Laci

2019. szeptember 16. 14:35 - szerző: Hodosán Róza

Nagyon fontos a barátság, nemcsak a művészetben, hanem mindenütt.

Rajk László (1949–2019)

Sohasem kellett mondani a vezetéknevét, abban a közegben, ahol én mozogtam, mindenki értette, hogy kiről van szó. Laci itt csak ő lehetett, mintha ebben az országban, ahol ez az egyik leggyakoribb férfinév, csak őt hívnák így.

Laci. S nevét kimondva megjelenik, itt van köztünk, s még nem tudom felfogni, hogy nem szólíthatom meg többé. Nem fordulhatok felé, nem hallhatom mély, bársonyos, szelíd hangját. Laci nem mesél, nem érvel, nem nevet, nem szívja kedvenc Gauloises-át, Lacinak nem látom többé Juditra villanó simogató vagy összekacsintó tekintetét. Laci nem mesél többé filmjeinek díszleteiről, melyeket elképzelhetetlen leleménnyel, hiányt pótló kreativitással épített meg. Laci nem áll bejárati ajtajuknál magasodva, mosolyogva, várva barátait, tanítványait, karácsonyi vendégeik sokaságát. Laci jelenléte nem lesz többé érzékelhető, de hiányának súlya annál inkább jelen lesz mindenütt, elviselhetetlenül. Laci, kinek semmit sem kellett azért tennie, hogy észrevegyék. Laci hiába húzódott mindig hátra, szerényen, szinte megbújva, lénye uralta mindig a közeget, amiben benne volt.

Fotó: Griechisch Tamás

Asztalunk mellett a székek üresednek, hiszen mikor írni kezdtem e sorokat, jött a hír, hogy e terek, asztalok másik főszereplője sincs többé. Gyuri, Konrád Gyuri, neki, nekünk.

Szinte pontosan negyven éve ismertem meg Lacit személyesen. Igaz, ez elég egyoldalú ismeretség volt, hiszen Bibó István 1979-es temetésére, mint fiatal egyetemisták, néhányan kimerészkedtünk, s akkor Szent-Iványi István sorban nevezte meg nekünk azokat az '56-os elítélteket, a csehszlovák Charta 77 mozgalom résztvevőinek üldözése elleni magyar tiltakozókat, akiket akkor még csak rádióhírekből ismertünk.

Aztán úgy alakult, hogy épp ezek az emberek lettek nem sokkal később életem meghatározó szakaszának résztvevői, a demokratikus ellenzék, a SZETA tagjai, barátaim, munkatársaim, az egyik aláíró pedig, Magyar Bálint, mostani férjem.

Lacival először 1982 elején váltottam szót, amikor a lakásában talált. Demszky Gábor, akit ugyanígy, látásból ismertem már Solt Ottiliáék lakásából, a szabadegyetemek helyeiről, lejött a bölcsészkari menzára segítséget kérni Petri György Örökhétfő című verseskötetének nyomtatásához. Ahhoz két ember kellett, a menzán épp engem talált, ki segíteni tudtam neki.

A lakás a Galamb utca 3.-ban volt, s akkor már szamizdatbutikként működött, de én akkor jártam ott először. Kicsinynek, eklektikusnak, zsúfoltnak tűnt már az első percben. A bejárattól balra rögtön az apró konyha, az elektromos főzőlapon a szitakeret, amivel a nyomtatás történt, épp hogy elfért két ember ott. Az egyik ember a festéket átnyomta a szitalapon, felemelte a keretet, a másiknak ki kellett venni, félretenni, száradni s új lapot betenni. Ebből arra következtettem, ezen a tűzhelyen sem főzhettek sokat. Mindent elárasztott a maró festékszag. A szobában az asztal a bejárattal szemben, falig érő könyvespolcok, meghajolva a súly alatt. Különös makettek, ábrák mindenhol. A falon meghökkentő képek. 

Nem telt el egy óra, és megérkezett, s Gábor bemutatott neki. Megkérdezte, mit adhat nekem inni, enni, van-e valamire szükségem. Kicsit döbbentem néztem rá, mert arra gondoltam, ebben a konyhában aztán sem enni-, sem innivaló nem lehet. Elhárítottam mindent. Akkor ő természetes kedvességgel vállat vont, s azt mondta, érezzem magam otthon nála. Aztán végezte a dolgát.

