Szerény és szegény
Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. (És ha volna egy harmadik – feltéve, de nem megengedve –, az egyszerre művelné a kettőt.)
Nyitva a Jurisics vár: ez feltétlenül jó hír, hiszen időtlen idők óta zárva volt, és sokáig az sem igen látszott, mikor fog megnyílni végre. Az épület rendbe tétetett, ez is öröm, s valami köztes állapotot mutat a régi századok és a tizenkilencedik század között – voltaképpen ez ellen se lehet kifogásunk: aki az 1532-i állapotokra kíváncsi (mert hát mégiscsak onnan származtatjuk a világhírt), az forduljon a történelemkönyvekhez vagy a múzeumhoz. Csak az elismerés hangján szólhatunk a helyiek segítőkészségéről, kedvességéről is, a fűszernövénykert végében található kis kézművesboltról, a fegyvertár lehetőségeiről (a látogató hajdani ruhákba öltözhet és régi fegyverek másolataival fényképeződhet), és talán még az aranyszoba szőlészeti kiállításáról. (Itt mutatják be a Szőlő Jövésnek Könyvét, a helyi szőlészet hagyományát, becses remekét.)
De ezzel kész is. A kiállítóterek feltűnően szegényesek, a számítógépek még nem működnek, a tárgyak többsége másolat, ahogy az iratoké is, nem egy máris hiányzik a tárlókból, az ajándékbolt üresen tátong, a büfé nem működik. Az egész múzeumon látszik a pénztelenség, az eszköztelenség, meg persze az igyekezet, hogy ezt a tényt elfedjék valahogy.
Mit mondjak, nem sikerül. (És nyilván nem a helyi szakemberek hibájából.)
A város- és vártörténeti részek enyhén szólva vázlatosak, a koronatörténet-anyag erős fali tablókat és mosolyogtató tárgymásolatokat tartalmaz, az Ottlik-kiállítás még vázlatosnak se igen mondható: éppen a helyi összefüggések maradnak homályban. (Például nem lehet megtudni belőle, hol volt a városban a katonaiskola – és nem állítható, hogy a helyeik mindegyike tudná.)
És még sorolhatnánk. De nem tesszük, mert egyfelől örülünk, hogy a vár végre látogatható. Másfelől szurkolunk nagyon a helyieknek, hogy előbb-utóbb tényleg lehessen valamire büszkének lenniük.
Nádas Sándor
