Próbálkozni a lehetetlennel – A jövőtlenség nemzedéke

2019. július 20. 20:38 - szerző: Pungor András

A rendszerváltozás fejetlenséget hozott a harmincas-negyvenes generációk életébe, és bizalomvesztést okozott, ami nincs feldolgozva, és mintha nem is lenne rá igény vagy lehetőség – mondja Szeifert Natália, aki Az altató szerekről című könyve után most új regénnyel jelentkezett. A Mi van veletek, semmi? című kötet hőseinek még nem volt állandó lakásuk, életük, csak tartózkodási helyük. Szeifert Natália szerint az elveszettség nemcsak az ő nemzedékének, hanem az utánuk jövőknek is nagyon ismerős.

– Mi van önnel, semmi?

– Tulajdonképpen semmi.

– Pedig hallom, japánul tanul.

– Gyerekkoromban volt egy kis japán verseskötetünk otthon. Sokat forgattam, úgy emlékszem, Weöres Sándor-fordítás is szerepelt benne. Az állandóság érzése ragadott meg benne, az, hogy első pillanatban az a pár sor kis semmiségnek tűnik, aztán napokig ott jár a fejedben, nem tudsz szabadulni tőle. Valamit már ott megsejtettem a lefordíthatatlanságból, hogy mögöttük valami mélyebb jelentéstartomány rejtőzik. Később derült ki számomra, hogy a megértésükhöz valóban nem árt ismerni a japán kultúrát, a nyelvet, például hogy nemcsak a jelentésük fontos a verseknek, hanem az is, hogy néznek ki japán írásjegyekkel. Évtizedekkel ezelőtt nem volt egyszerű japánul tanulni, próbáltam könyvből, de egy-két éve kezdtem el nyelvtanárhoz járni, sajnos kevés időm van rá.

Fotó: Merész Márton

– És közben japán könyvekről ír recenziókat.

– A hetvenes években még volt a keleti irodalomra kitekintésünk, de ez mára jóformán elhalt. A kortárs japán írókról szinte semmit nem tudunk. Szeretnék majd egyszer eredetiben japán kortárs regényeket olvasni, mert az is nagyon izgalmas terület.

– És népszerűsíteni a japán irodalmat?

– A magam eszközeivel, igen.

– A fotózás és a képzőművészet a múlté?

– Hobbiként megmaradt.

– Korábban azt mondta, hogy létezik férfi és női szöveg, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írja őket. Előző könyve, Az altató szerekről inkább női szöveg volt, a most megjelent új regénye, a Mi van veletek, semmi? című pedig inkább férfi szöveg. Tudatosan alakult így?

– Véletlen. Azt sem tudom, hogy ez így valóban szétválasztható-e. A nézőpont változtatása volt most fontos inkább. Ugyanabban a regényvilágban játszódik az új regény is, nagyjából ugyanabban az időszakban, a kétezer-tízes évek elején, amit valamiféle fordulópontnak érzek. Feltűnnek benne valós események. Például a West-Balkán-sztori, a máig megoldatlan Lehel utcai bankrobbantás, a hírek is „valós idejűek”, például amikor a Marsra leszálló szondáról olvas az egyik szereplő, sőt előrevetít egy, szintén máig felderítetlen, későbbi gyújtogatást. Az altató… után nem ezt a könyvet akartam megírni, más témában kutattam. A mostani regényem szereplői, a hozzájuk kapcsolódó szövegtöredékek, párbeszédek megvoltak Az altató szerekről írása idején is. Amikor nekiláttam annak a másik témának, egyszer csak lehúzták a rolót, mintha valakik azt mondták volna: várj egy kicsit. És megálltam, ezek a figurák vártak rám, nem tudtam mással foglalkozni, az ő történetüket kellett megírnom.

– Az új könyvvel ki akarta egészíteni Az altató szerekről univerzumát?

– Ha belebonyolódunk egy világba, van, hogy nem érdemes elengedni, főleg, ha ennyi építőköve megvan. Kicsit olyan ez, mint egy krimi gyilkosság nélkül: a történetszálakat, a szereplőket kötöttem össze.

– Ön is benne van a szövegben?

– Szereplőként nem.

– Szemérmes?

– Gondoltam rá, hogy egyszer beleírom magam egy szövegembe, mondjuk mellékszereplőként elhaladok az egyik asztal mellett a kocsmában. De persze minden figurában valamiképpen benne vagyok.

