodi filmsztárok, milliomosok, írók gratuláltak neki. Kétszer is elismerték játékát a filmfesztiválon. Darvas Lilivel a Szerelem című filmben nyújtott alakításáért kaptak dicséretet, a Déryné, hol van? című film főszerepéért pedig a legjobb női alakítás díja lett az övé.

2012-ben Robi kitalálta, hogy létrehozza a Fogadj Örökbe egy Macit Alapítványt. Felkérte Törőcsik Marit, legyen a szervezet alapítója. Tavalyelőtt volt az utolsó maciaukció, amin a színésznő ott tudott lenni, de akkor már nagyon gyenge volt.

− Azt hittem, annyi ereje sem lesz, hogy felmenjen a színpadra, és beszéljen. De ahogy állt a deszkákon, kivirult

– mondja.

Az egykori Vörösmarty mozi, ma Premier KultCafé megváltozott munkaképességű dolgozóinak videóüzenetét visszük Törőcsik Marinak. Tízen dolgoznak ott, autisták, Down-szindrómások, értelmi sérültek, testi fogyatékossággal élők. Nekik a színésznő olyan, mintha a családtagjuk lenne.

Már Velemben járunk. Ismerős vagyok itt. Felettünk a Szent Vid kápolnája bújik elő a domb fái közül. Lezárták az oda vezető utat, havas, nyálkás az aszfalt. Pedig onnan messzire ellátni, Szombathelyen túlra. Szelídgesztenyefákkal vannak tele a kertek. Az alkotóház udvarán kopjafa őrzi a halott vasi népművelők nevét. Ott van apámé is. Errefelé még divat a becsületkassza, a helyiek egy dobozzal együtt kiteszik terményeiket, virágjaikat a ház elé. Senki nem vigyázza a pénzt.

− Nem látok egyetlen dobozt sem! – röhög Robi. Folyton ugrat.

− Mert tél van – legyintek.

A főút melletti kis ház Törőcsik Marié, nyitva a kapu. Amikor Teréz lányuk megszületett, férjével elhatározták, falun nevelik fel. 1973-ban a Balázs Béla Stúdió filmjeit vetítették Kőszegen. Maár Gyula hivatalos volt az eseményre, a felesége elkísérte. Tetszett nekik a környék, kerestek eladó házat. Zsirán megkérdezték egy nőtől, hova érdemes menniük. Velem való maguknak, mondta az idegen. Ahogy közeledtek a faluhoz, már tudták, itt akarnak lakni. Egyetlen ház volt csak eladó. Pont előtte parkoltak le a kocsival. Másnap megvették.

Virágcsokrokkal álcázzuk magunkat. Robi figyelmeztet, nem fáraszthatjuk, csak néhány kérdésbe egyezett bele. A kocsibeálló falát Maár színes falrajzai díszítik. A házajtó mellett egy szék, ha nagy a meleg, a színésznő ott szokott olvasgatni. Törőcsik Mari a szoba mélyén, barna bőrkanapén ül, azonnal korhol minket, és igaza van:

− Micsoda dolog ez, hogy nem telefonálnak! Azt mondták, délben itt lesznek. Most meg egy óra! Már reggel kilenckor felkeltem maguk miatt!

− Pedig nem szokott – bólogat Szendrei Ildikó. A fiatal lány néhány éve ismerkedett meg Törőcsik Marival. Véletlenül. A Cáki úton futott, amikor szembejött vele a színésznő. Megálltak, beszélgettek. Először csak kis dolgokban segített neki, aztán egyre többször volt szüksége rá. Két éve nála lakik.

− Van úgy, hogy délig alszom – mondja Törőcsik Mari. Görcsben van a jobb keze. Tíz évvel ezelőtt a klinikai halál állapotába került, akkor lett ilyen. De nem zavarja, nyilatkozta többször, ezt mérte rá a Jóisten.

− Jaj, művésznő, igaza van, Pesten esett a hó… − mentegetőzik Robi.

− Azért ez mégsem járja, hogy nem hív fel! És ne szólítson művésznőnek! Tedd vízbe a virágokat! – int Ildikónak.

Az asztalon a nagy barát, Pilinszky János könyve. A sarokban a Körhinta cannes-i francia nyelvű plakátja meg a Prima Primissima-díj, egy ló szobra.

− Majd nézzék meg a házat – enged fel később. – Ildikó kinyitja maguknak a kaput, hátul van a hatalmas kertem. Szilvafák vannak ott, meg egy almafa. Meg a diófám, alatta egy pad. Ott jó üldögélni.

− Hogy van? – kérdezem.

