Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni! Banki átutalással, sőt, már bankkártyával azonnal előfizetheti, és máris postázzuk Önnek!

Régi bűnöknek hosszú az árnyékuk – Balázs Zoltán: A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó

2020. április 1. 15:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Balázs Zoltán Jászai Mari-díjas színész, rendező Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepült Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

Amikor két hete egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladypét?

Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz Vízityúkját. De ezt is elnapolták.

Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

Az Emmitől már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk, és a gyors problémamegoldás képessége is fontos, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásra.

Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

Fotó: Marton Meresz

Gondolom, ez volt a legnehezebb.

Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg nagyon, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristić szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész-rendező szakon. Azt mondták Ristićnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

Jelenleg hét, Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az Öt kapu színházmetodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi ismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár itthon többször beígérték, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem történt meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől és az aktuális kormányrendeletektől.

Színházi életünket a hatalommal való visszaélés újabb botránya is megrázta. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Kimagaslóan tehetséges művésznek tartom őt, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlanok. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor a társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható el a lelki-fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell hogy legyen. Enikő lemondott, és a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

Mi is tagja voltunk a Független Előadó-Művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon megvalósítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban, és mi nem.

Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

Nem, sőt tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka Színházban pedig Tim Carroll, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a színházi ikonok is agresszívek voltak?

Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan fotóznak engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

Fotó: Marton Meresz

A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználniuk a kényszerpihenőt?

Azokat a rossz beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg, hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki bármikor lecserélhető.

Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan, pályán lévő színésszel, aki nem csak Latinovits Zoltánt nem ismerte, Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét, és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: huszon-harmincéves, szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdi Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok.” Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit mond: hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójával milyen céljai vannak, és miféle színészi megoldások szolgálják azt.

És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor, és átrendezi a darabját?

Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat, és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában például azzal, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzéteheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra, vagy sem, visszaül-e a helyére, vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újrarendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egónkról. Ez az egó táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kellene gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.