Rezgő lélek – Közelebb kerülni a cremonai tradíciókhoz
– Korán eldöntöttem, hogy hegedűkészítő leszek. Már tízéves koromban tudtam ezt – meséli Gábor, akire már az általános iskolában fölfigyelt a technikatanára. Hulladékfákat kapott tőle, és otthon és azok segítségével kezdett el fúrni-faragni. Tulajdonképpen gimnáziumba is csak azért ment, mert az érettségi feltétele volt annak, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Hangszerészképző Iskolájában megszerezhesse a szakmunkás-bizonyítványát. Ezért érezte azt, hogy – bár gimnáziumi éveire jó szívvel emlékszik vissza – szakmailag elpocsékolt négy esztendőt.
Nem szükséges feltétel, hogy egy hegedűkészítő meg tudja szólaltatni a hangszerét, de a véletlen úgy hozta, hogy Gábor az általános és a középiskolában hegedülni tanult.
– A szüleimnek jó bakelitlemezei voltak, sokat hallgattunk otthon olyan zenét, amelyben a trombita domináns hangszer volt. Így én eredetileg a trombitát szerettem volna választani, de a zeneiskolai felvételin megállapították, hogy mivel akkor még nem nőtt ki az első két fogam, trombitálni nem tudok, menjek inkább furulya szakra. A furulyát viszont túl lányosnak tartottam. A nővérem viszont hegedülni akart, a felvételijén én énekeltem be neki a hangot. A tanárnak ez annyira megtetszett, hogy én is elkezdhettem hegedülni, amit nem tartottam annyira jónak, mint a trombitát, de a furulyánál mindenképp jobbnak tűnt – meséli.
Draskóczy Gábornak aztán egyszer el kellett vinnie a hegedűjét egy hangszerészhez. Talán ekkor kapta meg az utolsó löketet ahhoz, hogy visszavonhatatlan elhatározásra jusson a jövőjével kapcsolatban: ő bizony hegedűkészítő lesz.
– Beléptem a műhelybe, és megfogott a hangulat, az illatok, a fények – mondja utólag. E kis műhely közel volt a Széna térhez, a mestert Diófási Sándornak hívták. Úgy érzi, nagy szerencse, hogy már fiatalon rátalált a hivatására. Alig várta, hogy leérettségizzen, és végre elkezdhesse a hangszerkészítő szakiskolát. Ugyan a gimnáziumi évek alatt nem készített hangszert, de a fával való foglalatosságot ez idő alatt sem hanyagolta. Egy erdélyi népi fafaragó ismerőséhez járt, aki kopjafákat, sulykokat faragott. Sokféle szerszámmal ismerkedett meg akkoriban.
A várva várt szakiskolába nem volt egyszerű bejutni: majdnem lecsúszta a jelentkezési határidőt. De az édesanyja törzsvásárló volt egy édességboltban, sokat beszélgetett az eladóval, aki az iskolaigazgató felesége volt. Így hasznos tanácsokat kapott az induláshoz.
– Az iskolába mindössze havi egy-két napot jártunk, a hónap többi napján nyolc órát voltunk a tanműhelyben. Az évfolyamon két osztály volt, az egyik a fúvós-rézfúvós hangszerészcsoport, a másik mi, hegedű-orgona-zongora készítők. Tíz-tizenketten lehettünk összesen, ha jól tudom, rajtam kívül ketten maradtak utóbb a hangszerkészítő pályán.
A tanműhely tulajdonképpen egy javítóműhely volt, csak arra volt lehetőség – s ez csalódást okozott Gábor számára –, hogy a tanulók javítgassanak, arra nem, hogy hangszert is készítsenek. Zenészek és zeneiskolák küldték oda hangszereiket apróbb javításokra.
– Mindössze egy osztálytársam volt, aki a két év alatt készített egy hangszert. Egy mandolint csinált – emlékszik vissza, de ő is próbálkozott: esténként, illetve a szabadidejében egy hegedű elkészítésén ügyködött, aminek akkor még csak a kávájáig jutott. A vonós-pengetős hangszerkészítő- és javítószakmunkás-bizonyítvány megszerzése után egy gödöllői mesterhez került, ahol gambákat gyártottak, ám idegőrlőnek tartotta, hogy naponta kétszer másfél órát utazzon Gödöllő és Budapest között. Kapóra jött, hogy a hegedűmanufaktúrájáról híres olaszországi kisvárosból, Cremonából visszajött egy hegedűkészítő, Holló Bence, aki ott végezte el az iskoláit, és a műhelyébe segédet keresett.
– Nála segédkeztem hét évig, tőle tanultam meg hegedűt készíteni – mondja Gábor, aki az első hangszerét is ebben a műhelyben készítette el, még a kilencvenes évek derekán. – Hallottam róla, hogy még ma is megvan, és örülnek neki. Azt hiszem, Finnországban használják.
