Szántó T. Gábor: A megtévesztett

2016. december 27. 08:57 - szerző: Szántó T. Gábor

A fiú az üdülő főbejárata előtti lépcsőn ült. Jobb lábával apró köröket rajzolt maga elé a sóderrel felszórt földre. Amikor készen volt, szétrúgta a kavicsokat.

Szállt a por a tűző napon, de senki nem szólt rá. Ilyenkor délelőtt a legtöbben az uszodába mentek, de egyedül nem úszhatott. A portás a recepción bóbiskolt a hőségben. A fiú rosszul érezte magát egyedül a szobában, inkább a folyosókon bóklászott, az ebédlő előtti társalgóban sertepertélt, de miután itt nem volt más, korabeli gyerek, hiába állt egy használt asztali foci és egy biliárdasztal, nem tudott senkivel játszani.

Lába viszketett a portól, azt vakargatta, közben eszébe jutott, hogy ebédnél egyedül kell majd ülnie az asztalnál. Mindenki látja, hogy egyedül ül, és bámulni fogják. Miután előző nap még szüleivel látták, lehet, hogy kérdezősködnek is, esetleg oda akarják ültetni magukhoz. Például az a család, ahol olyan kövér az apa, az anya meg a gyerekek is. Másrészt viszont unatkozott egyedül, ahogy otthon is.

Felment a szobába. Lehet, hogy le se megy ebédelni. Vagy megvárja, míg mindenki megebédelt, és csak akkor megy le. De addig a szobában kéne maradnia, egyedül, mert ha odalent látják, akkor rászólnak, hogy menjen be ő is, márpedig azt semmiképp sem akarta. Félt a szobában, és szégyellte, hogy fél. Dühös volt a félelmére, de tehetetlen volt vele szemben. Ahogy magára zárta az ajtót, erőt vett rajta az érzés, szorította a fejét, mellkasát. Majdnem sírt, de visszafojtotta, erre megtanították. Egy fiú nem sír. Lement a földszintre, a recepcióhoz, onnan ki az udvarra, aztán meg vissza, hátha közben történik valami. Háromszor járta már meg le-fel-le ezt az utat.

Csigavonalat rajzolt a sóderba. Égette a délelőtti nap, az üdülő bejárata keletre nézett. Nem akart árnyékba menni. Azt játszotta, ki az erősebb, ő vagy a nap. Titokban arra gondolt, az se baj, ha leég, legalább történik valami, majd este megmutathatja. Feljebb húzta sortja szárát, és combján már láthatta is a különbséget: ahol a nadrág eltakarta, fehér volt a bőre, ahol megfogta a nap, piros. A karját is ellenőrizte: a rövid ujjú póló alatt a válla világosabb, mint ahol a nap érte, de itt nem volt akkora a különbség.

Felállt, meg akarta nézni a portásfülke fölötti órán, mennyit kell még várnia ebédig. Nem mintha éhes lett volna, de az ebédtől nincs már olyan messze a vacsora, addigra talán visszaérnek, gondolta, bár azt mondták, lehet, hogy csak késő este jönnek meg.

Nagyot nyögve kinyitotta a fémtokú ajtót, teljes erejét bele kellett adnia a mozdulatba, mert nehezen nyílt, amikor a túloldalán magas, szőke asszonyt pillantott meg vállpántos fehér nyári ruhában, fehér szandálban. Egy gyerekkocsi fölött próbált átnyúlni, hogy megtámassza az ajtót.

Jaj de jó, hogy segítettél, ki se tudtam volna nyitni egyedül! hálálkodott. Őszinte megkönnyebbülés hallatszott a hangjából, beszorult a babakocsival két ajtó közé.

A fiú büszkén kihúzta magát.

Megtennéd, hogy lesegítesz a lépcsőn is? kérdezte az asszony.
Persze, bólintott a fiú, majd gyorsan hozzátette: Szívesen segítek.

Nagyon kedves tőled, biccentett a nő, és megdöntötte a kocsit, hogy a kerekeit átemelje a magas küszöbön.

