Tájkép Gombár Csaba előtt

2019. szeptember 10. 06:55 - szerző: Szénási Sándor

Szeptember 10-én tölti be életének 80. évét Gombár Csaba politológus-szociológus, a Magyar Rádió egykori elnöke. Barátai, tisztelői ebből az alkalomból emlékkönyvet készítettek. Az alábbiakban e kötetből teszünk közzé egy részletet.

A Magyar Rádió 1990 előtt az a hely volt, amelyet minden világok legjobbikának túlozhatunk el, még ha ebbe a nagyotmondásba beleborzongunk is. Tehát sietünk hozzátenni, hogy erről csak részben tehetett az a liberális, sok tehetséget kinevelő ethosz, amely sokat köszönhetett Hárs István elnöknek, de annak is, hogy a Magyar Rádió (MR) rádió volt, és nem televízió. A rádió is fontos volt persze, a pártzsargonban a nyilvánosság első vonalát jelentette, de mégsem volt tévé, márpedig a Kádár-rendszer végén már nálunk is a kép, a film dominálta a kommunikációs teret. Tehát az MR kissé szélárnyékban volt. Másrészt rengeteg ember dolgozott ott, én háromezres létszámról is hallottam, így mindenkinek jutott a saját szájíze szerinti társaság. És voltak terek. Óriási udvarok, a Pagodának nevezett nagy büfé, a két palotában kialakított és azokat eléggé meggyalázó rengeteg szoba, az új épület, amelynek utcafrontja elé Ráday Mihály mentette át az egykori lovarda aranyrácsát.

A lényeg azonban az volt persze, hogy a világ Gorbacsov hatalomra kerülése után kezdett megváltozni, és ezt az új valóságot a már említett körülmények szeretettel ölelték magukhoz. A nem szakmai, vagyis politikai vezetők természetesen nem voltak ennyire befogadók: a pártközpontból küldött, amúgy értelmiségi alelnök tonnaszámra gyűjtötte ki a műsorokból a veszedelmes mondatokat, hogy azokat kissé szomorúan – „azért ez nem túlzás, elvtársak?” – a bűnösök fejére olvassa. A másik, a ritkább fajta, mondjuk a politikai adások szerkesztőségvezetője úgy döntött, hogy keresztbefekszik a történelemnek, megpróbált nem tűrni, csak tiltani vagy támogatni, de a teljesen elpimaszodott újságírók előtt végül maga az új elnök, a budapesti pártbizottság korábbi első titkára tette őt helyre. A véleményirányítónak tűnő kollégákat gyorsan kinevezte főmunkatársnak, a balos elhajlónak csak egy megvető pillantás jutott. Ez teljesen hülye, üzente tekintete az egykori párttársnak. Ő a harmadik mintát, az alkalmazkodást választotta, az nálunk mindig beválik.

Gombár Csaba (1990)

A rádiósok a két rendszer határán, ahol már megszűnt a régi kontroll, és még nem jött el az új, a totális szabadság illékony mámorában éltek, és elhitték, hogy nekik mindent szabad. Amikor Pozsgay Imre – már államminiszterként – obskúrus jobboldali pártcsírák embereiből összeállított egy, a médiára telepítendő kuratóriumot, egy rádiós delegáció elment hozzá azzal, hogy ha azonnal nem számolja fel a testületet, sztrájk lesz. Én is ott voltam, és utólag is meg tudom erősíteni: ez a kijelentésem színtiszta blöff volt. De olyan idők jártak, hogy Pozsgay ezt elhitte, kicsit morcoskodott még, de másnap a főnöke, Németh Miklós miniszterelnök feloszlatta a társulatot, így megakadályozta, hogy a jobboldalinak újsütetű államminiszter politikai haverjainak adja át a médiát.

Ilyen vagy ehhez hasonló kormányfő soha többé nem találtatott a politikai mezőkön.

A rádiós életre amúgy is az volt a jellemző, hogy az itt dolgozó egyed a munkahelyét egyben társadalmi térnek, a social life helyszínének tekintette, ahova akkor is be lehet, sőt be kell járni, ha az embernek épp nincs semmi dolga. A Pagoda folyton tömve volt munkatársakkal és színészekkel, témákat ajánlgató futóbolondokkal és világmegváltókkal, meg értelmiségiekkel, akik akkor még pénzért jöttek a műsorokban szerepelni, és aki sokat jött, annak a megélhetésében a média jelentős szerepet játszott. Ezt a nyüzsgést a rendszerváltás előtti boldog állapotok megtízszerezték.

Néhány arc villan most fel előttem. Sinkovits Imréé, aki ott ül a Pagoda telefonja előtt, és szervezi a cserkészet újjászületését. A mániája lett ez, gyakran cserkészmódra is köszönt. Őze Lajos, aki a bélelt kávét itta magányosan. A bélelt kávé rádiós találmány volt, alkoholt már jó ideje nem árultak itt hajdani részegeskedések fennforgása okán, de a kávén nem látszott, hogy menet közben vodkával dúsult. Konrád György, aki sok év után először jöhetett be műsorba. E sorok íróját a főnöke, Zeley László kiküldte egy washingtoni workshopra az Amerika Hangja székházába, de persze az idő zöme a magyar adást készítő disszidensek körében telt, akikkel gyorsan megszületett a megállapodás, hogy csinálunk egy „rádióhidat” az Amerika Hangja és a Kossuth rádió között. Felhívtam Zeleyt, aki a témát illetően – „csak kulturális ügyekről lesz szó, Hárs elvtárs!” – némiképp félrevezette a vezetést, konkrétan ugyanis ’56-ról beszélt mindenki, Konrád is. Botrány, cenzúrázott mondatok, de a műsornak Zeley már ügyesen reklámot csapott, még a Népszabadságban is, a műsort tehát le kellett adni.

