Színészlegendák és a tao: itt nem lehet megmaradni

2018. december 2. 13:45 - szerző: Sándor Zsuzsanna

A Magvető Caféban látható a Teher alatt nő, avagy: itt nem lehet megmaradni című előadás. Különlegessége, hogy három színésznő – Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Dobra Mara – három legendás magyar színésznőt alakít: Bulyovszky Lillát, Fedák Sárit és Karády Katalint. Különböző történelmi időkben éltek, de saját koruknak legnagyobb sztárjai voltak. Összeköti őket az is, hogy életük egy szakaszában úgy döntöttek: elhagyják a hazájukat. Akárcsak ma, amikor több mint félmillió honfitársunk távozott külföldre, és több millióan érzik úgy, hogy itt nem lehet élni. Az előadás nem aktuálpolitizál, inkább azt kutatja, miféle társadalmi kényszerek hatására hozzuk meg sorsfordító döntéseinket. Amikor a darabot bemutatták, még nem tudták, hogy a tao-törvény módosítása miatt a színházi szakma fennmaradása lesz a tét. A Teher alatt nő legközelebb december 12-én látható, s remélik, a januárra tervezett előadásaikat is meg tudják tartani. Nem rajtuk múlik.

A Teher alatt nő forgatókönyvét eredeti dokumentumok alapján írta, szerkesztette Bíró Kriszta. Két évig kutatta Bulyovszky, Fedák és Karády életét. Sorsukból egy-egy évet ragadott ki, azt az esztendőt, amikor eldöntötték, összecsomagolnak és elmennek innen. A karakterek kiválasztásánál fontos szempont volt az is, hogy ne egyértelműen pozitív figurák legyenek. Inkább ellentmondásos, öntörvényű nők, akik sok mindent feláldoztak a művészetükért, s ezért nagyon nagy árat fizettek.

Például Bulyovszky Lilla, a Nemzeti Színház csillaga 1857-ben, 24 éves korában úgy döntött: itthagyja a férjét és kisfiát, és egyedül elindul Európába. Ma már szinte senki nem tudja, ki volt ő, pedig a színésznőért rajongott Liszt Ferenc és II. Lajos bajor király is. Kolozsvárott született színészcsaládban, gyerekkorától színpadon szerepelt, énekelt, táncolt, majd feljött Pestre, a Nemzetibe. De bármekkora tehetség volt, Jókainé Laborfalvy Róza mögött neki csak másodszereposztás jutott. Bulyovszkyt olyan erős művészi ambíció hajtotta, hogy kiment Franciaországba és Bajorországba. Mindezt abban a korban, amikor tisztességes nőnek gardedám nélkül az utcán sem illett egyedül sétálnia. Tökéletesen megtanult franciául és németül, és a külföldi színpadokat is meghódította. Húsz évvel később, már nemzetközi hírű művésznőként hazajött, újra fellépett a Nemzetiben, de átütő sikert nem tudott elérni. Hazájában intrika és irigység jutott neki, holott jelentős vagyonát jótékonysági célokra költötte. Negyvenöt évesen visszavonult a színészi pályáról, megbecsülés nélkül, magányosan halt meg.

– Számomra rémisztő és fantasztikus is az a szabadságvágy, önállósodási vágy, ami őt hajtotta

– mondja a Lillát alakító Dobra Mara.

Őt jól ismerhetik a magyar mozirajongók a Kojot című filmből, amelynek női főszereplője volt. Érdekes párhuzam, hogy körülbelül annyi idős most a gyereke, mint Bulyovszkyé volt, amikor elhagyta az országot. Egyébként Dobra Mara is művészcsaládból származik, szülei zenészek. Zongorázni tanult, de fontosabb lett számára a tánc, majd a színészetet választotta. Bulyovszkynak százhatvan éve nagyon nehéz volt vidékről felkerülve fővárosi karriert csinálnia. Ez ma sem könnyebb. Dobra Mara a kaposvári egyetemen végzett 2006-ban. Imádott oda járni, osztályfőnökük Babarczy László volt, de a pályakezdő színészeket a szakmából nem sokan ismerték. Dobra Mara a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött.

Fotó: Hernád Géza

– Hét évet töltöttem ott. Talán jobb lett volna már előbb eljönni, de a vidéki színházi létből nehéz kitörni. Én is megkaptam, hogy úgysem emlékszik már rám senki Pesten. Ott kell maradnom. Aztán megszületett a kislányom, és nem mentem vissza Veszprémbe. Azóta Budapesten élek, szabadúszó vagyok.

