Ez már nem kultúrharc, hanem politikai leszámolás – Pataki Éva az itthon maradt és menekülő magyarokról

2019. július 31. 06:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Művészettörténészek szerint ha a Szépművészeti Múzeum annak idején Pulszky Károly tervei szerint épült volna fel, olyan színvonalú múzeumunk lehetne, mint a londoni National Gallery. Ma már kevesen tudják, ki volt ez a híres magyar, akit a hazája nemhogy megbecsült volna, de öngyilkosságba kergetett. Pulszky egészen Ausztráliáig menekült, ott lőtte főbe magát 1899-ben. Noha 2003-ban megalakult itthon a Pulszky Társaság, amely minden évben Pulszky Károly-díjjal jutalmazza a tehetséges fiatal muzeológusokat, a díj névadóját a szélesebb közönség nem ismeri. Ezért is hiánypótló Pataki Éva nemrég megjelent Férfiképmás című regénye, amelynek főhőse Pulszky Károly. A könyv szerzője Balázs Béla-díjas író, forgatókönyvíró, rendező, Mészáros Márta állandó szerzőtársa. A 168 Órának arról is beszélt, van-e párhuzam a jelenlegi és a száz évvel ezelőtti kultúrharcok között.

„Mennyit sikkasztott az Országos Képtár igazgatója?” „Hogyan lehetséges, hogy Pulszky Károly még szabadlábon van?” „Meddig tűrjük még, hogy a szabadkőműves Pulszkyak szívják a nemzet vérét?” Ilyen szalagcímekkel jelentek meg a budapesti lapok januári, februári számai 1896-ban, és ezeket idézi Pataki Éva is a Férfiképmás című regényében. A könyv valós eseményeken alapuló szépirodalmi fikció. A címe egyrészt utal az itáliai reneszánsz egyik nagymesterének, Sebastiano del Piombónak a Férfiképmás című festményére, amely a Szépművészeti Múzeumban látható. E képhez kötődik Pulszky Károly tragédiája is, akinek irodalmi képmását Pataki Éva alkotta meg könyvében. Hiánypótló mű, ugyanis Pulszky Károly is azon nagy magyarok egyike, akit méltatlanul elfelejtett az utókor. Noha ő volt a Szépművészeti Múzeum megálmodója, művészettörténeti gyűjteményének megteremtője, nevét a szűk múzeumi szakmán kívül nem sokan ismerik.

Fotó: Merész Márton

– Nem az volt az elsődleges célom, hogy emléket állítsak Pulszky Károlynak, erre nem vállalkozhat egy regény. De ahogyan főhősöm sorsát egyre jobban megismertem, úgy éreztem, tényleg nagyon igazságtalan, hogy még egy emléktáblája sincs a Szépművészeti Múzeumban. Sokat gondolkodtam azon, miért bánt vele ilyen méltatlanul az utókor. Azt hiszem, ez összefügg azzal is, hogy egy korabeli karaktergyilkosság áldozata lett – mondja Pataki Éva.

Magyarország államalapításának ezredik évfordulója alkalmából nagyszabású millenniumi ünnepségsorozatot rendeztek 1896-ban. A millennium a nagy építkezések időszaka is lett. Pulszky Károly az Országos Képtár igazgatója volt, a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője. Ő lobbizta ki a Wekerle-kormánynál, hogy építsenek új, európai rangú múzeumot, amely az Országos Képtár jogutódja lesz. A Szépművészeti Múzeum Pulszky elképzelései alapján épült volna, és eredeti festményekkel, szobrokkal mutatta volna be az európai művészet történetét. Egy ekkora közgyűjtemény létrehozása persze sokba került. Pulszkynak mégis sikerült meggyőznie Csáky Albin kultuszminisztert, hogy ne halogassák a műkincsek beszerzését, mivel a műtárgypiacon hamarosan megjelenik Amerika is, és ez jelentősen felsrófolja majd az árakat. Ez az utolsó lehetősége Magyarországnak, hogy olcsóbban hozzájuthasson eredeti, értékes műkincsekhez. Az érvelés hatott, és a kormány bőkezűen támogatta a műtárgyak vásárlását. Pulszky Károly Európa-szerte elismert művészettörténész volt, úgyhogy a közgyűjtemény összeállításában szabad kezet kapott. Másfél évig utazott egyfolytában Európában, végigjárta a legjobb műkereskedéseket, aukciókat, képtárakat, templomokat. Festményeket, freskókat, szobrokat vásárolt, több mint ötszáz eredeti művet, és a költségeket nemegyszer kipótolta a saját vagyonából. Az egyik legdrágább festmény, amelyet megvett, a Férfiképmás volt. A kép eredetét akkoriban sokan vitatták, akadt, aki Raffaello művének tartotta, mások Raffaello-hamisítványnak vélték, Pulszky azonban tudta: ez Piombo eredeti remekműve.

