Szív Ernő: Az ellenszenves

2021. január 12. 07:06 - szerző: Szív Ernő

Ez az eset még tavaly történt, igaz, nem sokkal karácsony előtt. Spriccentett az injekció a rendelőkben, jártak a páciensek, óriás lepkék módjára szálldostak a receptek. Reggel volt, savanyú és kelletlen – miért romlik meg az éjszaka az emberi szájban? Ültek az ajtó környékén néhányan, ám azt nem lehetett tudni, hogy az orvos megérkezett-e. Volt ott egy kopasz úr, egy galambhajú néni, egy halálmotoros külsejű tag, egy fiatal lány és egy igencsak ellenszenves alak. Azért volt ellenszenves, mert semmilyen se volt. Valamilyennek kell lennie az embernek, még ilyen zavaros, nyögvenyelős időkben is, nem? Milyen élet az, amikor az ember semmit nem tesz a különösségért? Jegyezzük meg, mindenki arcát maszk takarta.

– Nekem a szaglásom ment el először – mondta a kopasz úr, és sóhajtott.

– A háta fájt-e? – kérdezte valószerűtlenül a halálmotoros, megvakarta bőrmellényén az ásító koponyát –, nekem azzal kezdődött. Először azt hittem azért, mert lezúgtam Cserkeszőlőre a nagyihoz. De hát nem.

Hallgattak egy kicsit, rájuk lebbent a hűvös, érkezett egy anyuka, a babakocsit távolabb helyezte. Az ellenszenves tag elköhintette magát. A többiek némi nehezteléssel néztek rá. Köhögni talán mégse kéne.

– El lehet kapni kétszer – szólalat meg a kopasz úr.

Az idős néni hirtelen fölállt, mintha menni akart volna. De kis szoknyaigazgatás, kardigánhúzkodás után visszaült. Ingatta a fejét. A halálmotoros fölemelte a mutatóujját, jó nagy volt, húsos. Akkor az idős néninek eszébe jutott valami.

– Mi mindennap találkozunk Terikével – kezdte friss csobogással –, ha esik, ha fúj. Ötvenhárom éve vagyunk barátnők. Amióta özvegy, fölszabadult. Ha tudnák, milyen Terike zserbója! Hát arra szavak nincsenek. Sajnos combnyaktörése van, de már lábadozik. Úgyhogy villamossal kell mennem hozzá. A múltkor elaludtam a negyvenkettesen, hát azt se tudtam, hol ébredek fel: gumiműhely, telepek, egy menhely. Aztán hazafelé is elaludtam. Én kérem, mindig olyan friss voltam, mint a reggeli barack. Túl sok a vasam. Most meg támolyogni kezdtem. Na, innen tudtam, hogy baj van.

Ezen aztán elgondolkodtak, milyen is, amikor baj van. De különben nem úgy van, hogy mindig baj van? Csak éppen az ember nem veszi észre. Vagy nem akar vele foglalkozni. Ég a tető, na és. Néha még a katasztrófát se veszi észre, átalussza, elsétál mellette, rálegyint: hagyjatok már élni kicsit.

– Helga is elkapta. Úgy is szült. De a baba nem lett az. Hát nem csodás? – jegyezte meg az anyuka.

– Ki az a Helga? – kérdezte a kopasz úr.

– A barátnőm – magyarázta az anyuka –, Ferinek a második felesége. Feri is elkapta különben, két hétig feküdt a Korányiban.

– És Feri kicsoda?

– Az én első férjem, és a Helga első férje – mondta az anyuka. Fölállt, megigazította a babakocsi kis plédjét.

– Túlélte az a Feri? – kérdezte az idős hölgy.

– Rezgett a léc. Már hozták a lélegeztetőgépet, de akkor Feri felült és azt mondta, köszönöm szépen, nem kérem. Saját felelősség. Hárman haltak meg mellette.

Hallgattak egy kicsit. Láthatóan mindenki a saját életével volt elfoglalva. Mi volt ez az egész, mi lesz ezután? Lehet-e úgy, ahogy volt. Ha nem úgy lesz, hogyan lesz? Mi lesz a kézfogással, az öleléssel, a férficsókkal, a női karolással? Mi lesz azzal, hogy ezt kóstold meg, és nyújtja a kanalát. Végül megszólalt a halálmotoros.

– A szomszédunkban van egy rendőrőrs. Na, az egész őrsöt lekaranténozták piros szalaggal, mint a színészegyetemen. Csuklani kezdtek a fiúk, megkapták ők is.

– Kicsodák? – kérdezte a kopasz úr.

– A rendőrök. Na most képzeljék el, hogy három fiatal zsernyák csuklik egyszerre. Saját szememmel láttam, meg hallottam. Álltak a bejáratnál, csukláskoncert.