Az előadás másik főhőse Fedák Sári, az ő életébe 1919 októberében tekinthetünk be, amikor is Zsazsa, ahogy mindenki hívta, már országos sztár volt. Csakhogy a színházi sikert kevésnek érezte, történelmi szerepekre is vágyott. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Fedák a Vöröshadseregnek toborzott katonákat. Aztán elege lett a kommunizmusból, és Bécsbe szökött. Ott azonban az emigráns magyarok feljelentették, amiért támogatta a kommunistákat. A színésznőt letartóztatták, Bécsújhelyen börtönbe zárták. A Tanácsköztársaság bukása után diadalmenetben tért vissza Magyarországra. Később, 1944-ben a bécsi Donausender német náci rádió munkatársaként a háború folytatása mellett agitált. A háború után ismét letartóztatták, és Ausztriából Szálasi Ferenccel együtt hozták haza. Fedák újra börtönbe került, népbíróság elé állították, internálták. Többé nem lépett színpadra. Magányosan élt egy kis faluban.

Zsazsát Bíró Kriszta játssza, és azt mondja: a színészi pálya iránti elszántságon kívül más hasonlóságot nem érez Fedákkal.

– Ő a saját életét is úgy élte, mint egy színházi szerepet, és mindent elkövetett azért, hogy azt csinálhassa, amire hivatott.

Megriaszt, ugyanakkor csodálom is ezt a hihetetlen nyomulást, ami tőlem idegen. Szerintem Fedákot a politika egyáltalán nem érdekelte, csak belesodorta magát érvényesülési vágyból. Például 1918 novemberében még arról beszélt, minek a nőknek választójog. Aztán ’19 februárjában a női választójog legharcosabb aktivistája lett. Olyan mértékben vágyott sikerre, elismerésre, hírnévre, pénzre, hogy bármit megtett azért, hogy ezt elérje.

Másfelől Fedák elképesztő tehetség volt, filmet is rendezett, sok embert támogatott. Önmagával is nagyon szigorú volt. Egyik színpadi szerepében mosónőt kellett játszania, és mosás közben beszélni, énekelni. Hogy ez profin menjen, behívatta a cselédjét, együtt gyakorolta vele a mosást, és közben mondta a szövegét.

Fedák Sári 1955-ben halt meg Budapesten. Akkor már négy éve elhagyta az országot Karády Katalin. Ő negyvenegy évesen disszidált Ausztriába, onnan Brazíliába, és csak 1967-től élt Amerikában, ahová eredetileg vágyott. Többé nem jött haza. A színészi pályát kint már nem folytatta. Az ő igazi nagy karrierje itthon az 1939-ben bemutatott Halálos tavasszal kezdődött. A magyar filmtörténet egyik legfényesebb csillaga lett, holott csak pár év adatott meg neki a ragyogásra. A hírnév őt sem védte meg tragikus sorsától.

A németek bevonulása után a Karádyt kémkedés gyanújával letartóztatta a Gestapo, hónapokig kínozták, kiverték a fogait. Elfogatása előtt, majd szabadulása után is zsidókat bújtatott, gyerekeket mentett meg a Dunába lövéstől. A felszabadulás után sem vártak rá jobb idők. Embermentő tevékenységéért nemhogy elismerést nem kapott, de a filmjeit betiltották, alig léphetett fel színházakban. Vidéki kultúrházakban énekelt, a részeg közönség kifütyülte, sörösüveget vágtak hozzá. Karádyt Kerekes Viktória alakítja. Úgy véli, nem volt olyan történelmi, társadalmi szituáció, amelyben Karády ne lett volna vesztes. Outsider volt a saját korában.

– Talán ebben és a zárkózottságában hasonlítok rá. Egy színésznek az a dolga, hogy érzelmileg meztelenre vetkőzzön a szerepeiben. Ő erre képtelen volt. Karádyt egyfajta autisztikus távolságtartás jellemezte, a filmjeiben is látom: mintha áttetsző hártya lenne rajta. Ez nála nem modorosság vagy póz volt, hanem a személyiségéből fakadt. De épp ebből adódott a varázsa, a megközelíthetetlensége lett a legnagyobb vonzereje. Erre építették a sztárkultuszát. Karády szeretett volna nagyon jó színész lenni, csakhogy azt várták tőle, hogy ő Karády maradjon. Ez később, 1945 után visszaütött. A kommunista ideológiával nem fért össze a Horthy-korszak sztárkultusza. Ő az életét kockáztatva mentett másokat a háború alatt, és ezzel sohasem kérkedett később. „Tisztességes, becsületes ember voltam és az is maradtam” – mondja az előadásban. Azt remélem, ebben hasonlítok rá a legjobban.

A történelmi korok változnak, háborútól, börtöntől ma már nem kell tartanunk. De az előadás azt is megmutatja, ami az elmúlt százötven évben lényegében semmit nem változott.

– Ha megnézzük, mi történt 1857-ben, 1919-ben vagy 1951-ben, a „dal” mintha ugyanarról szólna: hányféle módon lehet a kreativitást, a szellemet, a női önállóságot, az egyediséget, az extravaganciát csírájában megfojtani – hangsúlyozza Kerekes Viktória.

Bíró Kriszta szerint a színészi pálya sem igazán változott. A színház létezésétől kezdve roppant feudális, hierarchikus intézmény.

