Röhrig Géza nem csak Saul

De az volt, amikor a Bölcsészkar színpadán, az Eötvös Klub Hordójában s a Kőfaragó utcában, a Vasas szakszervezet Teszársz Károly Művelődési Házának fojtott levegőjű előadótermének színpadán, a fojtott levegőjű nyolcvanas években, rossz hangosítás mellett énekelte a Huckleberry/Huckrebelly együttessel: „Megszállott vagyok egy megszállott országban.” Nem volt az sem kis dolog, higgyétek el nekem. Ahogy a Hágádában, az egyiptomi kivonulás történetében mondjuk, dájénu: már az is elegendő lett volna.

Nem volt kis dolog, amikor egy harmadik költőkollégával Líra címmel lapot álmodtunk, költészeti folyóiratot, szemben a kultúra iránt már akkor közönyös külvilággal. A lapból persze nem lett semmi, de Röhrig Géza is az a dacos típus, aki konokul őrzi eszményeit. Ha a verset kidobják az ajtón, bejön az ablakon. És ha a lázadó individualizmus normává és konzumkultúrává válik, egy valódi művésznek át kell gondolnia értékrendjét. Lehet, hogy az igazi avantgárd ma épp a vallásos hagyomány integrálása a modern gondolkodásba és a modern gondolkodásé a vallásos hagyományba. Dájénu.

Géza életszféráját a kilencvenes években még nem ismertem, csak néhány éve mesélt nekem róla egy kávéházi asztal mellett, készülő regénye kapcsán. Az emberi kapcsolatok sajátossága: akkor merül fel egy súlyosabb téma, amikor az, aki mondja, és az, akinek mondja, egyaránt megérik rá, hogy elviselje terhét. Géza gyermekkorában elvesztette anyját és apját, intézetbe került. Átélte a maga privát vészkorszakát, majd árvaságában Auschwitz és Izrael érintésével megtalálta szélesebb családját a zsidóságban és családfőjét a Jóteremtőben. Dájénu.

A kilencvenes és a kétezres években megírta a hamvasztókönyvet, a fogságot, A Rebbe tolla tépett papagáját, annak ellenére hogy (fogalmazzunk barátian és elegáns understatementtel) az irodalmi közvélemény akkoriban még nem bizonyult túl fogékonynak sem a vészkorszak, sem a másodgeneráció, sem a zsidóság élményanyagára. Nem érzékelték, hogy itt valami új születik, a kánont kihívó ellenkultúra, olyan, mint a Huckleberry alternatív rock’n’rollja volt a nyolcvanas években. A művek ennek ellenére megszülettek, részben a Szombat folyóiratban látva először napvilágot, s jómagam, rokon témák, élményanyag írójaként ajánlhattam őket másutt is a közönség figyelmébe. Dájénu.

Az sem volt kis dolog, hogy az apa és anya nélkül felnőtt fiú, a későbbi elvált férj, akitől elszakították gyermekeit, utánuk ment egy másik földrészre. Ha nem engedték, hogy lássa őket, lecövekelt a házuk előtt, amíg meg nem pillantották. Emigráns költő lett, de nem hagyta magát, nem hagyta a sorsot ismétlődni, nem hagyta, hogy gyermekei is apa nélkül nőjenek fel. Dájénu.

Nem volt, nem lehetett kis dolog a tahara, a halottmosdatás sem. A mét micva, a halott felkészítése utolsó útjára és eltemetése az egyik legfontosabb parancsolat: szent hivatás. Ebben már több van, mint költészet, ez már nem mehetett volna vallás, az élettel, a halállal, a saját sorssal szembeni alázat nélkül, a megélhetésért folytatott küzdelem kényszerei nélkül, de Géza ezt is megcsinálta, és enélkül talán nem jutott volna el Saul szerepéig. Mindig tudtam, hazugság, hogy József Attila születésnapján van a költészet napja, mert a halála évfordulója volna méltó erre. Mert miközben zsidóként a Tóra szerint az életet kell választanunk az előttünk álló lehetőségek közül, ahogy Géza is tette, költővé, íróvá irdatlan hiányok: veszteség, szenvedés és a haláltudat teszi az embert. Dájénu.

