A tanárok keresik a lehetőségét, hogy valódi irodalmat tanítsanak ahelyett, amit rájuk kényszerítenek
– A miniszterelnök a 2018-as parlamenti választás után egyértelművé tette, hogy új fejezetet akar nyitni a magyar kultúrpolitikában. Ennek egyik eleme a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőváltása, illetve erőközponttá alakítása, ezáltal a kulturális támogatások még centralizáltabb elosztása. Az ön értelmezésében miről szól a kultúrharc?
– Talán elsőre meghökkentő lesz, amit mondok. A kultúrharc szerintem elhanyagolható, miközben természetesen egyáltalán nem hanyagolható el. Mire gondolok? Nem hanyagolható el, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, milyen mértékű támadást indított a kormány a szabad gondolat, az értékek ellen. A kultúrharc végrehajtását olyan emberekre bízták, akik a Horthy-rendszer ideáit és ideáljait, kulturális és irodalmi preferenciáit igyekeznek visszahozni. Ismertek ennek következményei a Petőfi Irodalmi Múzeumtól az Akadémián át az ’56-os Intézetig.
– Miért lehetne akkor mégis elhanyagolható a kialakult helyzet?
– Mert a gondolat mindig oszlatni tudja a sötétséget. Van, amikor rövidebb idő is elég hozzá, máskor hosszabb időre van szükség. Az elmúlt száz esztendő történelme – hogy messzebb ne menjünk – számos példát mutat arra, hogyan tudta megőrizni önmagát a tudomány és a művészet a legsötétebb időszakokban is. Hál’ istennek ma is ezt látjuk a tudósok, a történészek, a művészek, a színházi emberek, az írók megnyilvánulásaiban, amikor műveket alkotnak és a korszak átvilágítására törekednek. A létrehozott műveknek évtizedek, akár évszázadok múlva is üzenő szerepük lehet, palackpostaként megőrzik az utókor számára, miben éltünk a huszonegyedik század elején. A kormányzat tehát téved, ha azt gondolja, hogy a tudomány és a művészet hatalom kérdése. Erőszakos eszközökkel birtokba vehetik a legfontosabb intézményeket, de értéket teremteni nem képesek. Megfertőzhetik az iskolai tananyagot, de látom pedagógus ismerőseimet, akik, bár zavarban vannak, mégis keresik annak lehetőségét, hogy a valódi irodalmat tanítsák azzal szemben, amit rájuk kényszerítenek. Az úgynevezett kultúrharcot, ha nem volna kártékony, mentalitásromboló, akár komédiának is mondhatnánk. Szánalmas, mosolyra késztető az a dühkitörés, amivel vezéralakjai maradandó művek létrehozása helyett vagdalkoznak.
A teljes interjút lapunk csütörtökön megjelent interjújában olvashatják el.