A fiú gyorsan lehajolt. Rátermett, erős mozdulattal megemelte a babakocsit. A nő ijedten figyelmeztette:
Óvatosan!

A fiú lefékezte gesztusait. Komoly arccal, figyelmesen pillantgatva maga mögé lehátrált a lépcsőn és leeresztette a földre a kocsi két kerekét.
Köszönöm, mondta a nő, és elmosolyodott.

Kérem. Természetesen, mondta a fiú komolykodva, és belepirult.
Nagyon udvarias fiú vagy. És előzékeny, jutalmazta meg egy mosollyal a nő.

A fiú arca egy árnyalattal még vörösebb lett. Csak most nézett végig a fiatalasszony nyurga alakján, telt mellein, hosszú szőke haján. Egy énekesnőt juttatott az eszébe, aki nagyon tetszett neki, de nem tudta a nevét, külföldi volt, a tévében látta.

Mennyi idős vagy? kérdezte a nő a rászegeződő szempár láttán.
Tíz, húzta ki magát a fiú, mintha a néhány centivel éveket öregedhetne.

Nagyon figyelmes és komoly srác vagy. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél, biccentett a nő, és indult volna az üdülő kapuja felé, de a sóderban nehezen moccant a kerék. Erőteljesebben nyomta meg a kocsit, mely így megmozdult, de a fiú is mozdult vele együtt.

Ha elvisszük a kapuig, onnan aszfalt van, intett a kapu irányába.
Nem kell, nem olyan vészes. Az asszony a fejét rázta, azután, elkapva a fiú komorrá váló tekintetét, hozzátette:

De ha gondolod, hogy egyszerűbb…
A fiú válaszképpen lehajolt, megemelte a babakocsi elejét, és megfontolt léptekkel vitte a kapuig. Ott letette, kinyitotta a kaput, és maga is kilépett.

Amikor a nő kitolta a kocsit, jobbra fordult. A hegyi kilátóhoz vette volna útját. Egy pillanatra azonban megtorpant.

És te? A szüleid az üdülőben vannak?

A fiú összeszorította a száját és a fejét rázta. Azután meggondolta magát és válaszolt.
Haza kellett menniük. Hivatalos ügy. Pedig nyaralunk, tette hozzá.

Értem, bólintott komoly arccal a nő. Volna kedved esetleg velünk tartani?

A fiú zavarba jött. Azt tudta csak, hogy egyedül nem hagyhatja el az üdülőt, más lehetőség pedig korábban nem merült fel. Megilletődöttségében igyekezett nagyon komolyan nézni. Lepleznie kellett zavarát, amit a szép szőke nő látványa és meghívása okozott. Ha nem korlátozta volna a szülői tiltás, akkor is furcsán érezte volna magát a nő jelenlétében.

Csak ha nem zavarok, mondta szertartásosan.

Egyáltalán nem zavarsz, rázta fejét a nő. Én is egyedül vagyok. Illetve, nevette el magát a babakocsiba nézve, mi is egyedül vagyunk. A férjem külföldön van.

A fiú kihúzta magát. Feszülten gondolkodott, hogy folytassa a beszélgetést, miközben elindultak felfelé, a kilátó irányába. Az úttest két oldalán húzódó járda mellett sűrű fenyves húzódott. Egy-egy autó tűnt csak fel az úton.

Kislány? kérdezte a kocsi felé biccentve.

Igen, felelte a nő. Hogy találtad ki?

A fiú nem akarta bevallani, hogy először azt akarta kérdezni, kisfiú-e, csak udvariasságból változtatott.

Megvonta a vállát.

Csak úgy, gondoltam.

Nincsenek véletlenek, simított végig haján a nő. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy te nyitottál ajtót. Mintha csak valaki küldött volna, hogy segíts nekem.

A fiú úgy érezte, forró az arca, azután egész testét elöntötte a forróság.
Még a neved se tudom, szólalt meg újra a nő, s megmondta a magáét és a kislányáét. A fiú szembefordult vele, és a nő magassága miatt kissé mereven kezét nyújtotta. Ő is bemutatkozott.

