Szoborsorsok Benczúrfalván

Mikszáth Kálmán annyit mesélt a palóc táj szépségéről az idősödő festőnek, hogy Benczúr mester megfogadta a tanácsát: vásárolt az ajánlott faluban egy kisebb kúriát. Ettől kezdve hanyagolta a divatos osztrák fürdőhelyeket, életének utolsó tíz évében Dolányban rendezte be műtermét. Itt született többek között A diadalmas Mátyás és a Mátyás fogadja a pápa követeit című festménye. Később a nógrádi földön talált rá az örök álom is. Pár évvel halála után az ő tiszteletére keresztelték át a falut Benczúrfalvának. Síremlékét a helyi temetőben sokan felkeresik, a domborművet Stróbl Alajos készítette.

Szemerkél az eső, nedves bokrok, égbe nyúló fák rejtik a Benczúr-kastélyt. Aztán felfedezünk egy kaput, hosszan csengetünk.

A kertből Marika néni siet elénk, majd megjelenik a szálfa termetű férj, ifjabb Szabó István, a nyolcvannyolc éves szobrászművész. Idősebb Szabó István halála óta ugyanis a fiú alkot a Benczúr-féle műteremben.

– Apám 1955-ben kapott lehetőséget arra, hogy ide költözhessen – meséli István. – A Benczúr lányok, Elza és Ida már korábban elhagyták a birtokot. Dolányi Benczúr Ida különösen szép csendéleteket festett, Elza néni kerámiázott. Ők a falura bízták a kastély kulcsát, de a berendezést a háború után széthordták, a házat kifosztották. Egy darabig a falubeli evangélikusok imádkoztak a műteremben, imaháznak használták, mivel templomuk nem volt. Aztán egy-kettőre betöltötték a teret apám faragványai, súlyos bányászszobrai, gipszmintái.

Idősebb Szabó István is volt valamikor gyerek. Apja a Solymosy bárók uradalmi cselédje volt, a kendergáti tanyán gyártotta a kerekeket, bognármesterként ismerték. A hat elemi után a mezítlábas fiú is a műhelyben szorgoskodott, később elvette a vasutas lányát, tekintélyes iparos lett, két segédet is felfogadott. Jól ment a szekér, de a cselédfiú keze nyugtalan volt. Folyton faragott valamit. Dúsan csipkézett díszdobozok, élethű palóc figurák kerültek ki a keze alól. Aztán ott volt az ipartestület vigalmi gárdája. Szabó István nagybőgősként játszott a bandában, egész lakodalmakat végigmuzsikáltak. István a kottát nem ismerte, de még a cimbalomba is beleszeretett. Megvette a falu cigányától a hangszerét, lekapta róla a pácolt faborítást, és új ruhát faragott rá. A cimbalommal aztán egész éjjel zenélt. Híre volt még a tölcséres hegedűjének. Gramofontölcsért szerelt a hangszerre, így a harmadik faluban is hallották a mulatós dallamokat.

Aztán a harmincas évek elején megjelent Salgótarjánban az emigrációból visszatért Bóna Kovács Károly szobrászművész. Az ő fülébe is eljutott, hogy ez a Szabó milyen tehetséges faragó. Kellett neki az ügyes mesterember, épp műtermet nyitott. A csodakezű bognár nem habozott sokáig: feladta a műhelyét, hagyta a kendergáti tanyát, és éjjel-nappal a szobrásznál segédkezett.

– Apám három évig dolgozott ingyen a Párizsból hazatért Bóna Kovácsnak. Megtanulta pontozógéppel áttenni a formát, kivitelezte a gipszmintáit. Nekünk azonban nem volt kenyér az asztalon. Anyám varrónőként vállalt munkát, ő tartotta szegény a családot: az apámat, a nővéremet és engem.
Idősebb Szabó aztán önálló művész lett, Jenő báró kis műhelyt adott neki a terenyei kastélyban. Még a Horthy-időkben vált uradalmi cselédből igazi szobrásszá, akit a Műcsarnokban is kiállítottak. A harmincas években a kisterenyei hősi emlékművet már tőle rendelték. A fél falu szedte az agyagot a készülő szoborhoz, az avatáson jelen volt Széll József belügyminiszter is.

– Gyerekként mindig apám mellett segédkeztem, ha nem a rongylabdát rúgtam, akkor gipszet öntöttem, vagy a magam kedvére faragtam. A Felvidék visszacsatolásakor az egész család Losoncra költözött, mert apámat művészeti vezetőnek kérték fel az ott létrehozott palóc foglalkoztató üzemben, ahol a nógrádi asszonyok fontak, szőtték a szőnyeget, kerámiáztak, festettek, de még szobrászkodtak is. Itt megfordult Elza és Ida néni is, kedves ragaszkodás alakult ki apám és a Benczúr hölgyek között. Ahogy aztán a front elért minket, visszakerültünk Terenyére. Az ötvenes években az állam megvette apám faragott munkáinak a felét, főleg a palóc élettel, paraszti sorssal kapcsolatos darabokat. Ezek most a salgótarjáni múzeumban láthatók. Ebből a pénzből építette apám ezt a házat a Benczúr-műterem mellett, amelyben most is lakunk. A kastélyba pedig beköltözött a téeszvezetőség.
Ifjabb Szabó Istvánt negyvenhétben Pátzay Pál vette fel a Képzőművészeti Főiskolára, és tagja lett a Dési Huber népi kollégiumnak is. Csernus Tibor festővel járt egy évfolyamra, és itt ismerte meg feleségét, Magyar Mária szobrásznövendéket, akivel azóta is együtt élnek, alkotnak. A hosszú nyarakon azonban továbbra is apjának segített, ilyenkor félretette a saját álmait.