− Kijöttem a kórházból. Úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. De röhögök rajta, jól vagyok. Sétálok, néha megengedem, hogy meglátogassanak.

Fotó: Kárász Róbert

Ma fokhagymakrémlevest evett, szeretne sonkás tésztát is, az a kedvence, de nem engedik az orvosok.

− És Pilinszkyt olvas? – mutatok az asztalon heverő könyvre.

− Ő volt életem legnagyobb barátja, meg Fejes Endre író. Drága Bandim iszonyúan rondán beszélt, káromkodott, engem Csöcsörinek szólított. Pilinszky Jánost is válogatott szavakkal illette, ő meg nyugtatta: beszéljük ezt meg szépen. De hiába. Maár Gyulával sokat röhögtünk azon, ahogy ők ketten beszélgettek. Tudtuk, persze, nagyon szeretik egymást.

− Csak maga miatt olvastam el Fejes regényét, a Rozsdatemetőt – mondja Robi.

− Fejes írásai olyanok, mint a görög sorstragédiák – bólogat Törőcsik Mari. – Ezt Pilinszky mondta róluk. Azt is hozzátette, hogy

Bandikám, félek, te csendben fogsz elmenni, pedig a világirodalom egyik legnagyobb prózaírója vagy. És valóban: Fejes halála csak kis hír volt az újságokban.

− Látom, kitüntetett helyen van a Körhinta-filmplakát – mondom.

− Ajándékba kaptam. Még főiskolás voltam, amikor forgattuk. Jó kezdés volt, de utána hosszú-hosszú évekig nem is fogadtak el a színpadon.

− Azért úgy tudom, a Nemzeti Színházban segítették.

− Major Tamás, a Nemzeti akkori igazgatója azt mondta nekem: hallottam, hogy magát Gellért Endre mariskázza. Így volt, hiszen ő tanított engem a főiskolán. Na, Mariska, mondta Major, én szerződtetem magát, mert Gellért azt mondta, ezt a lányt nekem kell felnevelni. Bodrogi volt a férjem, mondtam neki, figyeld meg, Major üvölteni fog velem, mert semmit sem tudok. Elhatároztam, ha ez bekövetkezik, leteszem a szerepet, és azt mondom neki, tessék engem vidékre elengedni. Major felújította a Vízkeresztet, ’56 után nem volt mit játszani. Felmentem a színpadra próbálni, egy idő után Major lehívott. Azt mondta, idefigyeljen, Törőcsik, maga nem tud semmit. Mit csináljak?, kérdeztem vissza. Semmit, válaszolta, egészen kivételes ízlésre vall, ahogy játszik. Maga létezik, csak még nem találta meg a formáit. Mára persze megtaláltam őket.

− Azt mondta korábban, hogy mindig tenyerén hordozta a sors.

− Mindig. Most is azért jöhettem haza a kórházból. Amikor Makk Karcsival túléltünk egy dél-amerikai földrengést, akkor is így éreztem.

− Beálltak az ajtókeretbe?

− Nem tudtuk, hogy azt kell. Kiabáltam, Károlyom, menjünk ki! Makk visszakiabált, Mariskám, nem lehet! Borzasztó volt, nyolc és feles földrengést éltünk át. A magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője nézte az óráját, azt mondta, néhány perc múlva összedől Lima. Tudta, az épületek rengésbiztonsági szempontból már nem bírnak ki sokat. Két perccel az általa jelzett időpont előtt megszűnt a rengés. Isten mindig fogta a kezem. Elkényeztetett a sors, elém tálalta a színpadi álmokat is, nem kellett vágyakozni rájuk.

− Jordán Tamás azt mondta, szeretne egy közös darabot önnel. A hírek szerint Háy Jánost kérték fel a megírására.

− Úgy tudom én is. De majd akkor nyilatkozom róla, ha hivatalosan felkérnek. Még csak beszélgetünk róla.

− Meg Koltai Lajosnak is van egy monodrámája, aminek eljátszására önt kérte fel. Negyvenoldalas a szöveg – szól közbe Robi.

− Mondták, de még nem olvastam el. Tudják, az nagyon fontos, hogy szeretem-e a szöveget. Mert ha nem, akkor nincs kedvem megtanulni.

− Hiányzik a színpad? – kérdezem.

− Embertelenül sokat dolgoztam még hatvanéves koromban is. Egy hónapban harminckétszer álltam színpadra, vasárnaponként kétszer. Emellett két filmet forgattam. Amikor 1970-ben Makk Károly Szerelem című filmjét forgattuk, szinte mindennap vittek kocsival a vidéki forgatási helyszínről Pestre, ahol színházi próbáim meg előadásaim voltak. Hat hétig naponta két órát aludtam. Volt, hogy a kamera mellett elbóbiskoltam, úgy kaptak el, mert eldőltem.

