Pesti gyomor

„A Duna mellett a pesti rakparton már a középkortól kezdve piacok sorakoztak – meséli idegenvezetőnk, Makó Ádám, aki, amikor épp nem a városért rajong és túrát vezet, akkor festő és restaurátor. – Megrakott uszályokon érkezett a sokféle áru, és a szabad ég alatt kínálták a gyümölcsöt, szalonnát vagy éppen a pontyot a kofák. A múlt századfordulón Budapestnek 44 piaca volt, legtöbbjükön azonban nem volt víz, egymás mellett tartották az állatokat és az élelmiszereket, piszkos és kaotikus állapotok borzolták a fiatal világváros kedélyét. A városegyesítés után, a millennium idejére megkétszereződött a lakosság száma: magasba törő bérpaloták, nyomorúságos ágybérletek egyszerre jellemezték a fővárost. Nem késhetett tovább Budapest gyomrának friss és egészséges élelmiszerekkel történő ellátása sem. A Központi Vásárcsarnok 1897-ben nyitotta meg kapuit.”

Bevásárlóközponthoz, fotocellához szokott lábunk kissé megilletődve lépi át az elegáns piacpalota kapuját. Kovácsoltvas kacskaringók, kőbe vésett neogótikus stílusjegyek. Egy katedrálisba oltott pályaudvar. Nem is értjük, hogy a korabeli kofák miért vonakodtak beköltözni a magyar historizmus építészeti remekébe. Aztán, miután a Duna mentén sorra betiltották a régi szabadtéri árusítóhelyeket, kénytelenek voltak megbarátkozni a „födött piacz” szépséges épületével. Végül nem is jártak rosszul. A Waagner és Schlick gyár remek acélszerkezetet, a kivitelezők helyre kis pultokat alakítottak ki: minden árusnak volt egy íróasztal nagyságú birodalma, fiókokkal, polcokkal a háta mögött. A nosztalgiakarzaton ma is megtekinthetők a kinagyított fotográfiák: hogyan sorakoztak a túró- és krumpliárusok áttekinthetően a portékáik mögött. Fejkendőjük csinosan megkötve, mosolyognak a zöldségek és körtehalmok fölött. Elégedettségüket valószínűleg nemcsak a Zsolnay-féle porcelán- és majolikaburkolat váltotta ki, hanem kedvükre való volt a szemközti Nádor Szállóban elfogyasztott hajnali fekete, a vízöblítéses illemhely, az ingyen használható felvonó és telefon is. Ráadásul a csarnoknak saját vasúti rakodóvágánya is volt. A felszín alatt folyosó kötötte össze a dunai rakparttal, a gőzvonat egyenesen begördült az épületbe, ahonnan már gyerekjáték volt a kipakolás. Még hűtőpultokat is lehetett bérelni. Ennek leginkább a halárusok örültek: kívánatosak maradtak a kárászok, harcsák. És az egyre növekvő forgalom sem volt elhanyagolható szempont. Ez némileg kárpótolta a kofákat, amiért nem káromkodhattak, nem ordíthatták a vevő után, hogy olcsó az alma, és még csak nem is fütyülhettek. Az ilyen marketinget betiltotta a szabályzat.

A kis- és nagykereskedők részlegén túl igazán élénk lehetett az élet az épülettől elzárt hajdani baromfiudvaron. Ha a háziasszony egy szemrevaló szárnyast akart az urának feltálalni, csak kisétált a csarnok hátsó részébe, rámutatott egy kakasra, és ott helyben levágták neki: vihette a tarajost a konyhába pörköltnek nokedlivel.

„2014-ben a CNN Travel és az Emporion (European Association of Food Markets) a budapesti Nagycsarnokot választotta Európa legszebb piacának – folytatja Makó Ádám. – Megelőztük a barcelonai Boqueriát, az isztambuli Nagy Bazárt, a londoni Portobello piacot és a párizsi Puces-t.”

Most, hogy ezt tudjuk, egész más szemmel nézünk körül. Büszkék vagyunk a lopótökre, az összes foghagymagerezedre, a pirospaprikára, a hentesfiúkra, a disznósajtra, a libamájra, az akácmézre, a keszegünkre, a mákos gubára és a lángosra. Még akkor is, ha tudjuk, hogy van a „lehúzós” sor, ahol minden sokkal drágább (ez a külföldieknek ajánlott), de az emberek ismerik a járást, és hamar rájönnek, hogy egy másik soron ugyanolyan szép paradicsomot, zellergumót és lapockát árulnak, csak szerényebb árakon.

Ádám azt is elmondja: akik itt dolgoznak, úgy élnek, mint egy nagy család. A megnyitás óta többször előfordult, hogy az egymással szemben árusítók összeszerelmesedtek, így lett egy pár a zöldséges Katikából és a húsos Sanyiból. A kávés Gizike mindenkiről tud mindent. Tudja, kinek van epeköve, kinek megy jól a sora, és arcról megmondja, hogy az illető hány cukorral issza a feketét. Gizike folyton különlegességeket talál ki. Létezik például a csarnok habos, a szűz kávé, a Jankó és a Milady. Ez utóbbi selymes kapucsínó cukor nélkül sok tejszínhabbal.