Ez 1988 májusában történt, amikor a pártkonferencián Kádár Jánost leváltották.

Felvillan Fejtő Ferenc arca is, későbbről, amikor már felállt az Antall-kormány, és egy államtitkára eljött a hollandiai Szepsi Csombor Körbe. Itt Győrffy Miklós és e sorok írója készített interjúkat a nyugati magyar értelmiséggel, Czigány Lóránttal, Siklós Istvánnal – ők a londoni Mikes Kelemen Kört képviselték –, Kende Péterrel, Méray Tiborral, Gosztonyi Péterrel, Faludy Györggyel és persze Fejtővel, aki a reggelinél puszta kézzel tépte szét a szalámikarikákat, és az MDF-es küldött titkárnőjéről ábrándozott. De az emlék amúgy is feledhetetlen. Győrffy Miklós és e sorok írója az elnök, Hárs elvtárs rendőrkék szolgálati Ladáján abszolválta az utat, az ablaktörlő gyorsan elromlott, Győrffy egy alumínium egyforintost dugott be valahová, amitől a törlő életre kelt, majd mégse. Innentől a kocsiból egy méterre sem láttunk, zuhogó esőben próbáltuk megúszni az úton vonuló amerikai katonai konvojokat.

Eddig a dolog szebbik része.

A tájképen, amelyen még nincs rajta Gombár Csaba, a nyolcvanas évek végén már komoly szakadások vannak. E sorok írója a rádióhoz kerülve éveken keresztül süket komondorként közlekedett a szűk, linóleummal takarosan fedett folyosókon, holott a légkör tele volt régi összecsapások keserű hangjaival, szóbeszédekkel megigazult sztálinistákról, népi újságíró káderekről, akiket ifjú urbánusok a hatvanas években kezdtek háttérbe szorítani, sofőrből lett középvezetőről, aki sokallta a zsidók számát a krónika rovatban, a kulturális műsorok sztárriporteréről, aki egykor állítólag nyilasbarát volt, feljelentésekről, arról például, amely az elnöknek íródott, és sérelmezte egy kolléga azon állítását, amely szerint az egyik állami vezető elvtárs értelmi színvonalához képest az ő nemi szerve egyetemi tanár.

De ez mind-mind a mélyben volt, a Kádár-kor hamuja alatt. E sorok írója egyedül a hírszerkesztőség kissé már roncsderbis Sztálin Ladyjén ámult el, aki az SZKP kongresszusaira mindig ünnepi ruhába öltözött, és arcán a korcs hazai jelennel szemben érzett mély megvetéssel, agresszíven végigsétált a hírszobákat a telexhelyiségen át a külpolitikai rovattal összekötő húsz méteren. Ez csak az övé volt, ez a húszméternyi időbuborék. Enyhe kölni- és vodkaszagot árasztott.

Gombár Csaba

Volt tehát minek szakadnia. Amikorra Gombár Csaba megjött, már nyíltan, bevallottan több rádió volt, érzelmi, családi vagy éppen egzisztenciális alapon, de persze legfőképpen az örök alkalmazkodás hibátlan mechanizmusa működött.

Volt, akit látszólag egy sérelem fordított át a másik politikai oldalra, de ilyen persze nincs, az emberek alapvetően nem változnak. A joggal hírt és népszerűséget szerző Vasárnapi Újság elkötelezett katolikus és csurkista szerkesztője korábban az MSZMP-t védte kivont karddal, és ebben semmiféle ellentmondás nincs: ő mindig felsőbb ént akart magának. Az ő műsorába járt Csurka és az MDF-elit, a negyedik emeletre. A 168 Óra és a Gondolat–jel fészkeit a Második Emeletnek hívták, nyilván, hiszen a szerkesztőségek tényleg ott voltak, de a jobboldali kollégák szóhasználatában ez inkább a liberális maffia eufemisztikus megnevezése volt: a rádió jelentős műsorait birtokló véleményuralmista bandáé. A keresztapa Mester Ákos volt ott, aztán Győrffy Miklós, Rangos Katalin, Szente László, Ráday Eszter, Mélykuti Ilona, Váradi Júlia, Farkas Zoltán, Nej György, Tarnói Gizella és a többiek, és rengeteg fiatal, akik jöttek-mentek, de mindig voltak: Szikra Zsuzsa, Hadas Kriszta, Frei Tamás, Bocskai Zsolt, Szörényi Péter. A liberalizmus határozottan szexi volt, bár utólag okosan tudjuk, az alkony már közeledett.

Ezeken a helyeken, ezekben az állapotokban találgatták, kinek az embere lesz Gombár. A jobboldalon akadt, aki arra hivatkozott, hogy régi ismerőse, a londoni Czigány Lóránt népfinek nevezte őt, tehát dacára annak, hogy az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében dolgozott, a lelke mélyén rendes, komoly népnemzeti ember. De sokan kétellették. A második emeleten tudták, hogy mindig a reformistákhoz tartozott, a jogállam híve, a szakmájában úttörő, tehát rendes, komoly magyar liberális.

Aztán jött – és nem lett senkié. Népnemzetinek semmiképp sem bizonyult, liberálisnak nagyon is, de leginkább a józan ész szabadon gondolkodó rabja maradt. Belépett a tájképbe 1990-ben, aztán három év múlva kilépett belőle, és többé vissza sem nézett.

Még sokáig kell élnie, az ő ideje még nem jött el.