A magyar művészettörténészt váratlanul hazahívták, és a műtárgyak vásárlását leállították. Pulszky megdöbbenve látta, hogy távollétében hazája mennyit változott. Az őt támogató kultuszminisztert leváltották, megerősödött a nacionalista Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, és híveik gyűlöltek mindent, ami külföldi. Pulszky ellen politikai lejárató kampány indult. Megvádolták, hogy felelőtlenül herdálta a rábízott közpénzt, nem tud elszámolni a kiadásokkal, ráadásul óriási összegért vásárolt egy hamis Raffaello-képet. A művészettörténész összeroppant a támadásoktól, és a lipótmezei tébolydába került. Onnan szállították át a rendőrségi fogdára. Per indult ellene, és minden vádpontja alól felmentették ugyan – de már későn. A nevét meghurcolták, lejáratták ország-világ előtt, hiszen külföldön is mindenki hallott a botrányról. Amikor Pulszky kiszabadult a börtönből, Londonba utazott, azután elhagyta Európát is.

– Ausztráliába ment – mondja az írónő –, ami az akkori közlekedési viszonyok között olyan volt, mintha ma valaki a Holdra költözne. Kint egy ausztrál kisvárosban biztosítási ügynöknek állt, de abban sem volt sikeres. A holttestét az őserdőben találták meg: főbe lőtte magát. A halálhíre itthon sokakat megrázott, talán lelkifurdalást is ébreszthetett azokban, akik Pulszkyt a halálba üldözték. A történtekkel azonban senki nem nézett szembe. Az Országos Képtárban kiállítást rendeztek azokból a művekből, amelyeket ő vásárolt hazájának, de Pulszky Károly nevét ki sem írták.

Pulszky Károly a millennium idején kirobbant kultúrharc áldozata lett, de személyes tragédiája mögött történelmi és családi drámák is kibomlanak. Ezekről is szól a regény, valamint egy különleges apa-fiú kapcsolatról is.

Apja, Pulszky Ferenc maga is neves művészettörténész volt, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza köreihez tartozott. Egy zsidó származású bécsi bankár lányát vette feleségül: Walter Terézia kényelmes bécsi életét feladva a férjével Magyarországra, Szécsénybe költözött. Terézia támogatta férjét akkor is, amikor Kossuth titkára lett, és részt vett az 1848-as forradalomban. A szabadságharc bukása után Pulszkyék külföldre menekültek. Ferencet távollétében elítélték itthon, vagyonát elkobozták. A férfi sokáig Kossuth híve maradt, Amerikába is követte őt. Azt remélték, pénzt és támogatókat szereznek a magyar szabadságharc folytatásához. Ám Pulszky Ferenc idővel belátta: Kossuth illúziókat kerget, az európai forradalmi hevület kihűlt, nincs esély a folytatásra. Pulszky Ferenc a kiegyezés híve lett, mert úgy gondolta: az osztrákokkal kötött kompromisszum teszi lehetővé Magyarország fejlődését. A házaspárnak hét gyermeke született, Károly – vagy ahogy mindenki hívta, Charlie – 1853-ban Londonban. Gyerekkorában átköltöztek Firenzébe, és a kisfiút elbűvölték az ottani múzeumok, képtárak, már gyerekként művészettörténeti előadásokat tartott a testvéreinek, barátainak.

