Szétverik a Lukács Archívumot?

Képzeljük el, amint tömeg vonul a Margit hídon, ellepi a körutat, majd az Oktogonnál balra fordul a Hősök tere felé. Jelszavakat kiabál: Ne fertőzzétek hazánkat a heidelbergi művészetfilozófiával! Távol álljon tőlünk a különösség, mint esztétikai kategória! A magyar lét ontológiáját akarjuk, nem kell az idegen!

Lélekemelő élmény lenne, a kormánypárti Civil Összefogás Fórum ezúton igazolná, hogy mennyire szívén viseli a széles tömegek kiművelését, hiszen lám filozófiai irodalmat is a kezükbe ad, imígyen téve őket képessé a bolsevizmus elmélyült, vitaképes, és megsemmisítő kritikájára. A célpont jelen esetben Lukács György lenne, ki más.

Hogy a tömegek Az ész trónfosztásának direktben történő átélése mellett tudnák-e, ki is az a Lukács, már más kérdés, és nem is feltétlenül lenne ez a cél. Elég, ha a Magyar Tudományos Akadémia ismeri őt, a műveit, a világ szellemi életében betöltött szerepét, ám az Akadémiát ez a tudás láthatóan lehangolja, kedvetlenül bámulja a halott filozófus árnyát, szabadulni kívánna tőle. A részletekkel hetek óta tele van a média, azzal ugyanis, hogy az MTA szeretné a Belgrád rakpart 2. alatti, ötödik emeleti lakás könyv- és kéziratállományát széttelepíteni. Ez utóbbi a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetébe kerülne, egy olyan helyre, ahol – Kardos András, az Archívum munkatársa szerint – az anyag biztosan nem fér majd el. Ez lenne a Q3 néven épülő, tehát költözésre még alkalmatlan tudásközpont. Bútorokat is elvinnének, nyilván az új hagyatéki környezet otthonossá tétele céljából. A lakás amúgy nemcsak levéltárként, hanem kutatóhelyként is funkcionált, de az utóbbival már nincs probléma, az Akadémia ugyanis két éve beszüntette ezt a lehetőséget. Sok magyarázat a döntésre nem volt, az anyag mostani szétszóratását pedig az MTA honlapján azzal indokolják, hogy a kéziratok és könyvek így lesznek a lehető legszélesebb módon elérhetők a hazai és a nemzetközi szakmai körök számára.

Székely Mária könyvtáros, az archívum másik munkatársa azt mondja, ez képtelenség, a kutatónak az a jó, ha egy helyen jut hozzá egy kézirathoz, az azt közlő könyvekhez, a művel összekapcsolható, és Lukács által széljegyzetelt irodalomhoz, valamint az adott tanulmányra reagáló kiadványokhoz. Ha egy tudományos embernek ehhez két, vagy három helyen kell ülnie egyszerre, az bűvészmutatványnak talán szép, de munkavégzés szempontjából értelmezhetetlen.

Kardos András ehhez azt teszi hozzá, hogy az Akadémia a lakás bérleti jogát is meg akarja szüntetni, bár végleges döntés sem erről nincs, sem pedig a hagyaték elviteléről. Létezik azonban egy hangsúlyos álláspont az utóbbiról. Megkérdezem tőle, egyetért-e Agárdi Péter kutatóval, aki szerint a Lukács Archívum szétverésének ötlete még Pálinkás József elnökségének idejéből származik. Kardos azt mondja, ez így van, a mostani elnök, Lovász László szíve szerint nem tenné ezt, de megörökölte elődje apparátusát, terveit, és meg van kötve a keze.

