Színpadon a másik Magyarország

2016. február 23. 16:40

A színen két lány. Vonaton utaznak vidékről Budapestre, de a végcél Hollandia. Egyikük már tudja, hogy a testéből fog élni, a másik még azt hiszi, pultosnak megy. Kiállok érted címmel a gyermekprostitúcióról készített előadást a Bohócok a Láthatáron és a K. V. Társulat, a Névtelen Utak Alapítvány közreműködésével, a Norvég Civil Alap támogatásával. A darabot a leginkább veszélyeztetett, nevelőotthonban élő lányokhoz próbálják eljuttatni, s az előadások után, szakemberekkel beszélgetve fel is dolgozzák a látottakat. Romankovics Edit rendező azt mondja: középosztálybeliként nehéz átérezni, mekkora erővel hat a nyomor nélküli élet ígérete.

– „Alexandra vagyok, 17 éves. Az egész itt kezdődött tavaly, a nyíregyi pályaudvaron. Egy idősebb barátnőmmel szálltam fel az IC-re, a Kittyvel. Azt mondta, segít, kihúz a retekből. Egy percet nem gondolkodtam, kiszöktem az otthonból, hogy menjek vele Hollandiába. Azt mondta, hogy a faszija bevisz minket egy puccos elit diszkóba pultozni.” Így indul a darab. Az utolsó mondatok azonban ezek: „Hágában meg kellett csinálni mindennap 20-30 ügyfelet. Ha valamit rosszul csináltam, akkor a Márió ütötte-verte a fejem. (...) Kétszer varrtak össze lent, volt szifiliszem is, most a hajam hullik. Végül egy ottani alapítvány emberei mentettek ki.” Fejbekólintó szöveg, főleg, hogy olyan lányok hallgatják, akik veszélyeztetett helyzetben vannak, talán már őket is környékezi egy Kitty vagy egy Márió.

– Szándékosan akartunk sokkoló, nyers befejezést, hogy lássák a következményeket. A szakemberek, a nevelők azt tapasztalják, a lányok bármennyi hasonló történetet hallanak, nem hiszik el, hogy ez velük is megtörténhet. Inkább bíznak a lover boyban – így hívják a futtatókat, azokat a srácokat, akik „profi” módszerekkel veszik rá őket a prostitúcióra.

– Amikor anyagot gyűjtöttek, szakemberekkel konzultáltak, lányokkal, nevelőkkel beszéltek, tőlük vannak a történetek. Vagyis a fiatalok pontosan ismerik a módszereket. Akkor miért dőlnek be nekik?

– Hiába vettem már részt több borsodi színházi projektben, megdöbbentő volt újra és újra látni, honnan jönnek ezek a gyerekek. A próbafolyamat során rá kellett ébrednünk: nagyon keveset tudunk a prostituálttá válás folyamatáról. Mélyebben akkor értettem meg, hogyan működik ez, amikor elvittük a szabolcsi nevelőotthonba az előadást. A feldolgozó foglalkozás egy pontján a lányok beszélhetnek a lover boyjal, Márióval. Róla, aki lelki nyomásgyakorlással prostitúcióra kényszeríti a barátnőjét, a lányok kivétel nélkül azt mondták, „valamilyen szinten szereti a barátnőjét”. És amikor visszakérdeztem, mit jelent a „valamilyen szinten”, azt felelték: „hát törődik vele”. Ezeknek a gyerekeknek nincs valódi élményük arról, mit jelent szeretve lenni. Nekik maga a csoda, ha valaki azt mondja, szép vagy, közös életünk lesz, ajándékot kapsz tőlem. A mi középosztálybeli gondolkodásmódunkkal mindez természetes. Nekik egyáltalán nem. Az ígéret, hogy lehet egy életed, ami nem a nyomorról szól, hihetetlen erővel hat rájuk. Aztán a foglalkozás egy pontján beültetjük Máriót a forró székbe, amelyben igazat kell felelnie a kérdésekre, és a lányok számára ekkor válik egyértelművé, hogy a pénzért csinálja. Ekkor szembesülnek azzal, hogy ez nem szerelem, hanem biznisz.

– Hány éveseknek ajánlott a darab?

– Tizenkét év felettieknek. Ők a legveszélyeztetettebbek. Szinte mindenki gyerekként kezdi. A futtatók pontosan tudják: minél fiatalabban cserkésznek be valakit, annál könnyebb betörni. Azzal is tisztában vannak, hogy a nevelőotthonok körül kell cirkálni, mert az ottani lányok a legkiszolgáltatottabbak.

– Min lehet mérni az előadás sikerét?

– Önhittség lenne azt gondolni, hogy egy előadás meg fogja változtatni a világot, de jó esetben ez az alkalom erős színházi élmény, a foglalkozás pedig fontos közösségi esemény. Az egyik nevelő el is mondta: ha csak egyetlen lány lesz, aki ezek után elgondolkodik, mit jelent valójában a hollandiai pultos állás, és szereti-e őt igazán a barátja, már megérte. Az előadáson kívülről, nézőként tekinthetnek rá saját történetükre, a feldolgozás során elemezhetik a szituációkat, a döntési lehetőségeket, ami felismerhetővé teszi, mi felé sodródnak.