− Vagyis most jó pihenni?

− Nem tudom. Először úgy éreztem, elpusztulok. De megszoktam. Most jól elvagyok.

Jordán Tamás gyakran eljön hozzám. Tudja, ő Szombathelyen színházigazgató. Nemsokára meglátogat Koltai Sutyi is. De a faluban is vannak jó barátaim: Kalauz Balázs meg a felesége, Nórika, meg a szomszéd Margitkám, a boltos Klárika, nagyon sok ember. Járok a Pittyesbe is…

− Hova? – kérdezzük egyszerre.

− A helyi kiskocsma, ahol megiszunk egy Unicumot az egyik helyi öreg barátommal. Művelt ember, sajnos, ő is nagyon öregszik – válaszolja.

Mostanában óvatosan jár ki. Nem szabad megfáznia.

− De idefigyeljen, ahhoz képest, hogy néhány kérdés volt megbeszélve, már fél órája beszélgetünk!

− Leálltam! – teszem fel a kezem.

− Ilyenek ezek az újságírók! – ugrat Robi.

− Maga is sok riportot csinált velem – veti oda neki Törőcsik Mari. − De azért is lettem az alapítvány alapítója, mert láttam, maga nem egy bolond ember.

− Köszönöm szépen, Mari! – mosolyog Robi.

− Innának egy kis Unicumot? – kérdezi Törőcsik.

− Igyunk! – bólintok. Robi vezet, ő most kimarad.

− Ne koccints, mert azt nem szereti – figyelmeztet.

Ildikó hoz két poharat.

− Egészségére! – mondom, és lehúzom. Ő apránként kortyolja az italt.

− Régen én is egy hajtásra megittam. Annak idején Majorral a konyakot szerettük. A szocializmusban cseregazdálkodás folyt. Egy idő után nem lehetett kapni konyakot. Így megkóstoltuk az unicumot. Jó gyomorkeserű.

Fotó: Kárász Róbert

Robi arról beszél, lehet, hogy a Saul fia és Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje után meglesz sorozatban a harmadik magyar Oscar-díj. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje esélyes.

− Nemes Jeles Lászlót annak idején fel is hívtam – meséli Törőcsik Mari. − Gratuláltam neki. Mondtam, ha Maár Gyula élne, ő hívta volna fel elsőként. Azt válaszolta, jól ismerte Maárt. Korábban asszisztensként dolgozott mellette.

− Mari, maga Mészáros Márta filmjét, az Aurora Borealis – Északi fény címűt forgatta utoljára, ugye? – kérdez Robi.

− Azt. De nem láttam még. Ritkán látom a filmjeimet.

− Márta ígéri, hogy hamarosan elhozza – szól közbe Ildikó.

Törőcsik Mari mesél még a szerelmeiről, hogy első férje tévedés volt, egy nap után elváltak. Bodrogi Gyulával kilenc évig élt együtt. De a nagy szerelem Maár Gyula volt, negyvenegy évig voltak házasok.

Robi lejátssza neki a fogyatékossággal élők üzenetét, nagyon hiányzik nekünk, mondják a videón Gyurciék, Istvánék. Jobbulást kívánnak.

Törőcsik Mari vissza akar üzenni. Fáradtsága a múlté, felvillanyozza az elé tett kamera.

− Idefigyeljenek! Ha csak egy kicsi részem van benne, hogy önöknek munkalehetőséget és örömet szereztünk, hálás leszek az Istennek!

Szabadkozik, ő nem tett sokat, aztán arról beszél, szívesen menne Pestre, inna velük egy feketét.

− És mikor jön el hozzánk? − kérdezi Robi.

Törőcsik Mari felnevet, belenéz a kamerába:

− Masszív csaj vagyok. Remélem, hogy ősszel mehetek. Az első utam a Nemzeti Színházba vezet majd, a második pedig önökhöz. De előtte odatelefonálok, hogy készítsék el a feketém!

Feltápászkodunk.

− Indulunk, nem akarunk zavarni – mondom.

− Ha zavarnának, kidobnám magukat – mosolyog.

Ildikó még megmutatja nekem a kertet, a régi kis medencét, amiben a gyerekek fürödtek nyáron, meg a gyümölcsöst, a kedvenc diófát a paddal. Amikor visszamegyünk, hallom, ahogy a szobából Törőcsik Mari kikiált Ildikónak:

− Most már tényleg dobd ki őket!