Röhrig Géza közeli arca

Röhrig Géza ekkor csak egy név volt, és távoli szöveg. Verseit olvastam itt-ott; a csupa kisbetűre, azok szögesdrótszerű idegenségére és idegességére emlékszem. Hallottam is róla, hogy New Yorkban él, hullákat mos. És maradt, ami maradt: a kései nyolcvanas, nagyon korai évek legendás figurája, a poszt-Dixi-korszak hőse. Aztán egyszer csak Röhrig Géza egy arc is lett. Nem is akármilyen.

Tavaly áprilisban láttam az első képeket a Saul fiáról; a legelső kép egy fénykép volt, azóta mint plakátkép a film egyik ikonja. A közeli arc. És ennek a közelnek a mérhetetlen távolsága. Tanúk vannak rá, rögvest feltűnt, mennyire hasonlít az amerikai színészre, Mark Ruffalóra. Ezt Röhrig később testmagassági különbségekkel cáfolta. Ekkor még nem tudtam, hogy az idei Oscar-gálán egymás mellé lehet állítani őket. Ekkor még elég sok mindent nem tudtam.

Az első levélben Géza megírta, szeretné nekem odaadni a következő verseskötete kéziratát. Én viszonylag ritkán járok Bronxba, de ő meg majd jön Pestre. Május elején találkoztunk. Hatalmas szakáll, picike szemüveg. Nagy csomag, melynek árnyékában olyan picinek tűnt maga az ember. Délután volt, odaadta a kéziratot, elkezdtünk beszélgetni. Észre sem vettük, hogy eltelt az idő. Nekem már sietnem kellett vietnami levest enni B.-vel a Nagymezőben. Elkezdtem öblögetni, hogy nekem most már mennem kell, fontos programom van. Ő szabadkozva mondta, neki meg indul a repülője Milánóba, onnan megy Cannes-ba. Kifelé menet kért tőlem egy Bodor Ádám-kötetet, hogy legyen ott valami normális tevékenysége is. Két nap múlva világhírű lett, engem meg B. aznap meghívott a vietnami levesre.

Ez volt az a pont, amikortól külön tudom datálni a filmidőt és a könyvidőt. Mind a kettőnek meglett a maga ideje. A film elindult a maga útján, a könyv pedig elkezdett érni, erjedni; tágulni és csiszolódni. Sok elengedett címváltozat után betoppant a végleges: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit. Ez a kötet egyszerre brutális és érzékeny, letaglózó és közvetlen. Fő témája az identitás törékeny mivolta. Erre utal a cím is: az ember otthonosságát miképpen és hol találhatja meg, elsősorban saját magán belül? Úgy, hogy ezek a gyökerek ne akadályozzák, ne botoljon meg a lépteiben. Egyéni és családi tragédiák rengetegébe vezet be minket Röhrig, de közben fogja a kezünk, halljuk a magas hangját. Gyilkosság, árvaság, árulás. Sebek és sérülések. Kitaszítottság. Ezek a versek közelről mutatják meg az áldozat összetettségét, azt, hogy az áldozatban is ott van a rossz, a bestiális, az akarat; ott van benne – ha fogyóban is – az ember.

A helyzetek, helyszínek és figurák jellegzetesen magyarok, ezek a tájak a mi perifériáink, de közben történetei – a bibliai képek révén – egyetemesen is érthetők. Mintha a szociológia és a teológia kapcsolódna össze. Röhrig a Saul fia film főszereplőjeként nem eljátssza, hanem megjeleníti az auschwitzi sonderkommandóst, aki a túlélésért (vagy valami másért) tényleg mindenre képes. Géza költőként is lemegy a mélybe, a sötétbe, ahol talán csak a nyelv és a hit világít, oda, ahol az eredet és a vég, a gyökér és a sír nem egymás mellett van, hanem voltaképpen ugyanaz.

Még 2014-ben nyáron elfutott mellettem néhányszor egy furcsa alak a szigeten. Neszek nélkül, hangtalanul. Mintha nem lenne teste. Perifériáról érzékeltem, a magam súlyos futásából. Később derült ki, hogy ez ő lehetett, mintha mezítláb futott volna. Van valami mezítlábas a verseiben is. Suhannak, de közben nagyon is hozzáérnek a talajhoz.

Érdemes, amennyire lehetséges, távol kezelni egymástól Röhrig verseit és a Saul-szereplést. A zsurnálvéna rögvest írta volna, hogy Röhrig játékát vagy alakítását, de kicsorbulnak ezek a patentek ennél a pontnál. Mit jelent színre vinni a sötétséget, pláne a nyelv által? Ami láthatatlan összekapcsolás a film és a könyv között, alighanem a látható jelenlét. Az arc (i)gazsága. Röhrig Géza többrétegű személyiség, és Erdély Mátyás kamerája ezt térképezi fel úgy, ahogy arcot-embert nagyon ritkán szoktak vagy nem is nagyon lehet. Ugyanez a verseknél éppen a távolság révén képződik meg. Alulintonáltan retorizált, sejtelmesen realista balladák ezek. Zsákutcába került egzisztenciák élettörténetei, bestiális cselekedetek, a létezés rúgkapálása.

Sokszor elgondolkodom, hogy Röhrig Géza hol van otthon. Hogy hol tud otthon lenni. Mikor otthonról hív fel, hallani szoktam az ikergyerekek gőgicsélését. Akkor más lesz az ő hangja is. Egyelőre angolul gőgicsélnek, aztán egy nap tán magyarul is. Mikor a világ valamelyik jobb szállodájából beszélünk, megint más a hangja. Ekkor igazi félúton van: se itt, se ott. Rá nem igaz Kohn bácsi ontológiája, ő, úgy érzem, nagyon nincs otthon útközben. Aztán Pesten megint egy másik Röhrig Gézát látok és hallok. Elképesztő gyorsan lesz itthon a flaszteren, a legtipikusabb pesti helyek között úgy lehet vele sétálni, ahogy kamaszkori barátok szoktak folyamatosan beszélgetve haladni.

Minél jobban ismerem, annál inkább a titkait látom. Miközben arcát az egész világ ismerheti és az arc összetettségén át bepillantást engedett saját ember mivolta mélységeibe is, miközben költői hangját is intenzíven megismerhettem-meghallhattam, egyre inkább azt tapasztalom, hogy Géza egy inas-szikár, vitális kérdőjel.

Egyik alkalommal, már a Saul cannes-i sikere után, kivittem a Teleki téri piacra. Kedvenc kifőzdémben azóta is rendszeresen kérdik, mi van vele, hol van éppen. Sőt a tulaj megkért, jelezzem egy nappal korábban, ha megint jönne, mert akkor frissen készít neki spenótot. Megbeszéltük, hogy a tükörtojásfeltétre az én vendégem.

Feltétel nélkül. A Teleki téren bármikor otthon lehet.