Szalon, dráma, Csehov

2017. február 13. 20:02 - szerző: Csáki Judit

Azzal akartam kezdeni, hogy a Platonov valószínűleg Csehov legjobb darabja, mert van benne egy kicsi Cseresznyéskert, Sirály, nyomokban pedig Ványa bácsit és Három nővért is tartalmaz. Csakhogy előbb született mindegyiknél. Vagyis a helyzet inkább úgy áll, hogy a Platonov – felőlem lehet Apátlanul is a címe, mint most Kecskeméten – afféle első gyűjtőhelye a később emblematikussá vált csehovi figuráknak.

Az emblémák azonban színpadon nemigen életképesek, ezért aztán ezt az előadást is jó nehéz elkezdeni, nehogy már a szamovár, a súlyos-díszes textilek, esetleg egy nyírfa a háttérben lejátssza a színészeket. Szász János, a kecskeméti előadás rendezője azt az ugyancsak nem példa nélküli megoldást választotta, hogy „kvázi civilben” indítja a játékot, vagyis az asztal alatt nem Platonov alszik, hanem Kocsis Pál. A színészek ott járkálnak előttünk, beszélgetnek, csupa „small talk”, Dobó Enikő például végeérhetetlen telefont bonyolít le, mások pakolásznak, hozzák a kellékeket, és egyszer csak valahogy mégis átsiklunk a darabba, és már nem Bognár Gyöngyvér és Nagy Viktor beszélget egymással, hanem Vojnyiceva és Trileckij.

A díszlet kint és bent egyszerre, fontos eleme a fejünk fölött lévő fülke (hogy ez mi lehetett eredetileg, ki tudja), ahol feltűnni és eltűnni lehet, esetleg ledübörögni a lépcsőn, mint majd Platonov teszi jó néhányszor. A falnál békebeli tálalók, kellemes tárgyakkal, a közönség mögött járás, nagyjából észrevétlen, előttük nyugágy, de a megfelelő felvonásban (ami a harmadik) sínpár is kerül, rajta hajtány, vicces járgány… A szöveget, Radnai Annamária fordítását három dramaturg is megdolgozta (a rendezőn kívül Rácz Attila és Réczei Tamás), és nem mondom, hogy bizonyos szövegpoénok, máshonnan átemelt idézetek nem voltak kedvemre, de nagy szükségét nem éreztem azért.

Nincs nagy durranás az elején; mondhatni, szalondrámázás folyik az első felvonás szalondrámájában, ki-ki bemutatkozik, látjuk, hogy Trileckij nagy dumás svihák, Grekova túlspannolt neurotikus, Vojnyiceva hódításban utazik, az idősebb Vengerovics mintha pénzeszsákon ülne, az ifjabb pedig fejét leszegve pislog körül, Vojnyicev ugyan nem a szokásos „mostohamama mostohafiacskája”, de azért ránézésre elég nagy lúzer. Mire a sokat emlegetett Platonov megérkezik, csak hangos örömködés van, panaszkodás a hosszú és unalmas télre – nem feszül robbanásig semmi.

Platonovval együtt mosolygunk a közepes diáktréfán, ahogy nem ismeri őt föl Szofja, Vojnyicev újdonsült felesége – aztán nem arcunkra fagy, csak fokozatosan lehervad róla a mosoly, amikor az egyetemistaidőket, a tenni akarást, a lobogó ifjúságot idézi a két, másként fáradt ember. Erre jön a papírforma: hátha egymással, egymásban bízva lehetne még…

Az igen jó kecskeméti előadás legfőbb erénye az építkezés fokozatossága; elsősorban Kocsis Pál alakítása diktálja a tempót, az ő Platonovja körül gerjednek a konfliktusok, pontosabban ő gerjeszti azokat. Eleinte mintha játszana, csak próbálgatná magát: fel tudja-e ébreszteni Szofjában a vágyat, megbillenteni a frissen kötött házasságát, közben „melegen tartani” a tábornokné hevülését, mert az is jól jöhet, és még megpiszkálni, csak úgy, szemétségből, a lángoló Grekovát is? A hosszú tél, az unalmas bezártság után amolyan férfiasnak tartott játék ez, amely persze ekkor még nem veszélyezteti a lenézett, butuskának tartott, egyszerű, de azért nagyon imádott feleség, Szása pozícióját. Aki amúgy nem buta, ráadásul az egyetlen, aki nemcsak igazán ismeri Platonovot, de át is lát rajta. De ez már a tragédia része.

Szóval az előadás szépen, pontosan araszol előre, az alakítások legtöbbnyire a helyükön vannak; ahogy kell, úgy sodródik Märcz Fruzsina Szofjája bele az önámításba, majd az élére is áll, és már ő húzná magával, maga után Platonovot a szürreális új életbe és tovább. Märcz Fruzsina játékának lényege a közegből való kilógás: ez a nő örök otthontalan. A csipkeruha, a fölösnek tűnő elegancia kirívó – aztán a ziláltság, a kibomlott haj már nagyon is otthonos, de már minek. Zayzon Zsolt pasztell Vojnyicevje csupa értetlenség: már azt sem érti, hogyan foghatott ki egy ilyen nőt, aztán azt sem, hogyan veszíti el szinte rögtön. A tábornokné Bognár Gyöngyvér tiszta alakításában igazán együgyű: pasit akar, és a felhozatalból csak Platonov esélyes a szerepre. A fiatal özvegy élni akarása párosul az okos asszony alkukészségével, csak épp Platonov alkalmatlan erre is.

Kocsis Pál alakítása igen erőteljes, de nem a szokásos svung, hanem a belső feszültség növekedése hajtja. Ahogy a nőkkel való, unaloműző, férfivirtust próbáló játszadozásba egyrészt kissé belebódul, másrészt az irányítás kicsúszik a kezéből, az addig kompakt, szilárdnak tudott férfialak lassan szétcsúszik. Azon a bizonyos éjszakán, amikor mindenki összeszalad Platonovék kertjében, a szálak összegubancolódnak, és a mindig győztes alfahím elindul lefelé. Kocsis jól játszik a mindenféle nőknek való pillanatnyi megfelelés, a komikus-kozmikus önsajnálat és az őszinte kétségbeesés, menekülés motívumaival: egyiket sem engedi túltengeni, de mindegyik benne van ebben a bizonyos végső szétesésben.

Jó, amit látunk: Gyarmati Dóra díszlete és jelmezei is, meg a kisebb-nagyobb alakítások is. Hajdú Melinda Szásája, Dobó Enikő Grekovája, Nagy Viktor Trileckije, a zsidó apa-fiú párost játszó Körtvélyessy Zsolt és Aradi Imre, a „bearanyozott újgazdag” apa-fiú párost játszó Hegedűs Zoltán és Orth Péter, no meg Fazakas Géza Oszipja is. Nem annyira önmagukban, mint inkább együtt érdekesek ők, a halmozottan boldogtalan társaság tagjai, akik mégis-mégis egymáshoz tapadnak.

Együtt statisztálnak Platonov végjátékához – akár jelen vannak annál a bizonyos utolsó nagyjelenetnél, akár nem. Ez a nagyjelenet Szásznak és Kocsisnak köszönhetően csöppet sem teát­­­rális, sőt; majdnem észrevétlen, banális meghalás. Semmi fegyverropogás – csak elmúlás. Az egyik pillanatban Platonov még van, áll az asztal tetején, látjuk, hogy él – a másikban meg már egyszerűen nincsen.

Lényeges eleme a rendezésnek és az alakításnak, hogy bizony, nagy kár érte. És lényeges eleme az is, hogy nem tudom, miért.