A nő fejét csóválva csodálkozott.

Olyan vagy, mint egy kis lovag. Pedig ma már nincsenek lovagok. Elhallgatott, de kisvártatva megkérdezte: Mondd csak, vannak itt barátaid az üdülőben?

A fiú elkomorodott. Hogy tudná elmagyarázni? Megpróbált barátkozni, egy ideig ment mindenhova a fiúkkal, ahova mentek, próbálta azt játszani, amit ők, de amikor vadulni kezdtek és durvaságokat mondtak a lányokra, nem tudott tovább játszani velük. A lányok pedig, akikkel szívesen beszélgetett volna, állandóan csak nevetgéltek és sugdolóztak, ha hozzájuk csapódott, faképnél hagyták: maguk közt akartak lenni.

Szóval vannak barátaid? kérdezte ismét a nő, és oldalra hajtotta fejét. Haja előrebukott a válla mögül.
Vannak, mondta indulatosan, de néha olyan gyerekesek.

Nocsak, és miért gyerekesek?

Tanakodott, hogyan válaszolhatna. Nem akarta, pontosabban nem tudta kimondani a nő előtt azokat a szavakat, amiket a többi fiú használt a lányokkal kapcsolatban. Nagyobb fiúk is akadtak az üdülőben, tőlük hallhatták, őket majmolták, velük együtt piszkálták a lányokat. Nem akarta bemártani őket. Legalább ennyiben velük akart tartani, miközben érezte, hogy nem olyan, mint ők.

Nem tisztelik a nőket, mondta némi gondolkodás után.

Ez igen! füttyentett a nő, ami kissé megzavarta a fiút. Nők nem szoktak fütyülni, csak férfiak a nők után, gondolta, és megborzongott. Ez olyan közönséges.

Pedig a nők ugyanannyit érnek, mint a férfiak, folytatta gondolatát, és érezte, hogy melege lesz attól, amit mond.

Le a kalappal! biccentett felé a nő, majd a gyerekkocsiból hallatszó nyöszörgésre a baba fölé hajolt. Miután látta, hogy nem ébredt fel, csak álmában adott ki hangot, újra a fiúra nézett.

Szóval minden elismerésem. Ritka az ilyen férfi, mint te.

Sőt bizonyos értelemben még többet érnek! bukott ki a fiúból, és mereven nézte a nő kék szemét, szabályosan ívelő száját. Nem bánta volna, ha ismét a babakocsi fölé hajol, s ahogy az imént, ruhája kivágásába pillanthat. Elkapta azonnal a tekintetét, de nem eresztette a moccanni látott mellek látványa.

És ezt miből gondolod? lassította le lépteit a nő. Úgy nézett a fiú felé, mintha ezúttal tényleg olyasmit hallott volna, ami meglepte.

Minden erejét megfeszítette, hogy válaszolni tudjon. Mint az iskolában, amikor ki akart tűnni és megmutatni, hogy ő is jó valamiben, hiába nem olyan ügyes fociban és nem röhögcsél hülye bemondásokon, mint a többiek. Nem maradt más, mint hogy megpróbáljon az órákon értelmeseket mondani, amit viszont csak a tanárok díjaztak, a többi gyerek inkább gúnyolta érte.
Mert a nők szülni tudnak.

Hát, ha ezt komolyan gondolod, torpant meg a nő, és őszinte csodálkozás ült ki az arcára, nagyon fognak szeretni a lányok.

Ezúttal nem nevetett, csak mosolygott, és elismerően nézett a fiúra, akinek ragyogtak a szemei. Soha senki nem mondott még neki ilyesmit.

Határozottan boldognak érezte magát. Nem is gondolta volna reggel, amikor egyedül maradt, hogy ilyesmit tartogathat számára a nap. Ebben a pillanatban nem tudott megszólalni. Úgy érezte, nem tud olyasmit mondani, ami az elhangzottakat felülmúlná. De hogy mégis történjen valami, óvatosan megfogta a babakocsi fogantyúját, és szelíd nyomással segítette ő is felfelé az emelkedőn.
Szeretnéd tolni egy kicsit? kérdezte az asszony.