Attól kezdve rendszeresen jártam hozzá, hol dolgozni, hol este a nyitott butikba, ami szinte mindig tömve volt emberrel.

Majd 1983. január 26-án, születésnapján, több házkutatás után felszámolták a butikot, lakását elvették, elszállították holmijait édesanyja Hankóczy utcai lakásába. Sohasem szerette azt a lakást, káderdűlőnek hívta, nem szeretett ott élni. Még egy darabig próbálta működtetni a butikot, de az már nehezebben ment, a folyamatos igazoltatások, a rendőri jelenlét zavarta az ott lakókat, a fiatalokat pedig elijesztette a látogatástól. Ősszel elutazott Nagy Bálinttal Andrássy Katinka vence-i házába, ahol egy művészeti pavilont építettek a telkére. Arra az időre beköltöztünk a lakásába. Akkor már Demszky Gáborral éltem, s ő tudta, nincs hol laknunk.

Fotó: Hodosán Róza archívuma

Hazatértük után ugyanúgy visszatért a szamizdathoz, az ellenzék bármilyen típusú munkájához, emblematikus alakja lett a csapatnak. Több nyelven beszélt, neve, családja miatt nemzetközileg ismert, külföldi újságírók által keresett szószóló lett. Minden megmozduláshoz, ellenzéki kezdeményezéshez, melyet a szabad szóért, művészetért, jogegyenlőségért cselekedtünk, nevét adta. S neve, mint egy pecsét, hitelesített mindent.

Életünk abban az időben szinte összeforrt, hiszen az ő saját munkái mellett (építészet, film, alternatív színházak) a szamizdatban is teljes erővel részt vett. Bármit meg tudott oldani. Borítót tervezett, festéket, gépeket szerzett külföldről, állami nyomdákban fusiban megszervezte több irodalmi könyv nyomtatását, szállított, terjesztett, de mindenek előtt: jelen volt. Minden üldöztetésnél, házkutatásnál, megveretésnél megjelent, támaszt és segítséget adott annak, akinek a legnagyobb szüksége volt rá. S mindezt derűvel, nyugodtan. Hiába fenyegették meg őket Gáborral együtt az élesre húzott fegyverrel igazoltató rendőrök, azt sem vette komolyan. Annyit mondott: „Ja, ez nem vicc, akkor jól van, beszállunk az autótokba, bemegyünk a kihallgatásra.” Nem fogott rajta semmi. Nem tudták soha, semmivel megtörni. Szikla volt, ki nemcsak termetével magasodott ki mindenütt, de támpont, támasz, morális mérce.

Ha kromofággal leöntötték valakinek az autóját, akkor is nevetett. Azzal vigasztalta az áldozatokat, hogy épp ráférne az autóra egy újrafényezés. Nem zavarta 1985-ben, amikor lehetővé tették független jelöltek indulását, a Tisztiházat előre megtöltő „vatta” ellenséges zaja, moraja, hurrogása. Kiállt, elmondta, amit akart, holott maroknyi csapata nem tudta felvenni a versenyt a huhogókkal. Ezt is inkább élménynek tekintette, mintsem vereségnek.

Ő volt az, akire mindig mindenben számíthattam. Magánéletemnek is fontos szereplője lett. Apám halála után anyám nálunk lakott egy ideig. Szinte mindennap feljött hozzá. Egyetlen mozdulatot tett felé, s az én anyám, aki keményen tartotta magát, pillanatok alatt ott sírt a vállán. Bátyáim munkája komolyan érdekelte őt, számára mindig fontos, érdekes, új dolgot talált az ő világukban. Szerette és tisztelte őket, s ez így maradt, kölcsönösen. Ez számomra boldogságot jelentett, hiszen annyira más világból jöttünk és éltünk, s szinte az egyetlen volt, aki mindenkihez utat talált. Ő lett így az én hetedik bátyám.