Teszünk egy sétát a kertben, kutatjuk a régmúlt nyomait. Az ódon műterem előtt korhadt tetem fekszik, moha lepi az oldalát. Kiderül: Lenin teste pihen a fűben, csak a fejét vágta le valaki. A világ legnagyobb fából faragott Lenin-szobrát idősebb Szabó készítette a hatvanas években a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusára. Az ötméteres tölgyfába öltözött Vlagyimir Iljics azonban nem igazán illett a hivatalos szoborpantheonba. Kiállították ugyan a Műcsarnokban, de a sajtó hallgatott róla, és végül itt végezte Benczúrfalván. Évtizedekig őrizte a kertet, aztán a rendszerváltás után le akarták dönteni. Utoljára kínai üzletemberek érdeklődtek iránta, Sanghajba vitték volna kiállításra. Az elszállítás azonban nehézségekbe ütközött, így elálltak a vásárlástól.

– Lefedtem kátránypapírral, hogy ne zavarjon senkit, a fejét pedig, hogy ne repedjen tovább, bevittem a műterembe.
A kert közepén most Szent Imre magasodik: ifjabb Szabó talált egy szép bazaltkövet, ez a legfrissebb mű, amin épp dolgozik. A kedvünkért fürgén lehúzza a szobor fejéről a zacskót, elállt az eső, hadd kapjon egy kis levegőt.

A kőből faragott virágtartó még a kastély dísze volt, mögötte rohanó partizán, várja a harc, fogy az idő. A fenyőket a Kossuth-díjas idősebb Szabó, a vén tiszafákat Benczúr mester telepítette.

Átlépjük a csigákat, félrehajtjuk a bozótot, és máris a kastély lakrészéhez érkezünk. Ide a családon kívül csak a belső cselédség léphetett be, később meg a téeszelnök. Később összevont iskola működött a falak közt, ma pedig csak rom és múzeumi raktár, melyet beborít a gaz. Az ajtók zárva, az ablakok töröttek. Az ősfák gyökerei vádlón merednek a földből.

De lépjünk most már a híres műterembe.

Az előtérben II. Rákóczi Ferenc és egy lipták bányász fogad minket. A fejedelemnél díszes kard, a vájár lámpát, csákányt villant a kezében. Biccentünk a méretes legényeknek, majd beljebb merészkedünk. A terem közepén a Madách házaspár, nem messze tőlük fából faragott úttörők, szemben Mária a kisdeddel, na meg az angyalok. Ady álmodozón néz, Mikszáth keresztbe veti a lábát, fején pörge kalap, lazán könyököl a palóc padon, kövér ujjai közt szivarvég. A sarokban álló nyúlánk lány még főiskolai modell, meztelen szépsége örök, nem zavarja a sok férfiszem. A matyó menyecske gömbölyű, Petőfi kicsit gondterhelt. Dózsa György lángok közt, Jézus a kereszten, Lenin feje pedig a földön. Még így is fegyelmezett, úgy érzem, figyel minket.

– Borzasztó a por és a felfordulás, a műterem velem együtt megöregedett. Ezek a darabok egyrészt apám munkái, ő főleg fával dolgozott, a többségük pedig az én köztéri szobraim, templomi figuráim gipszmintái. Váci Miska a szobatársam volt, együtt voltunk népi kollégisták, sokáig hittük, hogy megforgatjuk a világot. Halála után készítettem róla az itt látható szobrot, az eredeti Nyíregyházán áll.

A szomszéd helyiségben a falon sorakoznak a szerszámok, köztük véső, fűrész, kalapács. Előkerül Benczúr Gyula karosszéke is. A sarokból Bartók néz ránk szigorúan, a polcon Solymosy báró kedvenc versenylova.

Felkapaszkodunk a padlásra, itt állnak összerendezve idősebb Szabó dúsan faragott művei. Megcsodáljuk a cifra cimbalmot, körötte palóc lakodalmas, a hordón szüreti sokadalom. A szénbányászok feszülnek, a lányokon pörög a szoknya, Jézus járja a kálváriát. Megannyi fából faragott kincs.

A művészházaspár aggódik: mi lesz a művekkel és a sok-sok palóc régiséggel, ha ők nem lesznek? Lehetne itt egy művészeti zarándokhely, ha felújítanák a kastélyt, vagy a terenyei kúriában rendezhetnének be egy múzeumot, ahol a fiatalok munkái is megjelenhetnének. Ők már fáradnak, az értékmentők pedig késnek.

Marika néni teát és süteményt tesz az asztalra, István pedig leveszi a nedves rongyokat Esterházy János, Majláth püspök és Rákóczi fejéről. A portrékat a királyhelmeci polgármester rendelte, meg aztán ő sem tud tétlenül ülni, hiába közeleg a kilencven.

Várják a lelkek, akiket formálni kell.