Most jönne az a kérdés, hogy mivégre is van ez az egész, nem kicsit sunyi és hazudozós, mégis tétova, már-már szégyenlős huzavona az Archívum körül. Az MTA úgy viselkedik, mint akinek ki kell állnia a sarokra, ám szeretne szűz is maradni, úgy befeküdni a politikának, hogy közben a tudósi becsület se kopjon meg túlságosan. Merthogy a politika nagyon is jelen van. Kardos András azt mondja, eddig minden rendszer így volt Lukáccsal, se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Abban, hogy most éppen kiköpni akarja, szerepet játszhat a Lukács-tanítványok elleni gyűlölet, amely 2011 januárjában többek között Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály ellen a Magyar Nemzetben indított politikai hecckampányt is indukálta. Heller Ágnes filozófus viszont úgy véli, egyszerűbb ez. A jobboldal Lukácsban pusztán egy komcsit lát, az életéről, sorsfordító korszakairól fogalmuk nincs, egyetlen sorát sem olvasták. De a támadások mögött egy végtelenül egyszerű ok is állhat, az, hogy a lakásra szemet vetett valaki. Régen is úgy volt, mondja, nagy ívben összekötve két korszakot, hogy ha az ötvenes években egy ávósnak megtetszett valakinek az otthona, azt a haverjaival kisajátíttatta. Miért ne lehet ez most is így?

Radnóti Sándor ebben a történetben inkább az Akadémia kisstílű gazdasági érdekét látja, azt, hogy az sokallja a négyszázezres bérleti díjat, és ez a megfontolás elég ahhoz, hogy meg akarjon szabadulni a lakástól. Aziránt, hogy egy világhírű magyar tudós páratlan, egyben tartandó hagyatékáról van szó, közömbös. Ráadásul a kilencvenes évek elején, amikor fillérekért adták, megvehette volna Lukács volt otthonát, de ezt elbénázta. Radnóti azonban nem zárja ki a politikai megfelelés szándékát sem, és utal Németh Szilárd Fidesz alelnöknek Lukácsot épp a 168 órában lebolsizó szavaira. Persze, mondja, Hellernek igaza van, a hatalomnak Lukács egy komcsi, és nem több.

Mindazonáltal, mondom Kardos Andrásnak, nem lehetséges-e, hogy a Lukács politikai tetteivel kapcsolatos erkölcsi aggályok joggal vetülnek rá az Archívumra is? Hosszú élete alatt hol üldözöttje, hol kegyeltje volt a kommunista hatalomnak, és ez utóbbi minőségében 1956-ig nemcsak ideológusként játszott szerepet, de az általa megbélyegzettek tönkretett életéért is felel. Vagy ez rossz kérdés? Nem, mondja Székely Mária és Kardos András, ez azért jó kérdés, mert így tisztázható, hogy az archívum nem a Lukács apológia, hanem a kutatás helye, és hogy a munkatársak éppoly kritikusak a filozófus életével, mint a műveivel szemben. Radnóti Sándor ehhez azt teszi hozzá, hogy persze a Lukács-lakás működése párhuzamba állítható a kormány által két éve létrehozott, a szélsőjobboldali Molnár Tamás magyar- amerikai filozófus életművét kutató központtal, és mondható, hogy ha van az egyik, legyen a másik is. Természetesen virágozzék száz virág. Csak az a baj, hogy a katolikus klérus és a hadsereg hatalmán alapuló államot dicsőítő Molnár a bokájáig sem ér fel Lukácsnak. Molnárnak egyébként felettébb tetszett a hivatásszerűen antiszemita Charles Maurras költő és kritikus ötlete, hogy a társadalomból ki kellene vetni a zsidókat, liberálisokat, szabadkőműveseket, sőt a reformátusokat is. Ez a kicsit gyilkos purifikátori hajlam azonban, úgy tűnik, még nem tételez színvonalat, Ludassy Mária filozófus ugyanis, akitől a fenti ismeret származik, nem ezért nevezi Molnárt a 168 óra 2013 július 20. számában egyszerűen NB III – as tudósnak. Kardos András szerint is tiszta ügyről van itt szó: külföldön ma is két magyart jegyeznek biztosan, és egyik sem Molnár Tamás, hanem Bartók Béla, és Lukács György.

Puskás Öcsit kihagyta, de ezt nem említem neki, nehogy léhának tartson.

Itt tartunk. Takarékosságból, politikából, ostobaságból megint a pusztulás előtt áll egy nemzeti érték, és éppen az erre a jelzőre annyira büszke rendszer regnálása idején. De hát persze, hogy mi a nemzeti, azt ők mondják meg, a kormányhű dolgozó tömegek pedig majd egy ügyes Lukács-ellenes tüntetésen tehetik magukévá az aktuális főnöki ízlést. Ne mondják, hogy ez azért túlzás. Semmi sem lehetetlen, amihez nem kell írni és olvasni.