Szabad?

Egy ilyen komoly fiúnak hogyne lenne szabad.
Nagyon figyelt, hogy ne okozzon csalódást. Erősen markolta a fogantyút, igyekezett egyenletes és határozott léptekkel tolni a kocsit a kilátó felé. Próbált úgy tenni, mintha meg se kottyanna a lejtő és a babakocsi súlya, de egyre meredekebbé vált az út. Minden erejét bele kellett adnia. Annyira összpontosított, észre se vette, hogy szinte lohol.

Lassabban, hé! Ez nem versenykocsi vagy gokart! szólt rá lihegve a nő. A fiú ijedten megtorpant. Elrontott valamit. Lehet, hogy mindent?
A nő visszavette kezéből a kocsit, és vidáman fújtatva vetette oda neki:
De jó erőben vagy!

Odaértek végre a kilátóhoz. Csak néhányan ácsorogtak a korlátnál. Az út túlsó felén, a büfénél és a parkolónál nagyobb volt a mozgás. Aki felért a csúcsra, megajándékozta magát egy lángossal, rétessel, sörrel vagy üdítővel. A padokon is ültek, nekik csak a korlátnál jutott hely. A fiú szorosan a babakocsi mellé állt, mint aki másoknak is szeretné megmutatni, hogy együtt vannak. Néztek le a völgybe és a völgyet körülvevő többi hegyre. A fiút nem érdekelte a táj, de igyekezett úgy tenni, mintha ő is nézelődne. Azt szerette volna, ha a nő kérdezgeti és ő okosakat válaszolhat.

Az asszony mély levegőt vett az orrán át, majd a babát igazgatta. A fiú ismét a dekoltázsába pillantott. Amikor a nő felemelte a fejét, elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha a tájat fürkészné.
Indulnunk kéne visszafelé, mondta az asszony. Mire leérünk, mehetünk ebédelni. Ha addig nem érnek vissza a szüleid, odaülhetsz hozzánk. Volna kedved?

Persze, szívesen! bólogatott a fiú, majd gyorsan hozzátette: Ha nem zavarok. Igyekezett fegyelmezetten visszafojtani örömét.

Egyáltalán nem zavarsz, felelte a nő, és elmosolyodott. Kedves és értelmes fiú vagy. Nagyon kellemes a társaságod.

A fiú elpirult. Bármennyire igyekezett, nehezére esett, hogy elrejtse mosolyát.

Némán mentek lefelé a hegyről. A fiú úgy érezte, olyanok, mint az indiánfilmekben a főszereplők. Mintha mindketten tudnának valamit, így szükségtelen, hogy szavakkal fejezzék ki. Kereste ugyan a megszólalás lehetőségét, de hirtelen semmi nem jutott az eszébe.

Találkozunk ebédnél, biccentett neki az asszony, miután átsegítette a babakocsit az üdülő udvarának sóderral felszórt udvarán és a kitámasztott ajtón. Gyere oda bátran az asztalunkhoz.

A fiú felszaladt, kezet mosott, és azonnal indult az ebédlőbe. Elsőként érkezett, de az üres teremben sejtelme sem volt, melyik asztalnál ül a nő a gyerekkel. Leült a saját asztalukhoz, és türelmetlenül pislogott a bejárat felé. Ha mozgást észlelt, oldalra hajolt a székén, hogy hamarabb megláthassa, jönnek-e már. Lassan elkezdtek feltünedezni az üdülővendégek, de akire ő várt, csak nem érkezett. A pincér kihozta a levesestálat. Nem kezdett magyarázkodni, hogy ő máshol eszik majd, a levesből amúgy sem akart venni. Már kezdett aggódni, amikor feltűnt az ajtóban a nő a babakocsival. Akkor felállt és elébe ment.

Ott ülünk, mutatott az asszony a középső sor utolsó asztalára. Leállította az egyik szék helyén a kocsit, leült és a fiúnak is helyet mutatott.