– A színészek kiszolgáltatottak az igazgatóknak, rendezőknek. Aki színész akar lenni, annak el kell tudni fogadnia, hogy ez a szakma ezzel jár.

A rendszerváltás óta a színházi pálya presztízse folyamatosan csökkent. Ehhez most hozzájött az elmúlt hetek botránya, a tao-bomba, amely az egész szakmát súlyosan megrázta. A társasági adó jelentős bevételt hozott a színházaknak, de ezt egy törvénymódosítással január 1-jével megszüntették. Hogy milyen más forrás lesz helyette, egyáltalán lesz-e bármi, arról a kormány nem rendelkezett. Nemcsak háború döntheti romokba a színházakat, hanem az is, ha kivéreztetik őket anyagilag. Főleg azok a független és magánszínházak kerültek veszélybe, amelyek nagyrészt ezekből a pénzekből éltek. Érinti a Magvető Cafét is: januári bemutatóikat lemondták, kénytelenek jegyárakat emelni. A színésznők nem tudják, hogy a Teher alatt nő januári előadásait megtartják-e.

Bíró Kriszta az Örkény Színház tagja, mellette épp most kezdi próbálni a Jurányi Házban Joe Orton egyik darabját Guelmino Sándor rendezésében. Azzal vajon mi lesz a tao után? Dobra Mara, amióta eljött Veszprémből, különböző alternatív színházi csapatokban játszik, szervez, zenél és dalszövegeket ír.

– Az utóbbi időben úgy éreztem, végre kezdek egyenesbe jönni, olyan munkákban veszek részt, amiket igazán szeretek, és még meg is éltem belőlük. Erre beütött ez a krach. Még azt sem tudjuk, hogy az idei bemutatóinkkal mi lesz.

Kerekes Viktória is az Örkény Színház tagja volt alapításától kezdve. Tavaly lett szabadúszó. Úgy érezte, kezd túlságosan megülni az Örkényben, tovább kell lépnie. Sokan próbálták lebeszélni arról, hogy a biztos társulati helyét feladja, egy középkorú színésznőért amúgy sem kapkodnak sehol. A színésznő mégis a szabadságot választotta, és nem bánta meg. Decemberben kezdi próbálni Veszprémben a Tartuffe-öt, de hogy aztán mi lesz, arról fogalma sincs. Rendszeresen játszik a Gólem Színházban is, amely szintén bajba került. Ő lemondott a decemberi fellépti díjáról, hogy segítse a Gólemet, és már vagy húszan követték a példáját. De a segítő gesztusok önmagukban nem elegendők. A szakmában nincs közös platform, együttgondolkodás. Hiába szeretnének tárgyalni, nincs miről, ha a hatalom szándékait nem ismerhetik meg. Kiszolgáltatott, függő helyzetben tartanak mindenkit.

Persze nem csak a színházi vészhelyzet miatt érzik ők is, mindhárman egyre gyakrabban, hogy itt nem lehet megmaradni.

– Menj végig a Deák tértől az Astoriáig – folytatja Bíró Kriszta –, vagy állj meg este a Blahán. Nyisd ki a Facebookot egy percre, nézd meg, milyen reményvesztetten beszélnek ott sokan a minket körülvevő valóságról. Az ember próbálja megóvni magát ettől, hogy ne menjen rá a mentális egészsége. Ugyanakkor az is veszélyes, ha nem nézünk szembe a realitással.

Kerekes Viktória akkor gondolt legutóbb arra, hogy itt nem lehet megmaradni, amikor egyik ismerősüket agyvérzés gyanújával vitték be a sürgősségi osztályra. Mindenki segítőkész volt velük, csak épp százötvenen várakoztak előttük, és tényleg úgy érezték, nem biztos, hogy ezt élve ki lehet bírni. Dobra Mara, ha csak teheti, külföldre utazik, és távolról sokszor még nehezebb visszatekinteni. Egy német kis faluban, olasz nagyvárosban más a szabadságérzés. Nem azzal foglalkoznak az emberek, hogy miként tegyenek keresztbe egymásnak. Dobra Marának két húga él külföldön, zenészek ők is. A színésznő olykor belegondol, lehetne, mondjuk, bárzongorista valahol, de úgy érzi, itt van dolga: színházi hivatását nem szeretné feladni. Bíró Kriszta is tudja, ezzel a foglalkozással egy határral odébb már semmit sem tudna kezdeni. Viki kislány volt még, amikor az édesapja Kanadába emigrált. Többször kiment hozzá, maradhatott volna kint ő is, de mindig visszajött. Negyven év után az apja is hazaköltözött. Viki párja ingázik Anglia és Magyarország között. A színésznő azt mondja, a kivándorlás kérdése legutóbb az idei áprilisi választás után merült fel a családjukban. Összeültek mindannyian, aztán Kerekes Viki kamasz fia kijelentette: „Én nem megyek sehová! Menjenek el ők!” És döntöttek: itt maradnak. Egyelőre. De a menni vagy maradni kérdés nekik és pár millió honfitársunknak továbbra is nyitva marad.