A henteseknek pedig híres törzsvevőik vannak. Rosenstein Tibor már negyven éve vásárolja itt a hízott libát, gyenge borjút, éttermében csak úgy csúszik a borjúcsülök, pájsli meg a töltött libanyak. Nem is hagyják cserben a vendégek.

Idegenvezetőnkkel lemerészkedünk a pincébe, végigsétálunk az alagúton, ahol egykor a sínek futottak. A „titkos” föld alatti járatot most szelektív hulladékgazdálkodásra, szemétszállításra használják, egymás mellett sorakoznak az összetömörített csomagolóanyagok, faládák, kartondobozok. Végül a rácson át egyenesen a Dunára látunk. A hűtőházak fagyos levegője után felkeressük a Hungarikum utcát az alagsorban, itt vitrin alatt mindenki megcsodálhatja többek között a Pick szalámit, a gyulai kolbászt vagy az Unicumot.

Minket azonban Marika néni káposztája érdekel. A vecsési család több mint harminc éve árul a csarnokban, még a nagyszülők is káposztasavanyításból éltek. Kijártak a káposztaföldre, aztán szüret után hatalmas hordókban taposták, érlelték a vitamindús zöldséget. Marika néni szerint nincs olyan betegség, amit savanyúsággal ne lehetne kezelni. A cékla vérszegénységre, a savanyú káposzta pedig méregtelenítésre, bőrre, gyomorra és fájós lábra is kiváló. Egyesek szerint potencianövelő hatása is van. A kóstolót papírtölcsérben kapjuk, akad, aki rögtön egy kilót vásárol.

Hirtelen nagyon megéhezünk. Ádám megígéri, hogy amint útba ejtettük a gombavizsgálókat, elvisz minket egy igazi lakásvendéglőbe. Szerencsére épp senki nem hozott gyilkos galócát, de még csiperkét sem, így baktathattunk az ebédünk felé.

A Lónyay utcában mesés fogadtatásban van részünk. A gangos bérház emeletén Sebők Manna festőművész nyitja az ajtót, tágas nappalijában égig érnek a könyvek, a sarokban zongora csipketerítővel és középen egy hatalmas, tizenkét főre terített asztal. Amíg lekabátolunk, Manna körbeadja kis poharakban az unokaöccse barackpálinkáját, aztán lehuppanunk az előételnek bevetett libamájpaté mellé. Megtudjuk, hogy egy valóságos „kúl-túra pontba” jutottunk, ahol az emberek nem kerülhetik el, hogy ismerkedjenek, beszélgessenek egymással.

„Az egyetlen hatalmas ebédlőasztal tudatos választás. Ha kétszemélyes asztalok lennének, akkor mindenki csak a párjával beszélgetne. Olyan légkört akartam teremteni, ahol az ismeretlen emberek is történeteket mesélhetnek egymásnak, és egyáltalán nem baj, ha különbözik az életvitelük vagy más a foglalkozásuk. A finom falatokat az autószerelő, a fogorvos, a rendőr és a pedagógus is szereti. A gasztronómiai szenvedélyem itt egyfajta missziós vállalkozásba csap át, mert megpróbálom az elidegenedett embereket közelebb hozni egymáshoz. Így negyven felé ugyanis azt tapasztalom, hogy manapság a fiatalokon kívül nagyon kevesen képesek új barátokat szerezni, és egyre több a szorongó, megkeseredett, magányos ember. Így a vacsoráim egyfajta kalandnak, közösségi élménynek is felfoghatók. A világban már óriási hagyománya van a családi vendéglátásnak. Az interneten hetente meghirdetem péntek estére a menüt, a Nagycsarnokban vásárolok, és amíg nem telnek be a helyek, bárki jelentkezhet.”

Amíg melegszik a fűszeres sütőtökleves, máris kapcsolatba kerülök egy pszichológussal és egy kárpitossal. Bekukkantunk a műterembe, megleshetjük Manna absztrakt festményeit, színes tubusait, ecsetgyűjteményét. Aztán az ínycsiklandó fogások mellett kezdetét veszi az órákig tartó társalgás. Mert hiába fogy el a francia csirkemell sajtban pirított házi galuskával meg az indiai savanyúkáposzta-tempura, a zöldsaláta és az almarózsa, valahogy senkinek sem akaródzik megbontani az asztalt. Alkonyatkor már telefonszámokat cserélünk, és egyre erősebb bennünk az elhatározás. Hogy legközelebb mi is elkövetünk valamit. Megpróbálkozunk egy mangalicaszűzzel, esetleg mandulás pisztránggal.

Vagy legalább összedobunk egy tojásos lecsót.