Közben az osztrák–magyar politikai viszony enyhült, Ferenc József császár egyre több emigráns magyarnak engedélyezte a hazatérést. Walter Terézia is visszakapta a szécsényi birtokot, és a gyerekeivel visszatelepült Magyarországra. Férje bizakodott, hamarosan ő is követheti a szeretteit. Egy tragédia tette ezt végül lehetővé: felesége és legnagyobb lánya Magyarországon tífuszt kaptak, és belehaltak. Ferenc 18 év után amnesztiával lépett magyar földre. Azután viszont neki is, akár a többi emigránsnak, alá kellett írnia a hűségnyilatkozatot: nem fognak többé szervezkedni Ferenc József ellen. Nehéz morális döntést kellett hozniuk, hisz korábban a császár ellen harcoltak.

A történelem furcsa fordulatokat produkált. Például Gróf Andrássy Gyula is részt vett annak idején a szabadságharcban, harcolt a pákozdi csatában, majd ő is menekült, előbb Isztambulba, onnan Párizsba. Távollétében kötél általi halálra ítélték, ezért is nevezték sokan a jóképű grófot „szép akasztottnak”. Aztán amnesztiával hazajöhetett 1861-ben. Hat évvel később, a kiegyezéskor pedig már ő koronázta magyar királlyá Ferenc Józsefet, aki pedig az Osztrák–Magyar Monarchia első miniszterelnökévé nevezte ki őt. Andrássy 1890-ben meghalt, s az egykor halálra ítélt szobrát 1906-ban Ferenc József avatta fel, ugyanazon a napon, amikor megnyitotta a Szépművészeti Múzeumot.

Kossuth Amerikában, itthon pedig a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt hívei is nemzeti tragédiaként élték meg a kiegyezést. Az ő álmuk az önálló Magyarország, a közép-európai nagyhatalom megteremtése volt. Ellenségesen néztek az emigrációból hazatelepült honfitársaikra is. Irigyelték őket: mit tudják ezek a hazatért világfi magyarok, mi történt itt a szabadságharc után? Nekik nem kellett elviselniük a megtorlásokat, a terrort, a szenvedést. Ők külföldi egyetemeken tanultak, bejárták a világot, majd idejönnek, és megmondják, hogyan kell élni.

Pulszky Ferenc is, akárcsak két fia, Ágost, a jogász, és Károly is a Szabadelvű Párt parlamenti képviselői lettek. Az apát kinevezték a Nemzeti Múzeum igazgatójának, Károly megkapta az Országos Képtárat. Nem szenvedtek hiányt semmiben. Hittek az ország modernizálásában és a polgárosodásban. Az Európához való felzárkózást jelképezte számukra a Szépművészeti Múzeum építése is. Ráadásul a Monarchia törvényes egyenjogúságot biztosított nemcsak a zsidók, de minden kisebbség számára. A 19. század vége viszonylagos békét és fejlődést hozott az országnak. És ha Magyarország megtartja államszövetségét Ausztriával, az egész 20. századi történelmünk másként alakul. Talán véráldozatból és diktatúrából is kevesebb lett volna.

De a Monarchián belüli magyar–magyar ellentétek szereplői nem fekete-fehér figurák voltak. A Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt egyik képviselője, Várady Károly különösen sokat támadta Pulszkyékat, leginkább Károlyt gyűlölte. Várady nem tanulhatott Bécsben, Firenzében, Lipcsében, mint az ifjú Pulszky, aki hat nyelven beszélt. És miután hazajött, feleségül vette Márkus Emíliát, a Nemzeti Színház „szőke csodáját”, aki szexszimbólum volt és hatalmas drámai tehetség is. Két lányukkal az Akadémia épületében lakhattak, mivel a Szépművészeti Múzeum felépüléséig az Akadémiában helyezték el az Országos Képtár anyagait, amelyeknek őre Károly volt.

Várady Károly egyik gyalázkodó cikkben az apát, Pulszky Ferencet rágalmazta, és ezért a fia, Károly párbajban akart elégtételt venni.

– A párbajban először Várady lőtt, és nem talált. Amikor Pulszky Károlyra került a sor, válaszként a levegőbe lőtt – folytatja Pataki Éva. – Az akkori párbajetika szerint ez a legnagyobb sértésnek számított. Várady nem hálát érzett azért, hogy ellenfele megkímélte az életét, hanem attól kezdve halálos ellenségének tekintette. Évekkel később Várady indította el a Pulszky Károly elleni karaktergyilkosságot, ő terjesztette el róla, hogy nem tud elszámolni a rábízott közpénzzel. A politikai hadjárat Pulszkyt a becsületében sértette meg olyan mélyen, hogy védekezni is képtelen volt. Az akkori polgári ethoszban – hangozzék ez ma bármilyen furcsán – a haza szolgálata és becsület mindennél többet jelentett. Halni is hajlandók voltak érte.

