Szilágyi János: A rendszerváltásról semmi jót nem mondhatok

2019. október 23. 18:20 - szerző: Szénási Sándor

Szilágyi János újságíró, rádiós, televíziós a hatvanas évektől folytatólagosan a média sztárja, vagyis nem celeb és nem influenszer, hanem a hírességeknek az a fajtája, akit még csak a valódi teljesítmény minősített. A Klubrádió Szabadság, elvtársak! című sorozatában ő is beszélt a rendszerváltással kapcsolatos élményeiről. A riporter Szénási Sándor.

– Mi volt az a kör, amelyben a nyolcvanas évek végén jól érezted magad, ahol alkalmad volt reagálni, vitatkozni arról, hogy a kortársaiddal együtt mit éltek át éppen?

– A Magyar Rádióban kialakult egy társaság, Mester Ákossal, Bölcs Istvánnal, Győrffy Miklóssal, Rangos Katival, Szente Lászlóval, veled meg másokkal, többek között Rapcsányi László is megjelent ott. Kitüntetésszámba ment köztük lenni, és ez valahogy azt is jelentette, hogy egyívásúak vagyunk. Ezért volt nekem a rendszerváltás legborzasztóbb élménye, hogy egy csomó kolléga száznyolcvan fokkal fordult el korábbi önmagától, teljesen más lett, mondhatni idegen. Hiszen ezekben az emberekben a szélsőjobboldali meggyőződésnek korábban nyomát sem láttam. Ezt a váltást sosem tudtam megérteni. Az biztos, hogy én képtelen lettem volna arra, hogy egyszer csak egy másik, anti-Szilágyi Jancsi legyek. Addig egyek voltunk abban, hogy a rendszert nem szeretjük. De ezt nagyon korlátozottan nyilváníthattuk ki. Emlékezz vissza, milyen büszkék voltunk, ha a műsorainkban egy félkódolt, renitenskedő mondat elhangzott.

– És büszkeségünk tárgyait ma már fel sem tudnánk idézni…

– A főnököknek hihetetlen fülük volt. Akkor még úgynevezett lehallgatások voltak, tehát a műsorokat a vezetők előzetesen meghallgatták, és mindig volt valami, amit kivágattak. Amikor a testvéri szocialista tankok bevonultak Csehszlovákiába 1968-ban, a műsoromból kivettek egy mondatot, azt, hogy „csehül állunk”. Áthallásos, mondták. Pedig én politikai műsorokat soha nem csináltam. Illetve egy kicsit igen. Az egyik május elseje előtt egy kolléga eltörte a lábát, és be kellett ugranom a közvetítésbe élőben.

Fotó: Merész Márton

– A nyolcvanas évek végén a Halló, itt vagyok! című telefonos műsorod a Magyar Rádió egyik legfontosabb brandje lett, még a kollégák is hallgatták, ami pedig ritka. Mit találtál itt telibe?

– Nagyon sok pénzt kerestem a Halló!-val, mindenfelé hívtak előadásokat tartani, amik persze inkább kibeszélőshow-k voltak. Egy darabig nem értettem a sikerét, aztán rájöttem, a varázslat abból állt, hogy az emberek élő, egyenes adásban mondhatták el, ami bántotta őket. Mindegy is volt, mit. Egyszer egy férfi sírva panaszolta, hogy elhagyta a babája, ezzel csalja meg, azzal csalja meg, és tanácsot kért, hogyan szerezhetné vissza. Hallgattam, hallgattam, aztán tíz perc múlva közöltem vele, hogy én olyan alakot, mint ő, már régen hagytam volna a fenébe.

– Íme, a Csernus Imre-féle durr bele pszichiátria őstípusa.

– Nekem ez azért volt élmény, mert az előbbi mondatot a büfében is mondhattam volna. A rádióban nem mindig az hangzott el, amit gondoltál, legfeljebb arra vigyázhattunk, hogy ne mondjuk azt, amit nem is gondolunk. Szóval: ne hazudjunk. Az élőműsorokat pont azért találtam ki, hogy valamennyire őszinte lehessek, és ne tudjanak cenzúrázni. Ilyen volt a Kettesben című sorozat is, amit a rádióban a hetvenes évek elejétől vittem 1979-ig, tíz év múlva pedig a televízióban indult újra. Hagyták, de emlékszem, két embert tilos volt behívnom a rádióműsorba, Latinovitsot és Moldovát.

– A rendszer egyik kedvencét?

– Akinek közben milliós számban adták ki a könyveit, igen. Ez ilyen világ volt.

