Pungor András: Hugi

2019. január 12. 18:34 - szerző: Pungor András

Novella.

A nyugdíjasház mögött élt, a számozott épületek egyikében. Huginak hívta mindenki, mert fiatalabbnak látszott mindenkinél. Valódi nevét csak a postás ismerte. Szép szeme volt. Kék. Nem, rosszul mondom, inkább zöld. Sokszor eszembe jut, hogyan nézett rám. De erről nem beszélek. Szilveszter péntek esténként jött el hozzá. Hugi addigra megvetette az ágyat, lezuhanyozott. A kettes házban lakott egy nyugdíjas tanárnő, neki volt parfümje. Az átlátszó üvegcsében lötyögött a sárga víz. Kihozta neki, ő ott az ajtóban a nyakára fújt egy kicsit. Szilveszter A bosszú álarca alatt jött. Huginak be volt állítva a felvétel, soha nem hagyta volna ki a sorozat egyik részét sem. Udvarlója jóképű, bajszos gyerek volt. Dohányzott, a sört is szerette. Egyszer nekem elmesélte, hogy van felesége meg két családja: egy lány meg egy fiú. De ő nem tehet róla, mondta, hogy nem bír meg egy asszony mellett.

Nem maradt sokáig, összebújtak Hugival, aztán elment. Rosszul mondom, előtte még elszívott egy cigit a ház előtt, mire a négyesből a Krajczár bácsi komondorja megugatta. Huginak napokig fűszeres illata volt. Amikor eltűnt a parfüm a bőréről, akkor meg édes volt a szaga, mint a tejbegrízé. Hétvégén kertet kapált meg kötött. Anyjától tanulta. Büszke volt rá, milyen szép pulóvereket tud csinálni. Eladta a telepieknek. Az apját nem ismerte. Legalább csak egy nevet kell megsimogatnia a fejfán, fent a dombon, a nyírfás temetőben. Nekem így mondta. Mindig nyitva volt az ajtaja. Leültem a küszöbére. Ő meg mellém. Beszélgettünk az időjárásról, az ismerőseinkről. Szépen beszélt róluk. Azt mondta, nincsenek rossz emberek. Pedig vannak. Ezt én mondom. Nem vagyok tanult ember, mégis tudom. Teli van velük a falu, a város. Arról ismered meg őket, ha rosszat tesznek, azt mondják: hiszen én csak jót akarok!

Fotó: Pixabay

Hugi munkanapokon felszállt a buszra, és beutazott Budapestre. A Váci út egyik irodaházában dolgozott, felvette a telefonokat. Másra nem kérték meg. Esetleg ha virág kellett az igazgató feleségének, akkor ő szaladt. Seresi nem szerette. Nyakas ember volt, kötözködő. Hugi mégis azt mondta, benne is van jó. De hogy a végét mondjam: kétezer-tizennégyben, nem, rosszul mondom, tavalyelőtt karácsonykor történt. Akkoriban halt meg az apám. Egyedül maradtam én is, mint az ujjam. Nálunk havazott, Pesten nem esett egy hópihe sem. Hugi bekapcsolta az első hívót a gazdasági osztályhoz, aztán elővette a kötését. Otthon nem volt elég zöld fonala, ki kellett pótolnia sárgával. Az asztal alatt csinálta, hogy ne lássák.

Fél kilenc volt, amikor megjött a Seresi. Hugi a térdére ejtette a kötést, kezét az asztalra rakta. A férfi mégis észrevette, mögé került, és lekapta a térdéről a félig kész pulóvert. Hú, de csúnya, nevetett. Hugi kérlelte, hogy adja vissza. Seresi azt mondta, előbb keres rá vevőt. Én csak jót akarok, mondta, és bevitte a marketinges lányokhoz. Kihallatszott a nevetésük, Seresi őt gúnyolta. Huginak vörös lett az arca. Aznap, aki elment az asztala mellett, kuncogott. Még az igazgató is. Valaki kitett a faliújságra egy papírt: ronda karácsonyi pulcsik eladók. Nem sírt. Délben felállt az asztaltól, az automatából ivott egy kis vizet. Lement a lifttel a földszintre, kilépett az üvegajtón. Azóta senki sem látta. A rendőrség kereste, de hiába. Eltűnt, mintha sose lett volna. A háza, a hármas, üresen áll. Egy ideig Szilveszter még bezörgetett hozzá, de senki nem nyitott ajtót. A komondor már nem ugatta, kushadt a bokor alatt. Lehet, hogy a parfüm miatt volt. Éreztem, de csak ott, Hugi küszöbén. Szilveszter azt mondta, ő nem érzi. Csak a sörszagot. Nevetett ezen. Nem tudom, én miért éreztem, a tanárnő azt mondta, a parfümösüvegcsét már rég kidobta a kukába. Szilvesztert tavaly óta nem láttam. A családjával lehet. Már megint közel a karácsony. Hiába van hideg, esténként leülök Hugi küszöbére. Persze nem bírom sokáig, felállok és toporgok. Tele lesz a tüdőm az illattal. Tavaly óta már nem fűszeres, hanem olyan édes, mint a tejbegríz. Eljárok a kapuig, meg vissza, csóválom a fejem. Ököllel is szoktam ütni, hogy fájjon. Mert én ezt nem értem. Én ezt egyáltalán nem értem.