Találkozás egy rendkívüli asszonnyal, aki tolószékből szülte meg a kisfiát

Hajdanvolt televíziós műsorom, a Civil kurázsi különkiadásában ismerhették meg a nézők Sebők Irént, aki jóval túl a harmincon már nagyon szeretett volna egy kisbabát. Ismerősei megdöbbentek. Hogyan hordja ki? Férj nélkül, család híján hogy neveli fel tolószékben, egyedül? És a legnagyobb kétely: egészséges lesz-e a baba? Vagy ő is az örökletes, ritka genetikai rendellenességgel jön a világra? Barátnőjén kívül mindenki, még az orvosai is csak lebeszélni akarták róla. Irén ugyanis sohasem tudott járni, a lábai nem fejlődtek ki rendesen.

Az akaraterő diadala

Gyermekkorában egy kis alföldi településen, Tápiószelén kerekes székről még csak nem is álmodhatott. A házukat felnőtt koráig nem hagyhatta el. Amikor az idő engedte, szülei reggel kitették egy fa alá, aztán bevitték. A világot csupán a kertjük és az álmai jelentették a kislány számára. De ő többre vágyott. Tanulni akart, képezni, hasznossá tenni magát.

21 évesen döntő lépésre szánta el magát. Otthagyta szülőfaluját, a fővárosba jött, ahol a Marczibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetébe került. Itt találkozott egy hasonszőrű lánnyal, Kalmár Zsuzsával, akivel egy életre szóló barátságot kötött.

Sikeresen leérettségizett, dolgozni kezdett. Diszpécser lett a Főtaxinál. Olyan közösségbe került, ahol egészséges emberek vették körül, nem sajnálkoztak, de annál többet segítettek neki. Azzal, hogy maguk közé fogadták, ugyanazt várták el tőle, mint a többiektől, magukkal azonos értékűnek tekintették. (Azóta nem talált ilyen munkahelyet.) Első nagy vágya tehát sikerült. Aztán szemben mindenkivel megszülte a kisfiát, akiről már fogantatása előtt tudta, hogy egyedül neveli majd fel.

Amikor megismerkedtünk, a hetedik kerületi Dohány utca egy földszintes picike lakásában éltek. Kristóf nyolc hónapos volt. Eleven, egészségtől kicsattanó csecsemő, akinek pufók arcocskájáról ritkán tűnt el a pajkos mosoly. Gyöngyöző kacagására máig emlékszem. A filmforgatásra ministábbal érkeztem. Kálmán János rendezőn és Sárközi András operatőrön, no meg a szokásos felszereléseken kívül már jómagam is csak oldalogva fértem be a kis garzonba. Irén tolókocsija uralta a teret, amivel még egyedül is nehezen tudott közlekedni a szűkös élettérben. Mindennek dacára forgott a kamera, ám a nélkülözhetetlen, nagy teljesítményű lámpákkal meggyűlt a bajunk. Nagy kerékkötők voltak, néhány életveszélyes dőlésnél az utolsó percben sikerült elkapni őket.

De Irént nem lehetett kihozni a béketűrésből. Tette a szokásos dolgát, készítette a vacsorát Kristófnak, etette, majd megfürdette a kis legényt. Akkor láttuk csak, mennyire megérezte ez a pöttöm emberke édesanyja kiszolgáltatott helyzetét. Megrendítő pillanat volt. Irén úgy beszélt hozzá, mint egy felnőtthöz, pici kora óta. Amikor a kicsi kipancsolta magát, így szólt: – Kristóf, segíts! Fogd meg anya kezét jó erősen, és állj fel. Tudod, különben nem tudlak kivenni a kádból. A kisfiú ránézett, felállt, de elvétette a mozdulatot, és visszacsúszott a kádba. Félig elmerült a fürdőhabban. Irén felnevetett: – Látod, ha nem erősen fogsz, ez lesz belőle. Két lábbal próbálkozz, eggyel nem megy. Most pont olyan vagy, mint a Mikulás. Hab a fejeden, még szakállad is nőtt... És Kristóf nekigyürkőzött újra, végre sikerült. Irén szakszerű mozdulatokkal kiemelte, megtörölte, bepelenkázta, és lefektette aludni.

Tolószékkel Olaszországba

A hajdani filmben (1974) aztán sok mindenről mesélt. Hogyan él egy mozgássérült az egészségesek világában? Hogyan tud közlekedni, amikor még egy telefonfülkébe sem tud bejutni a kerekes székével? Miért nem mernek az emberek az utcán a szemébe nézni? De óriási élményéről is, hogy végre eljutott álmai országába, Itáliába.

– Én nem úgy utazom, hogy megtervezem, befizetek egy társasútra, hanem megyek a saját fejem után. Még 1982-ben megszereztem a jogosítványt, a speciális Trabantommal eljutok mindenfelé.

– Ugye nem akarod azt mondani, hogy egyedül vágtál neki egy hosszabb külföldi utazásnak?

– Miért ne?

– Tényleg semmi gondod nem adódott az egész út alatt?

– Nem. Ott nem kell félni, ha lerobbansz az úton, mert megállnak és segítenek. Itthon télen, terhesen többször lerobbant a kocsim, de hiába integettem. Órák alatt szinte odafagytam az autómhoz, mire a Sárga Angyal kiért. Ott nem volt akadály, egyedül le tudtam menni minden nap a tengerhez fürödni. Itt tavaly még a strandra sem jutottam el. Itthon a szomszéd gyógyszertárba sem tudok bemenni, mert öt lépcső vezet az ajtajához. Kénytelen vagyok a négyszer olyan távolságra lévő másikhoz menni, mert csak ott van feljáró.

– Mi volt a legnagyobb élményed Olaszországban?

– Az emberek. Hogy felnézek rájuk, és ők visszanéznek. Itthon sosem néznek a szemembe. Csak a lábamat vizslatják, hogy miért ilyen kicsi és görbe. Ott rámosolygok valakire, visszamosolyog. Itt bemegyek egy üzletbe, a fejemre teszik a kosarat, mert lejjebb vagyok, azt hiszik, én vagyok a polc... Az emberek és a hivatalok közönye miatt nehéz itthon élni. Ha nem így lenne, észre se venném, hogy én nem vagyok olyan, mint ők, az egészségesek.

Most, húsz év múltán Sebők Irént és Kalmár Zsuzsát egy magas, deli fiatalember kísérte a stúdióba. Kristóf az, a maga 180 centijével és anyjához hasonlatos Itália-imádatával. Most is Olaszországban kéne lennie, csak a felvétel miatt kért néhány plusznapot a cirkusztól, ahol dolgozik. Tigriseket gondoz, és az álmairól mesél. Tüzes zsonglőr szeretne lenni, rengeteget gyakorol, és ha szerencséje lesz, bejárja majd a világot. Ahogy elnézem, nem csak édesanyja vonásait örökölte. A legfontosabbat, azt a hihetetlen akaraterőt és kitartást, ahogyan édesanyja minden segítség nélkül emberré nevelte őt a tolószékéből...