– A darab tükröt tart a gyermekvédelmi rendszernek is. Amelynek szereplői – tisztelet a kivételnek – fásultak, tehetetlenek. Egyikük azt mondja az előadás során: „Tizenöt évig voltam egy gyermekotthon vezetője. Tudja, hány lánnyal csináltam ezt végig? Ha hússzal nem, akkor eggyel sem. A Kitty kiviszi a kisebbet, és a strici meg majd eladja. Nekik annyi. A legtöbb lány néhány éven belül meghal.”

– A nevelőket is sokkolta a darab. A hétköznapokban ezekkel a gondokkal élnek, de új élmény volt számukra, hogy színházi térben, közösségben lehetett róla beszélni képmutatás, eltagadás nélkül. Tucatszám meséltek olyan történeteket, hogy mentek a gondozottjuk után, akiről tudták, hol strichel, meg azt is, hogy az apja futtatja, ám végül őket akarták feljelenteni rágalmazásért. A darabban két nevelőkarakter jelenik meg. Az egyik már kiégett, de a neveltje szeretettel emlékszik rá. A másik nő még bírja, csinálja. Elképesztő körülmények között, óriási kitartással dolgoznak a nevelők, de elfáradnak. Ez az előadás az ő munkájukat is segíti, hiszen sok minden megtörténik benne, amivel ők csak riogatnak, s ez sokszor papolásnak hat. Amíg mi a lányokkal foglalkozunk, egy alapítvány munkatársai – a szervezet országszerte védett házakat üzemeltet, ezért kerüli a nyilvánosságot – a felnőttekkel is beszélgetnek az előadás után.

– „A Renát is megerőszakolta a nevelőapja, aztán meg, hogy ne mondja el senkinek, még meg is verte.” „A saját apja kiküldte kurválkodni a falu szélére, és amikor nem akart többet menni, akkor az apja fogta és jól eladta. Húsárba. Rongyos 50 ezerért.” Ezeket a történeteket a vonaton mesélik a nevelőotthonos lányok egy vadidegen nőnek, akivel beszédbe elegyednek. Az meg nem akar hinni a fülének, s a legtöbben valóban így tennének.

– Ezek mi magunk vagyunk. A felnőtt társadalom. Ami számunkra sokkoló, nekik az az életük, a hétköznapjaik része, ezt mesélték, amikor beszélgettünk. Mi meg, értelmiségi középosztálybeliként csak hüledeztünk. Egy ismerősöm azt mondta, minek csinálunk erről darabot, ez csak a lelkiismeretem megnyugtatása. De legalább van lelkiismeretem! Én a magam eszközeivel, a színházi nevelés lehetőségeivel tudok tenni valamit. A cserdi polgármester, amikor egyszer megkérdezték tőle, hogyan lehetne segíteni a cigányoknak, annyit felelt, nem kell pénz, de legalább ne legyetek cinkosai azoknak, akik ítélkeznek felettünk. Ezért is fontos, hogy az előadást – hála a pályázatokon nyert támogatásnak – nemcsak nevelőotthonokban tudjuk játszani, hanem Budapesten is a Stúdió K-ban. Itt a tervek szerint elitgimnazisták is megnézik majd. Látniuk kell, hogy van egy másik valóság Magyarországon, ahova anyagi, kulturális, érzelmi javakból is sokkal kevesebb jut. És ezek a diákok, akik később talán az ország vezetői lesznek, többet fognak tudni tenni, de csak akkor, ha van ilyen élményük, ha gondolkodnak erről.

– A Kiállok értedben a cigány kultúra és az előítéletek is megjelennek, olyan félmondatokban például, mint hogy „mindig a ti fajtátokkal van baj”. Erre hogyan reagálnak a lányok?

– Sajnos teljesen természetes nekik. A dramaturggal, Bíró Bencével sokat beszéltünk arról, hogy cigány legyen-e a lány, mert ezzel erősíthetjük azt az előítéletet, hogy ők lesznek prostituáltak. Aztán egy szakember meggyőzött minket: nagyrészt valóban cigány lányokról van szó, mert ők élnek mélyszegénységben, ami táptalaja ennek a problémának. Az előadást követő beszélgetés során az egyik nevelőotthonos srác azt mondta: a kalauz, aki az említett mondatot hozzávágja Kittyékhez, egyszerűen nem tudja elképzelni, milyen a sorsuk, fogalma sincs róla, mit jelent állami gondoskodásban felnőni. Úgy van vele, hogy ők tehetnek a helyzetükről. Megrendítő bölcsességgel beszélt erről a fiú, szinte felmentette a kalauzt.