– Most jön a nagy belemagyarázás. A cenzúra letűntével azt vártam volna, hogy te is beleveted magad a politikába, mint a környezetünkben mindenki, de nem, a nagyszájú Szilágyi mintha épp félrehúzódott volna a közéleti harcoktól. Megnéztem az életrajzi adataidat, és láttam, hogy 1945-ben Sztehlo Gábor lelkész gyerekköztársaságában éltél, ahol sok volt a menekült zsidó gyerek. 1956-ban részed volt a Sztálin-szobor ledöntésében, később, 1961-ben kidobtak a Rádióból. Egy életre eleged lehetett a politikából: akkor sem kellett, amikor már boldog-boldogtalan gyakorolhatta.

– Erről később, előbb hadd beszéljek ’56-ról. A fiam 15 éves lehetett, amikor megkért, hogy beszéljek neki a forradalomról. Belekezdtem, és hirtelen eszembe jutott a nagyapám, aki, amikor én voltam kicsi, a doberdói csatáról mesélt, és én úgy bámultam rá, mint aki személyesen a történelmet látja. A fiam később ugyanúgy nézett rám. Furcsa volt. 1956. október 23-án néptáncpróbám lett volna, de elmaradt. Ténferegtem a városban, Sinkovitsot hallottam szavalni a Petőfi-szobornál, meg Veres Pétert, az írót beszélni a Bem-szobornál. Aztán páran kimentünk a Sztálin-szoborhoz, amit már rángattak le a talapzatról, de nem dőlt le az istennek se. Valaki azt mondta, el kell vágni a lábát, de ahhoz gázpalack kell. Egy srác tudott a Munkácsy utcában egy öreg szakit, akinek volt, hát odamentünk azzal, hogy a forradalmi ifjúság nevében lefoglaljuk a palackját. Nézett ránk, mint a hülyékre. Szépen elraboltuk a palackját, és vittük a szobordöntőkhöz. Majd nemsokára hazamentem. Ennyit a történelmi szerepről.

– Úgy tudom, ezután évekig éltél aggodalomban, hogy az államvédelem kiszúr valamelyik filmfelvételen.

– Igen, tartottam ettől, de megúsztam, sose kerestek meg. Ami viszont a politizálást illeti, nem egyszerűen az előéletem félelmei vagy nehézségei riasztottak el ettől, hanem gyárilag vagyok apolitikus. Van és mindig is volt véleményem, de alkalmatlan vagyok arra, hogy a politika által érintett területeken közlekedjek. Erre jöttek rá egy idő után a rádió vezetői is, és szerencsémre arra használtak, amire kellett.

– De a rendszerváltásnak csak örültél.

– Naná. Megszűnt a cenzúra. A műsorokat már csak szakmai és nem politikai okokból hallgatták le. Mondhattál, amit akartál. De voltak aggodalmaim is, a Nagy Imre-temetésen elhangzott Orbán-beszéd miatt például. Nem lesz ebből baj? De rám jött valami beszélgetéskényszer. Én, akit nagy dumásnak ismernek, olyan vagyok, hogy ha együtt utazok valakivel egy vonatkupéban Debrecenig, hát egy büdös szót nem szólok hozzá. A nyolcvanas évek végén meg azon kaptam magam, hogy embereket szólítgatok le. Jaj de csinos a mamád, mondtam az egyéves gyereknek. Átmentem az úton, hogy megszólítsak valakit, akinek megmondhatom, hogy ha egy férfi festi a haját, azt rögtön látni, ha nő, nem mindig. „Szóval látszik? – kérdezte –, persze nem fodrász csinálta, hanem én valami porral. Tényleg szörnyű?” Ilyesmi volt. De politikáról sosem kérdeztem senkit. Minek is?

– Ezt ma zaklatásnak hívják, főleg a mamás esetet.

– Értem. De, látod, ez az egy dolog, az emberek leszólítgatása ma nagyon hiányzik. Mert egyébként a rendszerváltásról semmi jót nem mondhatok. Egy könyvben olvastam egy mondatot, amivel teljesen egyetértek: itt változatlanul szocializmus van az agyakban, csak engedélyezve van a kapitalizmus. Meg a gyűlölet persze. Lassan ott tartunk, hogy az emberek egy szó nélkül pofán vágják egymást az utcán. Csak úgy. Ezért is van az, hogy ha egy társasági ebéden valaki szóba hozza Orbánt, én leteszem a kanalat, hogy ezt én nem akarom hallani. Nem azért, mert félek. Mi baj érhet még engem? Elvisznek? Nem kapok műsort a rádiójukban? Ugyan. Csak nem akarom feldúlni azt a kis békét, ami még bennem van.