– Szegények – jegyezte meg az anyuka. – Az én férjem lázas volt. Igaz, én is lázas voltam. A férjem tüsszögött.

– Terikének – jegyezte meg a galambhajú néni – fájni kezdtek a tagjai. Ott volt neki a combnyaktörés, de nem az fájt, hanem a talpa, a lábujjai meg a kézfeje. Hajaj, úgy hasogatott, hogy sírni tudott volna.

– És kitől kapta el? – kérdezte a kopasz.

– A nővértől, nyilván. Aranka, így hívják Terike nővérét, bevitte a lakásba.

Az ellenszenves férfi, aki az ajtó mellett a legjobb helyen ült, megint köhintett. Ők meg, ez jól látszott, úgy érezték, hogy megzavarták a meséiket. Hát hiszen lett itt sok mese. Szűkös kis mesék voltak, igaz. Kicsit megmutatták magukat a sorsok. Korántsem teljes díszben, csupán kiskabátban, olcsó felöltőben, otthonkában, házi papucsban. Az orvosi szobából nevetés hallatszott. Hohó, akkor itt van a doktornő. És mindjárt kitolat a nővérke, és kezdődik a rapport. Megint nevettek odabent. Jó, lehet, hogy a nővér az udvarlójával beszél. A nővér is elkapta különben, egy hónapig egy antipatikus kislány helyettesítette. De most már itt van újra. És nevet.

Az ellenszenves megint elköhintette magát.

– Már ne haragudjon – kérdezte gyorsan a kopasz úr –, maga aktív?

– Tegnap teszteltem. Nem is voltam az, most se vagyok. Ez csak egy sima nátha.

Hallgattak, mint asztal szélén a sütemények. Kétségtelenül ellenségesen hallgattak, ilyenkor jobban egymásnak feszülnek az ajkak, ráncosodik a homlok, lecsúszik a szemöldök. Hogy a fenébe is, csak egy sima nátha.

– Azt hiszi, maga nem kapja meg? – kérdezte mély tónusban, vádlón a halálmotoros.

– Nem hiszem ezt, uram. Csupán reménykedem.

– Mert maga kivétel? – a kopasz úr felállt, de rögtön le is ült. – Hát nehogy azt higgye, hogy kivétel. Mert itt és most nincs kivétel.

– Nem gondolom, hogy kivétel volnék. Csak ez még nincsen. Éppen ez – jegyezte meg az ellenszenves. Kicsit remegett a keze. Furcsa tartás vett fel. Mint aki máris ugrik, és menekülőre fogja.

A fiatal lány levette a fülhallgatót, először szólalt.

– Elég pocsékul nézel ki – és visszahelyezte a fülhallgatót.

– Maga efféle ruhában jár ilyen tiszteletre méltó helyekre? – érdeklődött a néni.

Valóban. Feketéllt néhány folt az ellenszenves viseltes, gyűrött szegélyű zakóján. Ugyan fésülködött-e, mielőtt indult? Lehet, hogy nem is fürdött. Ideül közéjük szagosan, náthásan, és azt hiszi, hogy meg lehet úszni.

– Bocsánat – mondta az ellenszenves –, éppen csak beugrottam. Receptekért.

– De nem tolakodott maga? – kérdezte a halálmotoros.

– A legjobb helyet foglalja, persze – bólintott az anyuka.

S akkor, mint a mesében, nyílt az a szép, fehér ajtó, és megjelent Fruzsina nővérke. Gyönyörű, nagyszabású test, pompázatos arányok, olyan tekintély árad belőle, mint régi laktanyákban a kiképző őrmesterekből. Finom mozdulatok, megakadályozni egy készülő pogromot. Lebegett a kezében vagy tíz könnyű recept. Tekintete megtalálta az ellenszenvest. Dalolni kezdtek a húsos ajkak.

– Mondtam már, Salgó úr, az egész hóbelevancot föl lehet tenni a felhőbe. Nem kell befáradni, érti? Különösen megfázva nem sétafikálunk. Érti? Itt vannak a nyugtatók, a szokásos módon szedje őket. Mostanában nem ájult el, ugye? Jól van. Ez a szívre, ez a májra, ez a cukorra, ez a vérnyomásra, ez a seborrhea kenőcs, ez meg a visszérkenőcs. Az afták eltűntek? Jól van. Hát akkor, BÚÉK, Salgó úr!

Az ellenszenves lassan felemelkedett, indult kifelé. Léptében belenézett a babakocsiba. Visszafordult, elmosolyodott.

– Na, nem akar jönni senki? – kérdezte Fruzsina nővér, csücsörített.

Mire nyomban heves vita támadt, ki következik.

 

Megjelent a 168 óra hetilap 2021. január 7-i számában.