Holló Bencével abban egyezett meg, hogy minden évben elkészíthet egy saját hangszert „fehéren”, azaz lakkozás nélkül, de már a saját nevével.
– Azon iparkodtam, hogy mindent úgy csináljak, ahogy ő – emlékszik. De már ekkor is voltak „gáboros” jegyei a hangszereinek, leginkább a hegedű csigája. Hogy értsem, hozzáteszi: minden csiga más és más.
– „Túl kifinomult”. Ezt a jelzőt aggatták rám, de ezzel nincs is bajom: tisztán és finoman dolgozom.
Miután Holló Bence műhelyében elsajátította a hegedűkészítés mesterfogásait, Budapesten nyitott műhelyt, ahol – bár önállóan dolgozott – tovább csiszolta módszerét.
Nagy családban nőtt fel, sok testvérrel. Egyik öccse már korábban Londonba költözött, és 2009 végén kiment őt meglátogatni. A testvére javaslatára, ha már arra járt, kivitt egy hangszert, hiszen miért is ne lehetne megpróbálni eladni?
– Írtam egy pár hegedűkészítőnek, de csak néhányan válaszoltak – meséli. A nehézségeket azonban elhomályosította annak öröme, hogy londoni tartózkodásának első napján nyolc Stradivari hegedűt nyomtak a kezébe különböző műhelyekben, ahová betoppant. – Magyarországon tíz év alatt kétszer láttam Stradivarit. Azokat is úgy, hogy megláttam őket a zenészek kezében, és koncert után elkértem tőlük a hangszerüket – mondja, érzékeltetve egyúttal azt is, mekkora lemaradásban van az angolhoz képest a magyarországi szakma.
– A világháború előtt nagyon jó hegedűkészítők dolgoztak Magyarországon is. Aztán a szocializmusban valami szövetkezetszerűségbe tömörítették a szakmát, ami megszakította a tradíció vonalát – magyarázza. Tíz éve végül úgy döntött, kiköltözik. Nem volt egyszerű: ekkor már családos volt, három kicsi gyerekkel. De világos volt számára: ebben a szakmában sokkal többet tud fejlődni, tanulni Londonban.
A Florian Leonhard Fine Violins műhelynél kezdett el dolgozni, ahol leginkább az volt a feladata, hogy egy adott hangszerről minél pontosabb másolatot készítsen. Gyakran kapott olyan feladatot is, hogy egy Stradivari – vagy más régi, nagy értékű hangszer – valamelyik, már nem eredeti alkatrészéhez készített eredetinek tűnő hegedűrészt. Az eredeti hangszeralkatrészeknek is óriási a piacuk, a nagy kereskedők arra is fordítanak figyelmet, hogy Stradivari vagy más híres mestertől származó csigát, nyakat, fedőt gyűjtsenek be. Szerencsés esetben sikerül párosítani is a hangszert a hegedűrésszel. Sok múlik azonban azon, hogy korban mennyire állnak távol egymástól a hangszer részei: egy kései Stradivarit évszázadok választják el az aranykorabelitől. Ebben a műhelyben a fő feladat azonban a másolás volt.
Draskóczy Gábor a hegedűkészítést még mindig tanulásként fogja föl: azt mondja, nem tudja, hogy egy-két emberöltő elegendő lenne-e arra, hogy a szakma valamennyi csínját-bínját elsajátítsa. Most leginkább a hangszer színének megalapozása izgatja: az, hogy miként kell oxidálni a fát, milyen réteggel érdemes elválasztani a lakktól, hogy az ne menjen bele. Amikor ilyesmin töri a fejét, próbafákon kísérletezik, hogy a lehető legjobb megoldáshoz jusson el. Minden jó hegedűkészítőnek sok-sok próbafája van. Gábor arra törekszik, hogy valahogy közelebb kerüljön a cremonai tradíciókhoz. A hegedűkészítés csúcsát ugyanis a Stradivariusok jelentik, amelyeket a cremonai mester, Antonio Stradivari készített a 17–18. században. Egyes elméletek szerint a 17. századot megelőzte egy hosszabb hideg időjárási ciklus, és ez lassította a fák növekedését. A lassú növekedés miatt a fák szerkezete is megváltozott, ez a szerkezet ideális a hangszerkészítés számára. Az elméletek közül azonban ez csak egy, a cremonai hegedűkészítés titkát ma is sokan kutatják.
A néhány még megmaradt hangszer ára öt-tízmillió font is lehet – a legdrágább hangszer, amelyet Gábor fogott, 17 millió font volt –, az új hangszerek azonban „csak” néhány tízezerbe kerülnek, és a hangzásuk ugyanolyan jó. Gábor azt mondja: vannak friss kutatások, amelyek szerint nem a legdrágább Stradivarik a legszebb hangzásúak. Egy néhány éve készült vaktesztben tíz új modern hangszert vetettek össze tíz régi olasszal, profi hegedűművészek bevonásával. Az eredmény sokakat meglephet: a legtöbben nem a Stradivarikat találták a legszebb hangzásúnak.