– Elveszett emberek a hősei, mégis szolidáris a világuk: együtt karácsonyoznak, utaznak Prágába. Mennyire általános ez az összetartás?

– Talán nem az. De a regény „alapanyagául” szolgáló emberek léteznek, még ha nem egy az egyben emeltem is be őket, és vannak ilyen véd- és dacszövetségek. Ami velük történik, velem vagy a barátaimmal, ismerőseimmel már egyszer megtörtént a valóságban. Nem én találtam ki az életük eseményeit, csak összekötöttem, történetté formáltam. Talán ezért is idegesített, foglalkoztatott a sztorijuk, ezért vágytam arra, hogy megírjam őket.

– Grafitot kidobja a nője, ő rajztanár, Pók egy félalvilági figura, programozó. Péterfy Gergely írta róluk meg a regényről: „A létezés üres, az emberek piálnak meg szívnak meg basznak, összezúzzák meg elcseszik egymás életét, fuldoklanak az űrben, döglődnek a keszonban, ez van.” És valóban, a főszereplőinek 30-35 évesen még nem volt állandó lakásuk, életük, csak tartózkodási helyük. Generációs regény ez?

– Lehet az. Ez az én generációm. A kétezer-tízes évek közepe táján ér véget a regény története. Grafit akkor 35. Az elveszettség nemcsak az én nemzedékemnek, hanem az utánunk jövőknek is nagyon ismerős. De a regény kocsmájában más korosztályok perifériára sodródott figurái is megjelennek.

– Miért van elrontva az életük?

– Az én generációmé lehet, hogy ott, hogy a rendszerváltozással elvesztettük a talajt. Mi akkor voltunk tíz év körüliek. Én is kisdobos voltam, éppen felkészültem az úttörőavatásra, erre bejelentették, hogy semmi sem érvényes. Félre ne értse: mi nem tudtunk a politikáról, nekünk akkor sem volt rossz és ma sem jó. Elkezdtünk felnőni egy világban, tudtuk, hogy milyen rend alapján működik, és hirtelen jött egy új, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda. Az átvertség érzésére emlékszem. Arra, hogy a szülők, a tanárok egyik nap még Á-t mondtak, aztán a másik nap már B-t, és senki sem tudta, hogy miért.

– Ilyenkor dacból lesz valaki punk, elveszett ember, vagy mert nem talál fogódzókat?

– Talán mindkettő. A hirtelen változás fejetlenséget hozott az életünkbe, és bizalomvesztést, ez nincs feldolgozva, és mintha nem is lenne rá igény vagy lehetőség.

– Ennek a generációnak a jövője is ugyanaz lesz, mint a jelene: üres.

– Talán nem ennyire általános dolog, mert úgy látom, a generációmból sokan helytálltak külföldön, ők már a kétezres években elköltöztek az országból, és vannak, akik feltalálták magukat itthon is, de utóbbiak lehetnek kevesebben.

– Az altató szerekről hősei hazug világban éltek, becsapták magukat, az új könyv szereplői szánalomra méltóbb karakterek.

– Van bennük egyfajta megmagyarázhatatlan naivitás. De nem szívesen nevezem ennek, lehet, hogy a hit jobb szó. Ők hisznek például a közösség megtartó erejében, abban, hogy lehet egymásra számítani, közhelyesen szólva abban, hogy az ember alapvetően jó.

– Péterfy írja, az ön könyvében „minden, ember, villamossín, romladozó pesti homlokzat, nemi szerv nagyjából azonos mennyiségű figyelmet kap a szövegtől, így aztán semmi sincs túltolva és semmi sincs elmismásolva”. Sokat javít a szövegein?

– Sokat. Hallja, próbariadó van!

– Igen, szirénától zeng az egész utca.

– Ülünk az apokaliptikus újpesti forróságban, és még ez is! Egyébként nagyon megtisztelő és zavarba ejtő ez a Péterfy-szöveg. Fontos, hogy azt írja, egyenlő figyelmet kap tőlem minden. Én is így gondolom: minden részlet fontos. Nem tudom, hogy azért nézem így a világot, ahogy ő mondja, mert írni akarok róla, vagy azért írok róla, mert így nézem. Mindent meg akarok írni, miközben tudom, hogy ez nem lehetséges, de mégis csinálom, mert nem tudok mást tenni, próbálkozni fogok a lehetetlennel a végéig.