Noha Pulszky Károly ártatlanságát a bíróság kimondta, mégis elbocsátották nyugdíjazással az Országos Képtárból. A Szépművészeti Múzeumnak így már nem lett igazgatója. A helyére kormánybiztost neveztek ki, aki jogász volt, kevéssé értett a művészetekhez. Úgy döntöttek, hogy eredeti művek mellett híres szobrok hatalmas gipszmásolatait állítják ki az új múzeumban. Az épület szerkezetét is ehhez alakították át, a ma is látható, nemrég felújított Román Csarnok hatalmi, reprezentációs célokat szolgált. Pulszky Károly eredeti elképzeléseiben nem szerepelt, ahogy persze a gigantikus gipszmásolatok sem, amelyeknek nagy része a második világháborúban megsemmisült. Az a Szépművészeti Múzeum, amelyről Pulszky álmodott, sosem valósult meg.

Fotó: Merész Márton

Pataki Évát legalább húsz éve izgatja ez a történet. Először Szikora Jánossal filmet terveztek, elkészült a forgatókönyv is, de egy több európai városban játszódó, 19. századi miliőt idéző film reménytelenül drága lenne. Helyette megjelent a regény, amelyet a szerzője néhány éve kezdett írni. Sokan kérdezték Évától: a Férfiképmással a jelenlegi kultúrharcokra akart reflektálni? Valójában a történelem érte utol a regényt. Miután Pataki Éva a könyvbe fogott, döbbenten látta, hogy a múlt kísértetiesen ismétlődik. Az Andrássy-szobrot, amelyet Ferenc József felavatott, 1945-ben lebontották a Kossuth téren. Az Orbán-kormány azonban visszaállította oda a monumentális lovasszobor másolatát, holott az már száz évvel ezelőtt is elavultnak, silánynak számított. Emellett az Orbán-kormány – szakmai tiltakozások ellenére – megkezdte a Városliget feldúlását is: az új múzeumi negyed kialakítását. Már a millennium idején is vitatták, helyes-e ide tervezni a Szépművészeti Múzeumot, de akkor a Városliget még nem volt ennyire beépítve. Ma már más a helyzet. Pataki Éva említi is, az európai városokban a rozsdaövezetekbe tervezik a nagy beruházásokat, hogy fejlesszék azokat, és féltőn óvják a belvárosi zöldterületeket.

Az írónő szerint a kultúrharc kifejezése több mint száz éve talán igaz volt, de ma megtévesztő. Jelenleg ugyanis nálunk politikai leszámolás és megtorlás zajlik. A vélt politikai érdek mellett az indulatokat személyes – néha jogos – sérelmek, irigység és bosszú is fűti. Kíméletlenné vált a kultúra rombolása. A 19. század végén senkinek nem jutott eszébe idehaza, hogy szétverje az Akadémiát, szétdobálja az ország legnagyobb könyvtárait, elüldözze az egyik legjobb egyetemet, tönkretegye a színházakat.

– Az Orbán-kormány mindent centralizálni akar, a kultúrában sem tűri a függetlenséget és az autonómiát. A filmesektől tartottak leginkább, mert ők mindig hangadók voltak a közéletben, ezért először az ő önkormányzati szervüket, a Magyar Mozgókép Közalapítványt számolták fel, amit a szakma csont nélkül lenyelt. Belesimultunk a NER-be. És most eljutottunk odáig, hogy az Akadémiát, az utolsó, önkormányzati alapon működő szervezetet is politikai felügyelet alá vegyék.

Az emigráció is súlyos problémánkká vált újra. Már egymillió magyar hagyta el az országot, többen mentek el, mint az 1849-es és 1956-os vesztes szabadságharcok után együttvéve. De arról keveset tudunk, hogy kivándorló honfitársaink ma mennyire érzik magukat otthon külföldön. És kérdés az is, ha egyszer hazatérnének, hogyan fogadnák őket vagy gyerekeiket a saját hazájukban.