– Ha már egyben van a hangszer, oxidálnom kell a fát, hogy sötétebb legyen – avat be a gyártás folyamatába. – A fa celláiban folyadék van, ha ezek a cellák üresek, másképp rezonál a hangszer, mintha folyadék volna bennük. A hangszer teteje puha lucfenyőből készül, a háta keményebb jávor. A lucfenyő az egyik legjobb rezonátorfa – magyarázza. Az első lépések egyikeként azonban elkészíti a kávarendszert, ez adja a tető és a hát formáját. – Ezután kivágom a tetőt és a hátat. Aztán a külső domborulatot csinálom meg, ezután vájom ki a belsejét, hogy egy vékony ívelt lemezt kapjak. A tetőn vannak extra munkák, például a két kacifántos luk. Aztán berakok egy gerendát a basszus oldalon, új hangszereknél egy kis feszítést is adok neki, ez a mély hangokat erősíti, de statikai feladata is van, mert fizikai támaszt ad. A szoprán oldalon van a lélek, amely a hegedű egy fontos alkatrésze: hat milliméter átmérőjű fenyőpálcika, amely a test belsejébe, a húrokat tartó láb alá kerül. A vonó megrezegteti a húrokat, a húrok a lábat, a láb leviszi a rezgést a tetőtől a hátra. Így rezeg a hát a lelken keresztül.
Amikor nagyjából összerakja a hangszer testét, akkor faragja ki a csigát és a nyakat – ezek új hangszer esetében egy darabból készülnek.
– A hangszer felső felületén, a nyakhoz kapcsolódva fut végig a fogólap, amely tradicionálisan ébenfából készül. Mostanság sokan kísérleteznek azzal, hogy az ébent más anyaggal helyettesítsék, mert az ében védett fa, ráadásul egyre rosszabb minőségben kapjuk. Van olyan cég, amelyik a fenyőt úgy össze tudja nyomni, hogy ébenfa keménységű és tömörségű legyen, de találkoztam műanyag fogólappal is – magyarázza. Ez a része a hegedűnek teljesen fekete, aminek esztétikai jelentősége is van, mert a zenészek ragaszkodnak a fekete színhez. Ez ad komolyságot, eleganciát a hangszernek.
Amikor végül a nyakat is beilleszti, a hangszer „készen van fehéren”, már csak lakkozásra vár. Ám a lakkozás folyamata gyakran hosszabb ideig tart, mint a fehér hangszer elkészítése.
– Amikor antikolom a hegedűt, háromszáz évet sűrítek egy hónapba. Ez úgy történik, hogy amikor fehéren van a hangszer, vegyszerekkel, oxidálószerekkel kezelem, majd beteszem egy UV-fényes szekrénybe. Ezt követően kerül rá a lakk, és a lakkot lemosásokkal, lepattintásokkal, ütődésekkel öregítem, a háromszáz év alatti károsodásokat imitálom. Az antikolás tapasztalatom szerint jót tesz a hangzásnak. A legvégén kerülnek fel a húrok, ezt követően fel is hangolom a hangszert. E ponton jön igazán jól az, hogy tizennégy évig tanultam hegedülni.
A zenész első találkozása a hangszerrel az a pillanat, amikor kipattintja a zárat, és felnyílik a tok. Hiába a vakteszt, hiába bizonyítanak a modern hangszerek, az értők azért még ma is megremegnek, ha egy Stradivariust látnak a tokban.
Miután 2016 végén Draskóczy Gábor megnyerte a Violin of America versenyt, rengeteg megrendelést kapott. Elérkezett az idő, hogy saját műhelyt alapítson Londonban is. Elhagyta addigi munkahelyét, és megalapította a Draskoczy Violin Ltd-t. Ma már három évet kell várni nála is egy-egy új hangszerre.
– A legelején látszódott, hogy szükségem lesz egy segédre. Legutóbb egy évig volt egy ausztrál srác, aki teljesen érthetetlen okokból nem kapta meg a vízumot, így el kellett hagynia Angliát. Most egy olasz lány van nálam, a kéthetes próbaidőből egyet már teljesített. Egyelőre jók a tapasztalataim – mondja, s adódik is a kérdés: mennyire jellemző, hogy a hegedűkészítők között nők is vannak?
– Kevesen vannak, de ismerek a lányok között is kiemelkedőket – feleli.
Tíz év alatt Londonban a Draskóczy család időközben újabb két taggal bővült, így Gábor már ötgyerekes családapaként készíti a hegedűket, miközben arról ábrándozik, hogy egyszer hazaköltözik Magyarországra, és a Balatonnál, Lábdihegyen éli majd öreg napjait.