Csak egyetlen történet: Bill Lomax Magyarország 1956 című könyvét adtuk ki Krassó György fordításában a forradalom harmincadik évfordulójára. Ezt egyetlen állami nyomdában sem merték kinyomtatni. Viszont akkora könyv volt, amelyet nem lehetett stencillel vagy rámka technikával elkészíteni, ehhez ofszettechnika kellett. A gép külföldről érkezett, A4-es méretben nyomtatott. Megszereztünk mindent, ami elvileg ehhez a technikához kell. Két építész, Laci, Taksás Misi, három bölcsészféle; Gábor, Graváts Péter és jómagam.

Fotó: Fodor Péter

Legelőször el kellett készíteni az ofszet lemezt. Azaz át kellett világítani, hogy a betűk a lemezre kerüljenek. Ehhez mi, nagyokosok, vettünk egy 500 wattos izzót, akkor az volt a legnagyobb. De ez semmi. Beszereztek négy kvarclámpát és egy akváriumhoz való szivattyút Székesfehérváron. Felállították a masinát, vagyis egy asztalon valami lapok közé szorították a lemezt, négy oldalról rászerelték a kvarclámpákat, mert mindegyikre szükség volt. De mivel azok nagyon meleget árasztottak, a szivattyúval szívták ki a lemez és a lapok közül a forró levegőt. Mikor ez megtörtént, már elő kellett hívni. A zuhanyozó kádjában keverték be az előhívó folyadékot. De csak nem tűntek elő a betűk. Már késő este volt, semmire nem jutottunk. Mindenki vodkával próbálta magát kissé nyugtatgatni. Laci odaállt a zuhanyozó mellé, majd beleloccsantott egy jó nagy adagot az előhívóba, a következő szöveggel: „No, igyál te is, ha már dolgozni nem akarsz.” És megtörtént a csoda: az előhívó, amit ők kevertek nyomdászok utasítása szerint, működni kezdett. Később megtudtuk: az alkohol gyorsítja az előhívási folyamatot.

Míg a két építész az ofszetgéppel dolgozott, mi épp az aktuális Beszélő borítóját nyomtuk szitatechnikával. De a festékünk nem volt hajlandó megszáradni. Minden egyes darabot, körülbelül 1500-at, egyenként kellett a balatoni nyaraló emeletes ágyaira, a szoba közepén álló, felfordított szörfdeszkára kirakni. Az egyik pillanatban Laci benézett a szobába, ahol az egyik sarokban a kvarclámpás, szivattyús szerkentyű zúgott, s az egész szoba tele volt rakva a Beszélő címlapjaival. Állt az ajtóban, nézett, megcsóválta a fejét, s nevetni kezdett. Kis idő múlva megszólalt: „Öregem, ha ezt a díszletet én megcsinálnám valamelyik filmhez, elküldenének a fenébe, hogy ilyen nincs.” A végén kész lett a könyv, meglettek a borítók, a Beszélő is. Igaz, annak a Beszélőnek a borítói a mai napig nem száradtak meg.

Aztán jöttek a változások 85-től. Felgyorsultak körülöttünk az események. 87-től már el lehetett képzelni, hogy nem fogunk egész életünkben stencilgépeket tekerni, de még semmi sem volt biztos. Laci részt vett szinte minden fontos ellenzéki találkozón – ezek mára az elfeledett történelem részei lettek. A rendszerváltást megelőző s egyre színesebbé váló forgatag lelkesedése, ahogy engem is, a Hálózat, majd az SZDSZ alapító tagjai közé vitte, néhány évre a Parlament falai közé is.

Barátságunk örök lett. A rövid politikai részvétel után is. Majd harminc éve kiegészült feleségével, Judittal. Akkori kis csapatunk tagjai közül többen együtt maradtunk, s a legszorosabb, szinte családinak mondható, mély barátsággá alakult kapcsolatunk. Asztalaink körül nem csak az ünnepeken ültünk együtt. A politika mindig beszélgetéseink témája maradt, még akkor is, ha számunkra már nem ez volt a tér, amelyben részt vettünk. Mikor elkezdtem írni e sorokat, akkor még egyetlen, mostanra már két szék lett üres az asztalok körül.

Egykoron az életünket is egymás kezébe adtuk. Ez volt a mi barátságunk alapja, a feltétel nélküli bizalom és szeretet, ami soha nem fog elmúlni.