A Saul fia: Nemes Jeles László Röhrig Géza főszereplésével és Erdély Mátyás operatőri munkájával készült filmje sziman tov: jó jel, akár a szivárvány az özönvíz után. A Sonderkommando történetét a magyar kultúra Sütő András egy színdarabjából, az Álomkommandóból már ismerhette, sokakban mégis csak e film által tudatosodott. Egy rendező megtalálta a lágervilág ábrázolásának radikális látásmódját és egy radikális színészt. Egy művészt megtalált egy radikális szerep, élete szerepe, amelyre ösztönösen készült. Nem pusztán játszik, emberi léte sűrítményét adja e figurának, miáltal világhírű lesz, a filmmel és a sonderesek többnyire szürke zónában lappangó történetével együtt. Nagy művek esetén bennünket, zsidó művészeket is megkísért a platóni ideatan: mintha a mű, a maga teljességében valahol készen várakozott volna már, hogy létbe hívják. Ami a Sorstalanság az irodalom, a Saul fia a film nyelvén. Matematikailag, mondta egy írókollégánk, minden valószínűség szerint egy magyar zsidó írhatta meg Auschwitz regényét, mert a magyar zsidók maradtak meg a legtöbben Közép-Európában a vészkorszak után. A második-harmadik generáció létszáma is ezzel arányos. Törvényszerű volt, hogy Auschwitz filmje magyar túlélők utódainak alkotása legyen? Kellett hozzá a történelem és a törvényszerűség mellett az alkotók egyedi emberi sorsa, tehetsége és elszántsága. A Saul fia, akár Kertész Imre Sorstalansága, nem csupán a vészkorszakról szól.

Egzisztencialista ihletésű mű, formátlan, hagyományvesztett világunkat, az apa, a tradíció, a szabadság és a rend egyensúlyának hiányát is megmutatja. Köves Gyuri nem tudja elmondani a kaddist, Kertész egy másik regénye címébe emeli az imát, a Saul fia főhőse rabbit keres, aki a gyereket a hagyomány szerint temethetné. Egy olyan rendező, aki apjától távol, és egy olyan színész, aki apa és anya nélkül nőtt fel, egy olyan történetet helyez elénk, amelyben egy gyermeket apjaként kíván formák szerinti végtisztességben részesíteni egy férfi, aki nem is biztos, hogy vér szerint apja. A kívülálló, az idegen, a külföldi, a törvénytelen Saul Ausländer meggyilkolt fia vagy fiává fogadott sorstársa egyszerre önkép és az apa törekvésében önmaguknak nyújtott igazságtétel. Igen, „Minden Egész eltörött”, s ők megszállottként akartak elégtételt venni az istentelen-embertelen rendetlenségen. Ha nem nyer Oscar-díjat, csak cannes-i nagydíjat, ha nem nyer cannes-i nagydíjat, csak megszületik, már az is elegendő lett volna. Dájénu.

De nyert.

Kertész Imre egy beszélgetésünk során idézte írását: a holokauszt emléke „az egész világon áttört, mint egy korábban elfojtott zokogás”. Az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon is annak a tudatosodási folyamatnak vagyunk részesei, aminek során, minden ellenkező akarat, minden vita és felelősséghárítás ellenére, a vészkorszak részévé válik az emlékezetkultúrának, az oktatásnak, és mi, áldozatok és áldozatok utódai immár nem egyedül gyászolunk. Az élmény áttörése talán leveheti annak terhét is a vállunkról, hogy zsidó kultúránk helyett a gyász kultúrájában éljünk. Talán annak is eljön az ideje, hogy a zsidó kultúra önemancipációja után a magyar kultúra is emancipálja a zsidó témát, a kortárs zsidó élményanyagot, nem csupán a vészkorszakot. Annak is elérkezik az ideje talán, hogy Röhrig Géza ne csak a Saul fia nemzetközi elismerése miatt legyen része a magyar kultúra fősodrának, hanem korábbi és majdani könyvei miatt is.

Olvassátok, ne csak nézzétek.

(Elhangzott a Mensch Alapítvány kitüntetése alkalmából június 19-én a Goldmark Teremben. Röhrig Géza mellett ez alkalommal Benedek István Gábor és Esterházy Péter kapta meg a díjat.)