A pincér rövidesen ide is hozta a levesestálat. Az asszony elkérte a fiú tányérját, mert bele, azután magának is szedett.

A kisbaba mást eszik? kérdezte a fiú komoly arccal, de igyekezett úgy hangsúlyozni, hogy ne legyen egyértelmű, kérdi-e vagy mondja.

Igen, ő már evett odafent, válaszolt a nő, és a fiú elpirult. Most jutott csak eszébe, lehet, hogy nem ehet még mást, mint anyatejet. Vagy tápszert. Nem merte megkérdezni, szoptatja-e vagy üvegből eteti, ahogy más babáknál látta.

Akkor jó, bólogatott, mint aki jelezni kívánja, tudja, mi egy férfi dolga. Gondját viseli a gyereknek, aggódik és megnyugszik, ha tudja, hogy minden rendben. Belekanalazott a levesbe, eszébe se jutott, hogy máskor egy falatot sem eszik belőle, hiába kérlelik. Felötlött benne valami, de nem akarta megkérdezni, míg a nő eszik, ahhoz túl fontosnak találta. Fél szemmel a nő mozdulatait figyelte, s amikor letette a kanalat, ő is így tett. A hirtelen mozdulattól megcsörrent a tányér.

És a kisbaba papája meddig marad külföldön? nézett mélyen a nő szemébe.

Azt sajnos ebben a pillanatban még nem lehet tudni, felelt az asszony. Mintha szomorúság árnya futott volna át a tekintetén. A munkája… kezdett bele egy újabb mondatba, de nem folytatta.

A fiú némi csend után fészkelődni kezdett a székén. Láthatóan izgatott lett, végül mindent egy lapra téve fel, megszólalt:

Esetleg segíthetnék addig. Vagy akár utána is, tette hozzá óvatosan, bár nem ezt akarta mondani. Nem is akart arra gondolni, mi lesz azután, ha visszajön a másik.

A nő némán nézte a fiút, azután jobbjával hajába túrt, és átvetette a fején. Így valóban nyert egy kis időt, de még mindig alig tudott szóhoz jutni. Nem számított a felvetésre.

A fiú nézte, mint aki ítéletre vár. A nő nagyot sóhajtott, és elkomolyodó arccal felelt:

Nos, mit mondjak… Meglep az ajánlatod, de köszönöm. Őszintén, kedves tőled, de úgy érzem, nem fogadhatom el. Azt hiszem, ez nem működne, végül is te… Szóval… te iskolába jársz. És, gondolom, leckéd is van. És szüleid is… Bizonyára ők sem örülnének, ha te csak úgy, egyik napról a másikra… De miket zagyválok itt össze? Egyszóval nem. Azt hiszem, ez semmiképpen nem jó ötlet. Elnézést. Ugye nem haragszol?

A fiúnak elszorult a torka. Erre nem volt felkészülve. Igyekezett, hogy ne látszódjon rajta a csalódottság. Minden erejét össze kellett szednie. Ökölbe szorított kezével gyorsan megdörzsölte a szemét.

A pincér hozta a főételt, de a fiú csak turkált benne, és gépiesen válaszolgatott az asszony kérdéseire. Mint aki nincs jelen. Később elbúcsúztak, felment a szobába, hasra feküdt az ágyán, kezét ökölbe szorította, arcát belefúrta a párnájába. Így aludt el, a csalódástól elgyötörten.

Délután kábán ébredt. Lement a földszintre, leült az épület előtti terasz szélére. Jobb lábával apró köröket rajzolt maga elé a sóderral felszórt földre. Amikor készen volt, szétrúgta a kavicsokat.

Vacsorára megérkeztek a szülei. Együtt mentek le az étterembe. Miután leültek, nem sokkal később az asszony is megérkezett a babakocsival. Rámosolygott a fiúra, aki kissé megilletődötten és szertartásosan biccentett, aztán elkapta a tekintetét, hogy szülei lehetőleg ne vegyék észre.

A fenti írás a Kassák Lajos XIII. Kerületi Irodalmi Díj 2016. évi nyertes pályaműve